Népszava, 2008. április (135. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
2008. ÁPRILIS 19., SZOMBAT SZÉP SZÓ Menekülj! Román József Május volt. Ekkor már másfél éve senyvedtünk a Camp du Vernet mocskában. Valamennyien politikai menekültek: örömmel harcoltunk volna az olasz-német fasizmus ellen a francia idegenlégióban. Helyette tetű, patkány, éhezés. Rajk László, a Tömpe testvérek s a magyar Rákosi-brigád harcosai akkor már néhány hónapja német önkéntes munkásként elmenekültek a táborból. Nosza, colonelünk kölcsönkérte az urasági birtokot szerény kastélyával, majd toborzott néhány önkéntes szakmunkást a roppant mezőség megművelésére. Közöttük voltam magam is aranyat érő asztalosmesterségemmel. Néhány lazán felfegyverzett katona, egy szál roggyant barakk s a végtelen, sorsára hagyott mezőség zsenge nyírfaligettel. Kiköltöztünk tetűfészkeinkből a tiszta, szabad mezőre, hogy harminc-negyven katalán bajtársunkkal létrehozzunk valami éhségcsillapító - eleve kudarcra ítélt - vállalkozást. Az igyekezet komikumát egy kettőnkre bízott feladat fokozta. Beosztották mellém Ladislav Skrupek prágai mérnököt, s e kétfős brigád feladata volt a fiatal fák hajlékony törzseiből egy hatalmas díszkapu építése a dicső felirattal: VIVE LE MARÉCHAL PÉTAIN!, vagyis Éljen Pétain marsall. Nem kétséges, ezredesünk így próbálta benyalni magát a boschokhoz. De talán e nélkül is rászolgált volna némi kitüntetésre. Hírhedt, kegyetlen zsarnok volt, vaskos furkósbotja nyomait jó néhány internált megszenvedte. Ritkán találkoztam a barátomhoz hasonlóan eszes, villámsebesen reagáló emberrel. Nem lepett meg tehát, amikor fülemhez hajolva suttogta: Jóska, mit szólnál, ha meglépnénk? Ott a spanyol határ. A díszkapuval valóban elkészültünk, a karcsú nyírfatörzsek csak összeállításra vártak. Ágyszomszédom elsuttogta: négy társunk megpróbált menekülni, átvergődték magukat a szögesdróton, ám nem kerülhették el az őrtornyok reflektorait és a célzott gyorstüzelő függönyt. Nekünk könnyebb dolgunk volt. Barakkunk ajtaját egyetlen katona őrizte, ha elnyúlt az ajtónál, flintáját maga mellé fektetve horkolt. Kicsit szorongva hallgattam társaim szuszogását, odakinnn dühöngött a szél. Laci megrázott, induljunk! Mellbe csapott a szélvihar, Laci nagyot ordított: Putin de Dieuü! Combtőig belesüppedt egy vizesárokba, sapkáját letépte a szél, és messze sodorta. Rövidesen elénk kanyarodott a dél felé vezető országút. Éjszaka néptelen falvakon haladtunk keresztül, s megállapodtunk, hogy nappal elrejtő zljen zünk a hegyekben. Csakhamar egy árva malomra bukkantunk, óvatosan körbejártuk, bőséges szénahalom ajánlkozott szállásnak. Laci nyomban szorgoskodni kezdett: előkerült a palacsintasütő s égő áldozatként hat tojás. Reggel, fogadalmunkat megszegve, nekivágtunk. Ébredéskor ajándék várt: alattunk egy gyönyörű városka csipkés tornyú kastéllyal. A Pireneusok egyre közeledtek. Beporoszkáltunk egy gyéren világított falucskába, a bisztróban a helyi parasztok verték a blattot a Gauloise Bleue fellegeibe burkolózva. Jócskán eltávolodtunk Vernet-től. Tempósan haladtunk, kimondhatatlan örömmel szemléltük a természetet, így érkeztünk el egy forráshoz, a Source d’Ariege-hez. Megmosakodtunk, ittunk a szent vízből, hogy fogadjon minket kegyeibe a hegy tündére. Tovább kapaszkodtunk, magunk mögött hagytuk a nyomorúságos pásztorfalvakat. A bennszülöttek már alig értették a francia szót. Lassan elmaradtak a fák, a növényzet is egyre gyérebb lett, végül mindent beborított a teljes, rideg kopárság. S ekkor váratlanul mintha jégfalba ütköztünk volna. A sűrű, átláthatatlan szószban vakon botorkáltunk az irdatlan mélységű meredélyek gerincén. Egy tapodtat sem megyek tovább - jelentettem ki határozottan. A csúcson lepihentünk, lenyűgözött a táj páratlan látványa. Alattunk tágas, terjedelmes völgy húzódott, mélyen folyócska kanyargótt parányi falvakkal, piros tetős házakkal. Lassan leereszkedtünk a völgy felé. Félúton csendes falucskára bukkantunk. Vásárolni akartunk némi elemózsiát, ám hiába kopogtunk, csak távoli szamárbőgés hallatszott. Az egész falu a nyáját legeltette a hegyoldalban. Betértünk egy házba, a hosszúkás fal mentén ketrecsor húzódott. Nyúltenyészet volt, pompás, válogatott példányokkal. Laci megeresztett egy hangzatos „van itt valakit?”, majd megragadta az egyik áldozat hátsó lábát, s egyetlen lendülettel a falhoz csapta a szegény jószág fejét. Sietve kereket oldottunk, a nyárson sült vacsoránktól semmi nem vehette el az étvágyunkat. Lábunk alatt húzódott a híres fürdőhely, Aix les Thermes, mellette a határ. Expedíciónk vezetője habozás nélkül döntött: nem bujkálunk tovább, átvágunk a városon, ott szemben kanyarog az út Hispánia felé. S valóban, rövidesen megpillantottuk az útjelzést is: SPANYOL HATÁR 3 KM. Útra keltünk, nem tagadom, dobogó szívvel. És ekkor az egyik kanyarban hirtelen feltűnt két finánc. Már elhagytuk őket, amikor utánunk kiáltottak: Állj vagy lövünk! Kérjük a papírokat! A laktanyában szívélyesen fogadtak, sült csirkével, vörösborral kínáltak. Röhögve mutogatták, nincs is valódi fegyverük, pisztolyuk fából faragott, festett utánzat. A rohadt németek megtiltották a fegyverviselést, s ha elfutunk, eszük ágába se jutott volna elkapni minket. Rég kidöglöttek az értelmetlen járőrözésben. Kedély, humor, másnap reggel mégis megbilincselve vittek vissza a vernet-i táborba. Ezredesünk a tisztikar élén rohant felénk, s elfúló hangon üvöltözött, hogy mi vár ránk, mit csinál velünk. Ám a „mi vár ránk” fenyegetésen kívül egyetlen ujjal sem nyúlt hozzánk. Szigorított magánzárka, egy szék, nyersfapriccs, sittes kaja, ezekhez már hozzászoktam, s az egy hónapos büntetőzárkát könnyedén viseltem. Hetenként zuhanyozni is lehetett, s itt ért a nagy meglepetés: az internált társaim elmesélték a hihetetlen történetet. Menekülésünk hajnalán ezredesünk mozgósította a megye valamennyi csendőrét egy falkányi nyomkövető kutyával. A parancs: felszólítás nélkül lőni. Ám szerencsénkre Ladislav sapkáját a vihar Marseille irányába sodorta, így a kutyák rossz irányba követték a szagot. Néhány fehérorosz lázongására ezredesünk különös kegyetlenséggel reagált. Megkötöztette az internáltakat, s tomboló dühvel bunkózta, rugdosta véresre áldozatait. Fékezhetetlenségében szétrúgta az egyik fehérorosz áldozatának a tökét. A boldogtalan ezt nyomban bepanaszolta egy német felülvizsgáló bizottságnak. Ezredesünknél azonnal megjelent egy német tiszt, s pisztolyát az íróasztalra helyezve közölte: Ha ebben a táborban bárkinek meggörbül akár egyetlen haja szála, szétlövöm a fejét. Megértette? Mobilgárdista őreimet leváltották, helyükbe jámbor elzászi önkénteseket helyeztek. Egyetlen „vétkük” az volt, hogy egyfolytában zabáltak, mert az asszonyaik naponta megjelentek púposra tömött kosaraikkal, benne vastag zsíros szalonnákkal és sonkákkal. Egy nap az egyik elzászi a fülemhez hajolva suttogta: Maga miért nem jelentkezik? - Jelentkezni? Hová? - Van itt egy német verbuváló bizottság, szakmunkásokat keresnek. Azonnal jelentkeztem. A bizottság jött, faggattak, név, kor, szakképzettség stb. A német tiszt keményen végigmért, és kijelentette: Maga zsidó! - Én, kérem..., azért, mert Róthnak hívnak? Anyám, apám osztrák volt. No jó - felelte vészjóslóan -, magunkkal visszük, de remélem, tudja, mi vár Németországban magára, ha kiderül, hogy zsidó. Bólintottam, felvett a listájára, s valódi német pedantériával két nap múlva sorakoztattak. A Gare de Lyontól teherautókon szállították a rakományt az én gyönyörű Párizsomon —enfin! keresztül a Porte des Lilas irányába. Az autók bekanyarodtak a Tourelle laktanya udvarába. Ez volt anno a francia titkosszolgálat központja, ez idő tájt francia-német átmeneti „koncentrációs láger”. Persze első dolgom volt feladni egy „pneu-t” menyasszonyom, Marie címére. (A híres párizsi sűrített levegővel működő csőpostával a kék színű levélke két órán belül elérkezett a címzetthez.) A Tourelles három tömbjét három különböző célra használták. Az egyik épületet többszörös, átjárhatatlan kerítés övezte. Ide préselték a deportálásra ítélt zsidókat. A bal oldali szárnyban helyezték el a szabad, önkéntes munkásokat. A harmadik épület hatalmas termének padlójára szalmát szórtak, és ez lett a rühes, tetves, vizsgálatra váró vernet-i horda lakhelye. Marie hamar megjelent, szerelmes ölelések, váltás fehérnemű, elemózsia. Elmesélte, hogy igen szoros barátságba keveredett egy fiatalokból álló csoporttal, akik összefogtak kiszabadításomra. A másik szárnyban lakó önkénteseknek a szabad kijáráshoz elegendő volt felmutatniuk a fényképes igazolványukat. Átmentem, s alapos keresgélés után találtam egy hozzám némileg hasonló alkatú francia munkást. Megszólítottam: Mondd, pajtás, akarsz keresni ötven frankot? Két éve nem láttam a menyasszonyomat, szeretnék vele néhány órát eltölteni. Add kölcsön az igazolványod két órára! Esküszöm, visszaadom! Persze hogy értette, hiszen francia volt. Rendbe szedtem magam, fejemre barett, pipával a számban, hanyagul - a viharos gyomorremegésről nem szólva - kisétáltam a kapun. Lassan, lazán lépkedtem, ám a saroktól mint egy őrült futottam a metró Porte des Lilas felé. (Az igazolványt Marie még aznap visszavitte a munkásnak.) A metró! Itt tartóztattak le csaknem két esztendeje. 152, rue de la Roquette, III. emelet, megbeszélt csengőjel, ajtó, széles, testvéri mosoly. Megérkeztem! Itthon vagyok! Pétain marsall! A nyolcvanas évek legvégén járunk, a változások szele már söpör, mondjuk, Budapest térségében, de a történetünkben szereplő érseki székvárost még nem nagyon érte el. Talán csak annyira, hogy egy szép napon a városka egy inkább romák lakta részén, egy kerítésen felirat jelent meg: „Cigánymentes övezet.” Olyan idők voltak ezek, amikor még erre is felkaptuk a fejünket. Ma már annyit sem mondanánk rá, hogy bakfitty. Szóval riport készült. A helyi cigányokkal való beszélgetések után a rendőrségre vesszük az irányt, merthogy akkoriban betörtek éppen a cigányok kis közösségi házába is, a rendőrök pedig az egyszerűség kedvéért a helyi romákat gyanúsították ezzel is, hát megérdeklődjük, miként is van ez. A parancsnokot nem találjuk ott, de egy kedves, bajuszos tiszt elmeséli, ő mostanáig a cigányvonalon dolgozott, naná, hogy a cigányok voltak, nem kell ezen túl sokat nyomozni. A riport a városka hangulatáról éppen csak hogy megjelenik, mikor az agilis rendőrkapitány felhív, nem igaz, rágalom az egész, jöjjek vissza, beszéljünk ismét! Hárman ballagunk a rendőrség felé, a helyi romák szellemi vezetője, Tamás kollégám, aki akkoriban kezdett el a frissen induló roma lapba írogatni és én. A bejáratnál érdekes kép fogad minket. Kéthárom rendőr a lépcsőn rugdos-gumibotoz lefele egy cigány asszonyt. A nő feje nagyokat koppan a lépcsőn, az egyenruhások ezen különösen jókat nevetnek. A hangulat megalapozva. A rendőrkapitány, fiatal, dinamikus ember persze csak egy tanú jelenlétében hajlandó találkozni a firkásszal, és még magnóra is veszi az egészet - igaz, azt csak én tudom neki elindítani. A lényeg, ők nagyon szeretik a cigányokat, rágalom, amiket írok. Félórás szeretetömlengés után hozom szóba a verést a bejáratnál, a nyílt utcán. Nem igaz. Ez az első válasza. De igaz. Akkor tegyek feljelentést. Nem teszek. De muszáj, mert ha tényleg így, akkor az katonai bűncselekmény. Rendőr ellen feljelentést tenni a helyi rendőrségen különösen izgalmas. „Szétverjük a fejedet' kisköcsög” - súgják oda a felsorakoztatott rendőrök, miközben nekem ki kellene választanom, melyikük is volt a tettes. Persze a helyiek jól tudják, ki az, már régen hazaküldték, miközben kollégái az áldozattal közlik éppen, ha elismeri, „megeszünk, hogy az áldozatot megverték, a gyerekeit azon nyomban állami gondozásba veszik. A kedélyes felismertetés és a jegyzőkönyv felvétele után meg kell várni a városi ügyészt - ez az ügy már az ő hatásköre. Az ügyész - aki pár hete tölti csak be ezt a funkciót, előtte városi párttitkárként szolgált - kifárasztásra játszik. Órákig várat egy irodában. Ámde én Tamás kollégámnak megígértem, hogy időben hazaérünk, beüzenek, hadd menjünk már a fenébe. Visszajövök, ha kell. Semmi válasz. Nekiindulok megkeresni a kaffkai folyosókon, s hallom, amint egy ajtó mögött így kedélyeskedik valakivel ügyészem: „Cigány vagy zsidó ez a Dési, hogy egy ilyen ügyben hepciáskodik?” Itt tépem fel az ajtót, és a törvényesség derék őrét a Magyar Köztársaság hajnalán küldöm el melegebb éghajlatra. Megszeppenve hallgat. Közeleg a rendszerváltás, mi lesz ebből? De talán mégis, minden így kezdődött. Ezeket az írásokat megtalálják a fotolexikon.blogspot.com weboldalon is. Cigánymentes övezet Dési János