Népszava, 2008. június (135. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-21 / 144. szám
2008. JÚNIUS 21., SZOMBAT SZÉP SZÓ Női szalon „Soha nem akartam esztrádszakember lenni” Zelki János Tari Annamária klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, szűkebb szakterülete a pszichoanalízis és az onkopszichológia. Rendszeresen publikál és előadásokat tart, írásaiban foglalkozik pánikbetegséggel, szorongásokkal, különböző fóbiákkal és játékszenvedélyekkel, újabban a fogyasztói társadalom kórjaival. Azon kevesek közé tartozik szakmájában, akik az analízis díványos szobájából szívesen kilépnek a nagy nyilvánosság elé lelkeket gyógyítani. Sokat foglalkoztatják a médiában, tévékben, rádiókban, újságokban. Szeret szerepelni? - Önmagában a szereplés maga nem vonz, általában csak azokat a felkéréseket fogadom el, melyekben pszichológusként vagyok jelen, a „csak szereplős” műsorokét nem. Nekem is meg kellett tanulnom a médiakommunikáció vagy a közbeszéd mikéntjét, eleinte, amikor élő adásokba kezdtek hívni, bizony nem volt könnyű, szerencsére akkori két beszélgetőtársam, Alföldi Róbert és Novák Péter sokat segített. Nem beszélve arról az elvárásról, amit nemcsak a szerkesztők támasztottak velem szemben, hanem én is magamnak: a szűkre szabott időben pontosan, szabatosan fogalmazni. Magára van utalva ilyenkor az ember, hiába nem egyedül ül a stúdióban. Másrészt viszont rákényszerül a koncentrált gondolkodásra. A fogyasztói társadalom - ezt Almási Miklós írja egyik esszéjében a „fast thinking” szakértőket szereti, akik azonnal veszik a lapot, és bármilyen váratlan kérdésre azonnal képesek körültekintő, rövid választ adni. És ehhez olykor igen nagy tudásanyagot kell átforgatni a fejemben pillanatok alatt, miközben nem szabad felszínesnek lenni. Ezért aztán nem is vállalok mindent, csak olyasmit, amit fontosnak tartok. Főképp manapság, amikor szinte dúl az ezotéria meg a parapszichológia dömpingje, és a tudományos elveken alapuló vélemény kinyilvánítására egyre nagyobb szükség van. Soha nem akartam „esztrádszakember” lenni, aki azt a látszatot kelti, hogy mindent tud, mert az azzal a veszéllyel jár, hogy előbb-utóbb ezt magáról is elhiszi az ember. - De ha érzi, hogy jó, amit csinál és fontos is, akkor azzal szerepelni is jó, nem? - A szereplés sokak számára szorongáskeltő élmény, nekem már nem az. Igen, ha kiállok négyszáz ember elé tudományos előadást tartani vidéken vagy beszélek egy tévéműsorban több százezer embernek, akkor örömet jelent, hogy gondolataimat egymás után tudom fűzni és sikerül kifejeznem, amit akartam. Engem ez pörget. Az nemigen érdekel, hogy sokan ismernek, és rám köszönnek az utcán. Sőt a mai napig megilletődöm, ha egy előadás után megtapsolnak vagy átadnak egy virágcsokrot. Akkor jövök rá, hogy szerepeltem. - Tizenöt éves korában már pszichológus akart lenni. Miért nem színésznő? Vagy gyermekorvos? Tudott egyáltalán valamit arról, hogy mit csinál egy pszichológus? Nem. De volt egy tanárom a Veres Pálné Gimnáziumban, Kiss Jenő, aki pszichológiát oktatott fél éven át. A tizedét sem értettük annak, amit mondott, de úgy állt ott és úgy beszélt, és annyira katartikus élmény volt az egész, hogy a barátnőmmel akkor mindjárt elhatároztuk, hogy pszichológusok leszünk. Olyan erősen hatott rám a tanár úr, hogy pár héttel később már Freudot olvastam, A mindennapi élet pszichopatológiája című művét próbáltam a magamévá tenni, és elkezdtem szakkönyveket is vásárolni. Ráálltam egy pályára. - Most a könyvhétre önálló kötete jelenik meg az Európa Kiadónál Sejtem... címmel. Ez a szó két fogalmat takar. - Ez szakkönyv ugyan, de a betegeknek és családtagjaiknak írtam. Az onkológiákon folytatott pszichológiai munkáról szól, daganatos betegek lélektanával foglalkozom benne. A kór diagnosztizálásától egészen a gyógyulásig, amikor a betegnek vissza kell találnia az életbe, ami nem lesz olyan többé, mint annak előtte volt. Ma idehaza nagyjából kétféle könyv lelhető fel ebben a témakörben. Az egyik az úgynevezett „betegségem története”, a másik meg az orvosi szakkönyv, s a kettő között nem találunk olyan használható segítséget, ami az érzelmi kérdéseket tudná rendezni. Ugyanakkor külföldön szinte mindenütt különösen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a beteg értse, mi történik vele, és tudja, mire számíthat. Ezzel a könyvvel ehhez szeretnék segítséget nyújtani. - Olyan könyv tehát ez, amit azoknak is kellene olvasniuk, akik nem szívesen gondolnak arra, hogy maguk is érintettek lehetnek ilyen betegségben? - Igen, utalok is erre az előszóban. Arra hívom fel a figyelmet, hogy mennyire önpusztító a fogyasztói társadalom s benne mennyire nem figyelünk önmagunkra. Mint az egyszeri ember, aki nem megy fogorvoshoz, amikor még kicsit fáj, akkor sem, ha nagyon, csak ha már nem bírja tovább. S ilyenkor látja be, hogy előbb kellett volna. Ugyanakkor egyre gyakrabban tapasztalható, hogy vannak, akik úgy esnek át a ló másik oldalára, hogy észre sem veszik. Szenvedélyükké válik, és emiatt túlzásba viszik a fogyást, a testedzést, az egyébként egészséges táplálkozást. Hol az a határ, amit nem volna szabad áthágni? - Keskeny ez a sáv, nem könnyű észrevenni. A már szinte evidenciának mondható két új civilizációs betegség, az ortorexia és az exorexia, vagyis az egészséges élet mániája és az edzésmánia is a fogyasztói társadalom terméke. Éppen úgy, mint a munkamánia, ami üzletemberek, menedzserek körében terjed leginkább. Három mobiltelefont tartanak maguknál, egyiket sem merik kikapcsolni, attól való félelmükben, hogy lemaradnak valamiről. Nehéz ez alól kivonnia magát az embernek, hiszen a média szüntelenül azt sugallja, hogy remekül kell kinézni, állandóan jól kell éreznünk magunkat, meg kell teremtenünk egy tökéletesen jól működő egzisztenciát, és ezért kell hajtanunk egész életünkben. Fel kéne ismerni végre annak a tarthatatlanságát, hogy „jó fogyasztóként” úgy élünk, mint valami robot, amit titokzatos központokban programoznak és időnként átprogramoznak. - De ha ez így megy tovább, ahogyan most látszik, akkor mit gondol, mi lesz ennek a vége? - Azzal szoktam vigasztalni magam, hogy minden technikai fejlődés ellenére lesz visszafordulás ebben a folyamatban, mert az emberiség nem mondhat le érzelmi gazdagságáról, márpedig ennek szűküléséhez is vezet ez az új típusú világ. Az igény a valódi értékek iránt nem tűnhet el végleg. Most lappang vagy egyenesen pang, de csak átmenetileg, ebben bízom. Az önismeret és az önértékelés fontossága itt kap nagy jelentőséget. Aki elég jól ismeri ugyanis magát, és tudja, hol áll, az azt is tudni fogja, hogy merre van előre. - Akármennyit szerepel is, a magánéletéről semmit nem tudni. Kérdezhetek valamit? - Nem. - Csak azt, hogy... - Semmire nem fogok válaszolni. - Boldog? - Igen. Figyelek magamra. Az én szakmámban is nagyon könnyű túl sokat dolgozni, aztán kiégni, és egyszer csak azt észrevenni, hogy nincsenek tartalmas magánemberi kapcsolatok, hogy nem maradt más, mint a munka, aminek a szakmai nívója is süllyedni kezd. Hasonlóan másokhoz mi is magas feszültségi fokon dolgozunk, amit kezelni kell, mert spontán nem oldódik, csak összegződik. Igyekszem nem az a suszter lenni, akinek lyukas a cipője. A már szinte evidenciának mondható két új civilizációs betegség, az ortorexia és az exorexia, vagyis az egészséges élet mániája és az edzésmánia is a fogyasztói társadalom terméke. Éppen úgy, mint a munkamánia - véli Tari Annamária pszichológus Fotó: Népszava-archív Horváth Ildikó Valami parajelenségre gondoltak Szeleiék, amikor kiégett a traktoruk vezetőfülkéje. Párás, nyár végi éjszaka volt, csak pocok járhatott a kerékvágásban, ahol alkonyatkor a zöld monstrumot hagyták. Egy hét múlva ízekék csűrje kapott lángra. Büdös, fekete hamu maradt a szalmabálák helyén. Komor hajnal volt, ott bámészkodott az üszkös gerendák alatt a fél falu. Odébb, a karámban riadt birkák leégettek, nem sok hiányzott, hogy halálra perzselődjenek. Palkó zsebre dugott kézzel kerülgette az átható szagú, fekete mocskot. A tűzoltófecskendő sötét mocsárrá változtatta a tegnap még békés terepet. A gyeppel és vadbürökkel benőtt alvégről ide kíváncsiskodó fiú mohón vizsgálgatta a csűr maradványait. Mintha keresett volna valamit. Figyelte a szitkozódó, hálistenkedő felnőtteket. Amikor eleget látott, hazatrappolt, és felkeltette az anyját. - Megint tűz van, édesanyám! A rossz álmú, agyonhajszolt asszony felhorkant. Felemelte a kezét, mintha elszökött álma után kapna, aztán visszahanyatlott a párnára. - Miért háborgatsz, Palkó, a betyárját! Félórát vettél el tőlem! - De elégett az írekék szalmája! - Ó, hogy az a... Átok ül tán ezen a viharvert falun vagy mi? Palkó félrehúzta a száját, amely mögött tátongó réseket hagytak a kihullott egérfogak. - Valaki jár erre, az biztos - szögezte le a gyerek, és visszabújt a vackába. Mire az asszony kikászálódott az ágyából, a fiú már aludt. Mindig a valóságot álmodta. Jött a mostohabátyja, jött röhögve. Karján az izmok, mint a megkelt bucik. Betörölt neki egyet jobbról, aztán balról. Megkérdezte, hová tüntette el a piros nyelű bicskát, hová lett a maradék fél szál kolbász, miért nem ganajozta ki a disznóórát? Ha ez még egyszer így lesz, az orrát is betöri, rosszabb esetben a derekát veri le, mondta, és a padlóra sercintett. Palkó az apját hívta. De az már második éve álmában sem hallgat a hívására. Egy bodzabokor alatt porlad a száraz ér mögötti temetőben. Mindig kék overallt hordott és kockás inget, fényes, barna arcán Istiláng már fakult a borosta. Nem volt rossz ember. Csak ritkán verte el Palkó anyját. Ha kifogyott a pálinka a patikaüvegből. Vagy ha a nő laposan nézett az ő hozott fiára. Arra persze csak laposan lehetett nézni, gondolta Palkó. Mostohabátyja olyan volt, mint a Belzebub. Kénszagot árasztott, lánccal verte a kutyát, kikaparta a kredencfiókba rejtett fémdobozból a forintokat, csúfolta a lányokat, és valami titkos dolog miatt kimaradt a szakmunkásképzőből. Már az asszony is félt ettől a tetovált, hozott ördögfajzattól. Az ő tányérjára tette a csirkemájat, elfordította a fejét, amikor a böhöm kamasz Palkó arcát püfölte. Viszont Palkót ezen a nyáron megszállta a nyavalya. Mármint a fejét. Éjjelente kicsusszant az ágyából, mazsoláért kutatott a konyhaszekrény ismerős zugaiban. Ha nem talált, feltépte a vaníliászacskót, és a szájába öntötte a bódító port. Egyik éjjel egy doboz gyufa akadt a kezébe. Palkó életre sercentett egy szálat, és az óvodásnóta jutott az eszébe. - Láng, láng, Istiláng - próbálgatta az elfeledett rigmust, de a szavak makacsul benn maradtak valamelyik agytekervényében. Szólongatta a lángot. Ha a ficánkoló, narancsvörös nyelvecske elillant, újat lobbantott. Hirtelen zsebre vágta a dobozt, és kiosont a házból. Violák és török szegfűk nyíltak a csapás mentén, amely a műútra vitt. Rohant, mintha taszigálták volna. Kótyagosan ért Gótáék istállójához. Tákolt épület volt, de ellenállt minden istencsapásnak. Vihar, szélvész, perzselő nyár eddig még ki nem kezdte. A fiú benézett az ajtó deszkái között, de semmit se látott. Állatok meleg szaga érződött, puha szuszogás fodrozta a sötétet. Palkó előhívta Istilángot, és bedobta a nyíláson. Istiláng dorbézolni kezdett, ölesre nőtt, harapta a szénát, a felriadt borjak bokáját. Emberek rohantak elő az állatok rémült bőgésére. Mire a kis bikákat a szabadba hessegették, Palkó már odahaza rázogatta az anyját. - Megint tűz van, édesanyám! A nő felhördült, az álma után kapott, és ráförmedt a gyerekre: - Ej, a tüzes istennyiládat! Honnan tudsz te minden tűzről az éjszaka kellős közepében? Palkó a vállát vonogatta. Szája már tele volt mazsolával. Bebukott az ágyába, hogy álmodjon még egyet. Végre valami másról és nem tetovált Belzebubról. De másról nem lehetett. A fiú két nap múlva indult el újra Istilánggal. Egy rozzant fészert ítélt halálra. Már ropogott minden, amikor Istiláng határozottan intett neki, jöjjön, mert ilyet még nem látott! Egy darázsfészek izzott a tetőt tartó gerenda alatt, a csíkos rovarok mint sikítottak volna. Ezt a furcsa neszt hallotta utoljára Palkó. A falubeliek elhűlten bámulták a fiú fekete testét, mikor leszedték róla az üszkös tetődarabokat. Jóságos ég! Hát a Palkó? De hát miért? Mi a jó Szűz Máriáért?! Előhozták az anyját. A nő tépte a haját és jajgatott. Én nem tehetek semmiről! Semmiről! Fenn volt minden éjjel, az igaz. De csak mazsolát keresett. Folyton mazsola után kajtatott abban a rossebette kredencben!