Népszava, 2008. június (135. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-21 / 144. szám

2008. JÚNIUS 21., SZOMBAT SZÉP SZÓ Női szalon „Soha nem akartam esztrádszakember lenni” Zelki János Tari Annamária klinikai pszichológus, pszicho­­terapeuta, szűkebb szakterülete a pszichoanalízis és az onkopszichológia. Rendszeresen publikál és előadásokat tart, írásaiban foglalkozik pánik­­betegséggel, szorongásokkal, különböző fóbiák­kal és játékszenvedélyekkel, újabban a fogyasztói társadalom kórjaival. Azon kevesek közé tartozik szakmájában, akik az analízis díványos szobájából szívesen kilépnek a nagy nyilvánosság elé lelkeket gyógyítani.­­ Sokat foglalkoztatják a médiában, tévékben, rá­diókban, újságokban. Szeret szerepelni? - Önmagában a szereplés maga nem vonz, álta­lában csak azokat a felkéréseket fogadom el, me­lyekben pszichológusként vagyok jelen, a „csak szereplős” műsorokét nem. Nekem is meg kellett tanulnom a médiakommunikáció vagy a közbeszéd mikéntjét, eleinte, amikor élő adásokba kezdtek hívni, bizony nem volt könnyű, szerencsére akkori két beszélgetőtársam, Alföldi Róbert és Novák Pé­ter sokat segített. Nem beszélve arról az elvárásról, amit nemcsak a szerkesztők támasztottak velem szemben, hanem én is magamnak: a szűkre szabott időben pontosan, szabatosan fogalmazni. Magára van utalva ilyenkor az ember, hiába nem egyedül ül a stúdióban. Másrészt viszont rákényszerül a kon­centrált gondolkodásra. A fogyasztói társadalom - ezt Almási Miklós írja egyik esszéjében­­ a „fast thinking” szakértőket szereti, akik azonnal veszik a lapot, és bármilyen váratlan kérdésre azonnal képe­sek körültekintő, rövid választ adni. És ehhez olykor igen nagy tudásanyagot kell átforgatni a fejemben pillanatok alatt, miközben nem szabad felszínesnek lenni. Ezért aztán nem is vállalok mindent, csak olyasmit, amit fontosnak tartok. Főképp manapság, amikor szinte dúl az ezotéria meg a parapszicholó­gia dömpingje, és a tudományos elveken alapuló vélemény kinyilvánítására egyre nagyobb szükség van. Soha nem akartam „esztrádszakember” lenni, aki azt a látszatot kelti, hogy mindent tud, mert az azzal a veszéllyel jár, hogy előbb-utóbb ezt magáról is elhiszi az ember. - De ha érzi, hogy jó, amit csinál és fontos is, ak­kor azzal szerepelni is jó, nem? - A szereplés sokak számára szorongáskeltő él­mény, nekem már nem az. Igen, ha kiállok négy­száz ember elé tudományos előadást tartani vidé­ken vagy beszélek egy tévéműsorban több százezer embernek, akkor örömet jelent, hogy gondolataimat egymás után tudom fűzni és sikerül kifejeznem, amit akartam. Engem ez pörget. Az nemigen érde­kel, hogy sokan ismernek, és rám köszönnek az ut­cán. Sőt a mai napig megilletődöm, ha egy előadás után megtapsolnak vagy átadnak egy virágcsokrot. Akkor jövök rá, hogy szerepeltem. - Tizenöt éves korában már pszichológus akart lenni. Miért nem színésznő? Vagy gyermekorvos? Tudott egyáltalán valamit arról, hogy mit csinál egy pszichológus?­­ Nem. De volt egy tanárom a Veres Pálné Gim­náziumban, Kiss Jenő, aki pszichológiát oktatott fél éven át. A tizedét sem értettük annak, amit mon­dott, de úgy állt ott és úgy beszélt, és annyira ka­­tartikus élmény volt az egész, hogy a barátnőmmel akkor mindjárt elhatároztuk, hogy pszichológusok leszünk. Olyan erősen hatott rám a tanár úr, hogy pár héttel később már Freudot olvastam, A minden­napi élet pszichopatológiája című művét próbáltam a magamévá tenni, és elkezdtem szakkönyveket is vásárolni. Ráálltam egy pályára. - Most a könyvhétre önálló kötete jelenik meg az Európa Kiadónál Sejtem... címmel. Ez a szó két fo­galmat takar. - Ez szakkönyv ugyan, de a betegeknek és csa­ládtagjaiknak írtam. Az onkológiákon folytatott pszichológiai munkáról szól, daganatos betegek lélektanával foglalkozom benne. A kór diagnoszti­zálásától egészen a gyógyulásig, amikor a betegnek vissza kell találnia az életbe, ami nem lesz olyan többé, mint annak előtte volt. Ma idehaza nagyjá­ból kétféle könyv lelhető fel ebben a témakörben. Az egyik az úgynevezett „betegségem története”, a másik meg az orvosi szakkönyv, s a kettő között nem találunk olyan használható segítséget, ami az érzelmi kérdéseket tudná rendezni. Ugyanakkor külföldön szinte mindenütt különösen nagy hang­súlyt fektetnek arra, hogy a beteg értse, mi történik vele, és tudja, mire számíthat. Ezzel a könyvvel eh­hez szeretnék segítséget nyújtani. - Olyan könyv tehát ez, amit azoknak is kellene olvasniuk, akik nem szívesen gondolnak arra, hogy maguk is érintettek lehetnek ilyen betegségben? - Igen, utalok is erre az előszóban. Arra hívom fel a figyelmet, hogy mennyire önpusztító a fogyasztói társadalom s benne mennyire nem figyelünk ön­magunkra. Mint az egyszeri ember, aki nem megy fogorvoshoz, amikor még kicsit fáj, akkor sem, ha nagyon, csak ha már nem bírja tovább. S ilyenkor látja be, hogy előbb kellett volna.­­ Ugyanakkor egyre gyakrabban tapasztalható, hogy vannak, akik úgy esnek át a ló másik oldalá­ra, hogy észre sem veszik. Szenvedélyükké válik, és emiatt túlzásba viszik a fogyást, a testedzést, az egyébként egészséges táplálkozást. Hol az a határ, amit nem volna szabad áthágni? - Keskeny ez a sáv, nem könnyű észrevenni. A már szinte evidenciának mondható két új civilizá­ciós betegség, az ortorexia és az exorexia, vagyis az egészséges élet mániája és az edzésmánia is a fogyasztói társadalom terméke. Éppen úgy, mint a munkamánia, ami üzletemberek, menedzserek kö­rében terjed leginkább. Három mobiltelefont tarta­nak maguknál, egyiket sem merik kikapcsolni, at­tól való félelmükben, hogy lemaradnak valamiről. Nehéz ez alól kivonnia magát az embernek, hiszen a média szüntelenül azt sugallja, hogy remekül kell kinézni, állandóan jól kell éreznünk magunkat, meg kell teremtenünk egy tökéletesen jól működő egzisztenciát, és ezért kell hajtanunk egész életünk­ben. Fel kéne ismerni végre annak a tarthatatlansá­gát, hogy „jó fogyasztóként” úgy élünk, mint valami robot, amit titokzatos központokban programoznak és időnként átprogramoznak. - De ha ez így­ megy tovább, ahogyan most lát­szik, akkor mit gondol, mi lesz ennek a vége? - Azzal szoktam vigasztalni magam, hogy min­den technikai fejlődés ellenére lesz visszafordu­lás ebben a folyamatban, mert az emberiség nem mondhat le érzelmi gazdagságáról, márpedig ennek szűküléséhez is vezet ez az új típusú világ. Az igény a valódi értékek iránt nem tűnhet el végleg. Most lappang vagy egyenesen pang, de csak átmenetileg, ebben bízom. Az önismeret és az önértékelés fon­tossága itt kap nagy jelentőséget. Aki elég jól ismeri ugyanis magát, és tudja, hol áll, az azt is tudni fogja, hogy merre van előre. - Akármennyit szerepel is, a magánéletéről sem­mit nem tudni. Kérdezhetek valamit? - Nem. - Csak azt, hogy... - Semmire nem fogok válaszolni. - Boldog? - Igen. Figyelek magamra. Az én szakmámban is nagyon könnyű túl sokat dolgozni, aztán kiégni, és egyszer csak azt észrevenni, hogy nincsenek tartal­mas magánemberi kapcsolatok, hogy nem maradt más, mint a munka, aminek a szakmai nívója is süllyedni kezd. Hasonlóan másokhoz mi is magas feszültségi fokon dolgozunk, amit kezelni kell, mert spontán nem oldódik, csak összegződik. Igyekszem nem az a suszter lenni, akinek lyukas a cipője. A már szinte evidenciának mondható két új civilizációs betegség, az ortorexia és az exorexia, vagyis az egészsé­ges élet mániája és az edzésmánia is a fogyasztói társadalom terméke. Éppen úgy, mint a munkamánia - véli Tari Annamária pszichológus Fotó: Népszava-archív Horváth Ildikó Valami parajelenségre gondoltak Szeleiék, amikor kiégett a trakto­ruk vezetőfülkéje. Párás, nyár végi éjszaka volt, csak pocok járhatott a kerékvágásban, ahol alkonyatkor a zöld monstrumot hagyták. Egy hét múlva ízekék csűrje kapott lángra. Büdös, fekete hamu maradt a szalmabálák helyén. Komor hajnal volt, ott bámészkodott az üszkös gerendák alatt a fél falu. Odébb, a karámban riadt birkák leégettek, nem sok hiányzott, hogy halálra perzselődjenek. Palkó zsebre dugott kézzel kerülgette az átható szagú, fekete mocskot. A tűzoltófecskendő sötét mocsárrá változtatta a tegnap még békés terepet. A gyeppel és vadbürökkel benőtt alvégről ide kí­váncsiskodó fiú mohón vizsgálgatta a csűr maradványait. Mintha ke­resett volna valamit. Figyelte a szitkozódó, hálistenkedő felnőtteket. Amikor eleget látott, hazatrappolt, és felkeltette az anyját. - Megint tűz van, édesanyám! A rossz álmú, agyonhajszolt asszony felhorkant. Felemelte a ke­zét, mintha elszökött álma után kapna, aztán visszahanyatlott a pár­nára. - Miért háborgatsz, Palkó, a betyárját! Félórát vettél el tőlem! - De elégett az írekék szalmája! - Ó, hogy az a... Átok ül tán ezen a viharvert falun vagy mi? Palkó félrehúzta a száját, amely mögött tátongó réseket hagytak a kihullott egérfogak. - Valaki jár erre, az biztos - szögezte le a gyerek, és visszabújt a vackába. Mire az asszony kikászálódott az ágyából, a fiú már aludt. Mindig a valóságot álmodta. Jött a mostohabátyja, jött röhögve. Karján az izmok, mint a megkelt bucik. Betörölt neki egyet jobbról, aztán balról. Megkérdezte, hová tüntette el a piros nyelű bicskát, ho­vá lett a maradék fél szál kolbász, miért nem ganajozta ki a disznó­órát? Ha ez még egyszer így lesz, az orrát is betöri, rosszabb esetben a derekát veri le, mondta, és a padlóra sercintett. Palkó az apját hívta. De az már második éve álmában sem hallgat a hívására. Egy bodzabokor alatt porlad a száraz ér mögötti temető­ben. Mindig kék overallt hordott és kockás inget, fényes, barna arcán Istiláng már fakult a borosta. Nem volt rossz ember. Csak ritkán verte el Pal­kó anyját. Ha kifogyott a pálinka a patikaüvegből. Vagy ha a nő lapo­san nézett az ő hozott fiára. Arra persze csak laposan lehetett nézni, gondolta Palkó. Mostohabátyja olyan volt, mint a Belzebub. Kénsza­got árasztott, lánccal verte a kutyát, kikaparta a kredencfiókba rejtett fémdobozból a forintokat, csúfolta a lányokat, és valami titkos dolog miatt kimaradt a szakmunkásképzőből. Már az asszony is félt ettől a tetovált, hozott ördögfajzattól. Az ő tányérjára tette a csirkemájat, elfordította a fejét, amikor a böhöm kamasz Palkó arcát püfölte. Viszont Palkót ezen a nyáron megszállta a nyavalya. Mármint a fejét. Éjjelente kicsusszant az ágyából, mazsoláért kutatott a konyha­­szekrény ismerős zugaiban. Ha nem talált, feltépte a vaníliászacskót, és a szájába öntötte a bódító port. Egyik éjjel egy doboz gyufa akadt a kezébe. Palkó életre sercen­­tett egy szálat, és az óvodásnóta jutott az eszébe. - Láng, láng, Istiláng - próbálgatta az elfeledett rigmust, de a szavak makacsul benn maradtak valamelyik agytekervényében. Szólongatta a lángot. Ha a ficánkoló, narancsvörös nyelvecske el­illant, újat lobbantott. Hirtelen zsebre vágta a dobozt, és kiosont a házból. Violák és török szegfűk nyíltak a csapás mentén, amely a műútra vitt. Rohant, mintha taszigálták volna. Kótyagosan ért Gótáék istállójához. Tákolt épület volt, de ellenállt minden isten­csapásnak. Vihar, szélvész, perzselő nyár eddig még ki nem kezdte. A fiú benézett az ajtó deszkái között, de semmit se látott. Állatok meleg szaga érződött, puha szuszogás fodrozta a sötétet. Palkó előhívta Istilángot, és bedobta a nyíláson. Istiláng dorbé­­zolni kezdett, ölesre nőtt, harapta a szénát, a felriadt borjak boká­ját. Emberek rohantak elő az állatok rémült bőgésére. Mire a kis bikákat a szabadba hessegették, Palkó már odahaza rázogatta az anyját. - Megint tűz van, édesanyám! A nő felhördült, az álma után kapott, és ráförmedt a gyerekre: - Ej, a tüzes istennyiládat! Honnan tudsz te minden tűzről az éjszaka kellős közepében? Palkó a vállát vonogatta. Szája már tele volt mazsolával. Bebu­kott az ágyába, hogy álmodjon még egyet. Végre valami másról és ne­m tetovált Belzebubról. De másról nem lehetett. A fiú két nap múlva indult el újra Istilánggal. Egy rozzant fészert ítélt halálra. Már ropogott minden, amikor Istiláng határozottan in­tett neki, jöjjön, mert ilyet még nem látott! Egy darázsfészek izzott a tetőt tartó gerenda alatt, a csíkos rovarok mint sikítottak volna. Ezt a furcsa neszt hallotta utoljára Palkó. A falubeliek elhűlten bámulták a fiú fekete testét, mikor leszed­ték róla az üszkös tetődarabokat.­­ Jóságos ég! Hát a Palkó? De hát miért? Mi a jó Szűz Máriáért?! Előhozták az anyját. A nő tépte a haját és jajgatott.­­ Én nem tehetek semmiről! Semmiről! Fenn volt minden éjjel, az igaz. De csak mazsolát keresett. Folyton mazsola után kajtatott abban a rosseb­ette kredencben!

Next