Népszava, 2009. szeptember (136. évfolyam, 204-229. szám)

2009-09-26 / 226. szám

SZÉP SZÓ Martos Gábor Egyforma méretű nagyítások, egyforma fehér passzpartyk, egyforma vékony, fekete keretek. Puritán egyszerűség, semmi cifraság. Csak maguk a képek, alig félszáz fekete-fehér fotó. A képek címeiként majdnem mindenhol nevek állnak, családokéi, s velük kötőjellel írva mindenhol egyetlen szó: tanya. Ilyen-tanya, olyan-tanya. Ezek az ilyen-olyan nevű tanyák pedig mind-mind a nagy magyar Al­földön, Hódmezővásárhely környékén találhatók; úgy is hívják azt a részt, hogy a vásárhelyi tanyavilág. Kresz Albert fotóművész (idén volt hetven­éves; ember meg nem mondaná róla, ha látja) 2006-ban járt arra először (leg­alábbis céltudatosan „fotósszemmel”), s onnantól kezdve másfél éven át tért időről időre vissza, hol egy-két napra, hol egy-egy hétre. Járta a poros utakat a végtelen égbolt alatt, télen taposta a havat, ment háztól házig, egyik nevű ta­nyától a másik nevűig. És fényképezett. Klasszikus módon, fekete-fehér filmre. Aztán hazament, előhívott és nagyított, erős kontrasztot, „kemény” képeket. És aztán ezekből a - többféleképpen is ér­telmezhetően - kemény képekből egy „kemény” kiállítást csinált, amely most éppen (október 13-ig) a Gödöllői Vá­rosi Könyvtár és Információs Központ olvasótermében látható (mondhatni: végre „hazai pályán”, merthogy Kresz Albert sok-sok éve él Gödöllőn). És ha minden összejön (és ez a minden per­sze gyakorlatilag egyetlen dolgot jelent: pénzt), akkor ezek a képek, meg talán még a többi is, amelyek most nincsenek itt a falakon, még az idén egy albumban is megjelennek majd. És az, szerintem, jó lesz. Jó lesz, merthogy akkor ez a jellegze­tesen magyar, de sajnos ma már napról napra végzetesen pusztuló (tanya)világ legalább így, ezeken a fotókon, abban az albumban megmarad. Hiszen ma már „élőben” nincs meg az a tanyasi iskola, ahol pedig alig két-három évvel ezelőtt Kresz Albert még csillogó szemű gyer­mekeket fotózott a tanító nénijükkel együtt. Talán nincs már meg semmi abból a már pár éve is romosan, ablak­talanul álló egykori házból sem a már akkor örökre félrebicsaklott gémeskút mellett. És kérdés, hogy ahol még nem romos a ház, ahol még bólogat a gé­meskút, ahol ma még pléhből kerített „gallér” védi a galambdúc láboszlopát, hogy azon a görény ne tudjon felfutni a madarak közé, ott vajon meddig lesz élet? Meddig nézhet még bele a kame­rába a csacsi, meddig sereglenek a lábos körül a kiskacsák, meddig legelésznek a szomorú szemű, kipányvázott lovak? És gazdáik, a ráncos arcú, megfáradt tekintetű öregek, a romos cséplőgépre már felülni, a télen a hóborította talics­ka szárát megemelni már nem tudók vajon még meddig adhatnak szerető csókot kedvenceik pofájára? És vajon mennyi maradt meg mára esőben-szél­­ben abból a vert vályogfalon árválkodó vakolatdarabkából, amelyről egyszerű­en nem hiszi el az ember, hogy a ter­mészet pusztította olyanná, hogy szinte majdnem tökéletesen formázza a mai Magyarország térképalakját? Márpedig ha majd az utolsó vakolat­­darab is lehullik, az utolsó gémeskút is megáll, az utolsó ló szomorú szeme is lecsukódik, akkor ez a világ, a magyar múltnak ez a darabja végképpen elvész. Egy pedig hosszú évszázadokon át volt jellegzetesen paraszti világ. Nem vé­letlen, hogy a magyar parlament ez év tavaszán országgyűlési határozatban állt ki ennek a világnak mint megőrizni való magyar értéknek a megmentésé­ért. És hogy miért is pontosan, azt ép­pen Kresz Albert fotói mutathatják meg mindazoknak, akik nem igazán ismerik ezt a világot. Kresz Albertnek a méltán világhírű magyar szociofotó sok évtize­des hagyományát folytató-felelevenítő képei. Az efelé a világ felé őszinte és szerető érdeklődéssel forduló művész őszintén és szeretettel mesélő s talán minél több nézőben efelé a világ felé a rácsodálkozásnál hatásosabb és talán, reménykedjünk benne, hasznosabb ér­deklődést is kiváltó képei. Tanyaföld Hét szűk esztendő Ficsku Pál Egyik barátom édesapja jó negyvenévi tanítás után, amikor nyugdíjba ment, kikapcsoltatta lakása ajtajának csengőjét. Mentem a barátomhoz, rossz a csengő, gondoltam. Jó tíz perc dörömbölés után kinyitotta Gyuri bácsi az aj­tót. Behívott, beszélgettünk. Valahogy a csengőre terelődött a szó. Kikapcsol­tattam, mondta. El tudod képzelni, hogy negyvenöt percenként majd negyven évig csengetnek a füledbe. Rosszabb, mint a kínzás. Még csak három hónap telt el, de még mindig esetig a fülem. Ez az, amit nem lehet soha megfizetni. Gyuri bácsi jutott eszembe, amikor hallottam a hírt, hét-, nyolc- vagy tíz­évenként egy év pihenőt kapnának a tanárok. Állítólag feltöltődésként, de azért egy kicsit tovább is kell képezniük magukat. Vegyünk, mondjuk, hét évet, nevezzük hét szűk esztendőnek. Év közben tanítani, valljuk be, megalázó bé­rért. Tanítani, a gyerekek lelkét viselni, néha a szülőkét is, gyerekét egyedül nevelő anya gyerekének lehetőleg nem adni egyest, mert otthon veri a gye­reket, főleg, ha munkanélküli. Lehetőleg tovább képezni magad, amióta van Spektrum Tv meg Discovery meg a National G, a gyerekek több időt töltenek el az érthető tudománnyal, mint egy tanár. A gyerek megteheti. A közhiede­lemmel ellentétben a tanárok nagy része nyáron is dolgozik. Van, aki nyári táborokat felügyel egy kis pluszért, ismerek olyat, aki kőműves mellett vagy lángossütőnél dolgozik, tolmácsol, esetleg pihenésként a lakást festi ki. Aztán jön a nyolcadik év, a megérdemelt pihenésé. Szerintem is megérdemlik, de kicsit féltem őket. Magyarországon ugyanis szerintem kifejezetten tanárellenes hangulat van. Van egy étteremtulajdonos barátom, akinek, ha a tanárokról van szó, hab­zik a szája. Könnyű nekik, megtanulják, hogy egyszer egy az egy, és taníthat­ják életük végéig. Reggel nyolctól dolgoznak kettőig, aztán kész. Félek, ha bevezetik a fizetett egy év pihenőt, a társadalom nem fogja tole­rálni. Pedig az étteremtulajdonos barátom örülne, ha negyvenöt percenként csen­getnének a kihalt éttermében. egyr flekk 2009. SZEPTEMBER 27 Bóta Gábor Régen láttam már, hogy a színház olyan társadalmi esemény, mint Bécs­­ben a Vámpírok bálja premierjén. Annyi fotós, operatőr, riporter nyü­zsög a Ronacher Színház előtt, mint­ha világhírű focicsapatok mérkőzné­nek egymással vagy napi parlamenti balhéra lesnének árgus szemekkel az újságírók. Már az előadás előtt egyen­ként bemutatják az alkotókat, akik jókora tapsot kapnak, amikor pedig bejön a nézőtérre Roman Polanski is, fölpattan ültéből a nagyérdemű, és állva, hatalmas ovációval ünnepli a jeles embert, aki meglehetősen sze­rényen mosolyog, ezzel még nagyobb szeretetet vívva ki magának, hogy az­tán a városházán rendezett fogadáson ugyanúgy sorban álljon a büféasztal­nál, mint bárki más. 1967-ben mutatták be a Vámpírok bálja című filmjét, ami hamarosan kul­tuszművé vált, nálunk jelentős késéssel a Filmmúzeumban vetítették. Aztán harminc esztendővel később, 1997-ben a mester maga rendezte Bécsben, a Raimund Színházban a musicalválto­zatot, hogy utána röpke tíz év múlva, azt követően, hogy már világszerte látható volt, Pestre is eljusson a da­rab, méghozzá magánelőadásban. Si­mon Edit producer jóvoltából. Akinek azzal, hogy állami támogatás nélkül mutatott be musicalt, meg azzal, hogy ehhez előre egyáltalán nem levajazott válogatást tartottak, amin közismert színészek hullottak ki a rostán, viszont még a szakma által is meglehetősen is­meretlenek főszerepekhez jutottak, si­került felkavarnia a színházi állóvizet. A kibérelt Magyar Színházban, 2007- ben bemutatott, Cornelius Baltus által betanított produkció csak a nyári és a téli szünetekben mehet, de így is közel jár a százötvenedik előadáshoz. Ami­ben komoly szerepe van Kentaur pom­pázatos díszleteinek és jelmezeinek, melyek lidércesen varázslatos világot teremtenek, gyönyörűek és riasztóak egyszerre, szinte letaglózzák a szemet, monumentális látvánnyal szolgálnak, a teátrum szerény színpadtechnikája dacára. Nagy tisztesség Kentaur részére, hogy Bécsben, bár a rendezés alap­vetően ugyanaz maradt, most az ő díszleteivel, jelmezeivel mutatták be a Vámpírok bálját. Még monumentá­lisabb lett minden attól, hogy itt érzé­kelhetően volt pénz, paripa, fegyver. Az élőhalottakat vonzó telihold talá­nyos sejtelmességgel ragyog, az erdé­lyi fogadó meghitt és mégis lidérces félelemtől terhes, a fővámpír, Klolock gróf kastélya grandiózusan gazdag, kulturáltan nagyvonalú, szépségesen rémisztő, a vámpírok koporsói sza­kasztott olyan taszítóan szürkék, mint amilyen a Magyar Színház kívülről, és mintha még a formájuk is mutatna vele hasonlatosságot. Kentaur telibe találja a Jim Steinman és Michael Kunze által írt musical stílusát, ami úgy paródia, hogy azért riasztó képet fest a világról. Azzal riogat bennünket, hogy egyre szaporodnak a vérszívók, és ezt gon­dolhatjuk persze átvitt értelemben is, így aztán nem csupán a nyaki ütőerün­ket érezzük fenyegetve. Pesten főleg Káprázat tömény mócsinggal Evetke Virágözön, tisztaság, ragyogó hom­lokzatok, szökőkutak, ligetes vízpart, zöldellő, csendes parkok fogadják a lá­togatót Gyulán. Olyan a belváros, mintha egy mesekönyvet lapozgat­nánk. Mindenütt talá­lunk egy-egy padot, apró kávézót, fagylal­­tozót, ha épp egy kis hedonista pihenőt tar­tunk. Persze tudjuk, ahol ennyi a fény, ott lennie kell árnyéknak is. És a turisták rossz ösztönnel vetődnek mindig árnyékra. Meg­tévesztenek engem is a Sörpince mutatós díszletei, a szépsé­ges téglaboltozatok, a míves bútorok, a hangulatos kerthelyiség, ahonnan egy mókás sétányra látni, ahol hatalmas, félköríves vízsugarak húznak át időn­ként a gyalogosok feje fölött. A vörös napellenzők alatt takarosan megterítve az asztalok, és a pincér, akinek öltözéke, modora is kifogásta­lan, művészi tökéllyel megkomponált, dekoratív ételekkel megrakott óriási tányérokat egyensúlyozva kápráztatja el az utca népét. Az étlap is patinás, akár egy középkori kódex, minden lapján ren­geteg hagyományos étel ejti kísértésbe a legmegátalkodot­­tabb diétázókat is. Két igazi klasszikust rendelünk: bakonyi sertésbordát és bras­sói aprópecsenyét, melyekre - azt a ha­mis látszatot keltve, hogy minden frissen készül - vagy húsz percet kell várni. A tálalás nagyon attraktív, de gyanús szag üti meg az orrunkat, amit ostoba jóindulattal a különleges fűszerezés­nek tulajdonítunk. Ám mindkét fogás­ban a zöldesfehér hús ehetetlen, már csak amiatt is, mert tömény mócsing az egész. Csak a krumplit és a nokedlit le­het kiszurkálni a tányérról. A kovászos uborka és az almapaprika viszont ki­tűnő - feltehetően ezek nem a Sörpin­cében készülnek, a kenyér sem, mely viszont olyan száraz, hogy morzsákra hull szét. E kis hazában hamar átcsap a nyájasság agresszivitásba, ezért ud­variasan kérjük a pincért, mondja meg már a szakácsnak, nagy bátorság kell ahhoz, hogy ilyen maradványokat rak­janak az asztalra. A faarccal, udvaria­san a bocsánatunkat kéri, majd kihát­rál a tett színhelyéről. Egész úton hazafelé azon tanako­dunk émelygő gyomorral, milyen könnyűszerrel le tudja rombolni akár egyetlen, szakmai becsvágytól leg­kevésbé sem fűtött egyed azt a vonzó városimázst, amin oly sokan dolgoz­nak évtizedek óta. — Sörpince Vendéglő 5700 Gyula, Kossuth tér 2. Ebéd két személyre: 5500 Ft

Next