Népszava, 2009. szeptember (136. évfolyam, 204-229. szám)
2009-09-26 / 226. szám
SZÉP SZÓ Martos Gábor Egyforma méretű nagyítások, egyforma fehér passzpartyk, egyforma vékony, fekete keretek. Puritán egyszerűség, semmi cifraság. Csak maguk a képek, alig félszáz fekete-fehér fotó. A képek címeiként majdnem mindenhol nevek állnak, családokéi, s velük kötőjellel írva mindenhol egyetlen szó: tanya. Ilyen-tanya, olyan-tanya. Ezek az ilyen-olyan nevű tanyák pedig mind-mind a nagy magyar Alföldön, Hódmezővásárhely környékén találhatók; úgy is hívják azt a részt, hogy a vásárhelyi tanyavilág. Kresz Albert fotóművész (idén volt hetvenéves; ember meg nem mondaná róla, ha látja) 2006-ban járt arra először (legalábbis céltudatosan „fotósszemmel”), s onnantól kezdve másfél éven át tért időről időre vissza, hol egy-két napra, hol egy-egy hétre. Járta a poros utakat a végtelen égbolt alatt, télen taposta a havat, ment háztól házig, egyik nevű tanyától a másik nevűig. És fényképezett. Klasszikus módon, fekete-fehér filmre. Aztán hazament, előhívott és nagyított, erős kontrasztot, „kemény” képeket. És aztán ezekből a - többféleképpen is értelmezhetően - kemény képekből egy „kemény” kiállítást csinált, amely most éppen (október 13-ig) a Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ olvasótermében látható (mondhatni: végre „hazai pályán”, merthogy Kresz Albert sok-sok éve él Gödöllőn). És ha minden összejön (és ez a minden persze gyakorlatilag egyetlen dolgot jelent: pénzt), akkor ezek a képek, meg talán még a többi is, amelyek most nincsenek itt a falakon, még az idén egy albumban is megjelennek majd. És az, szerintem, jó lesz. Jó lesz, merthogy akkor ez a jellegzetesen magyar, de sajnos ma már napról napra végzetesen pusztuló (tanya)világ legalább így, ezeken a fotókon, abban az albumban megmarad. Hiszen ma már „élőben” nincs meg az a tanyasi iskola, ahol pedig alig két-három évvel ezelőtt Kresz Albert még csillogó szemű gyermekeket fotózott a tanító nénijükkel együtt. Talán nincs már meg semmi abból a már pár éve is romosan, ablaktalanul álló egykori házból sem a már akkor örökre félrebicsaklott gémeskút mellett. És kérdés, hogy ahol még nem romos a ház, ahol még bólogat a gémeskút, ahol ma még pléhből kerített „gallér” védi a galambdúc láboszlopát, hogy azon a görény ne tudjon felfutni a madarak közé, ott vajon meddig lesz élet? Meddig nézhet még bele a kamerába a csacsi, meddig sereglenek a lábos körül a kiskacsák, meddig legelésznek a szomorú szemű, kipányvázott lovak? És gazdáik, a ráncos arcú, megfáradt tekintetű öregek, a romos cséplőgépre már felülni, a télen a hóborította talicska szárát megemelni már nem tudók vajon még meddig adhatnak szerető csókot kedvenceik pofájára? És vajon mennyi maradt meg mára esőben-szélben abból a vert vályogfalon árválkodó vakolatdarabkából, amelyről egyszerűen nem hiszi el az ember, hogy a természet pusztította olyanná, hogy szinte majdnem tökéletesen formázza a mai Magyarország térképalakját? Márpedig ha majd az utolsó vakolatdarab is lehullik, az utolsó gémeskút is megáll, az utolsó ló szomorú szeme is lecsukódik, akkor ez a világ, a magyar múltnak ez a darabja végképpen elvész. Egy pedig hosszú évszázadokon át volt jellegzetesen paraszti világ. Nem véletlen, hogy a magyar parlament ez év tavaszán országgyűlési határozatban állt ki ennek a világnak mint megőrizni való magyar értéknek a megmentéséért. És hogy miért is pontosan, azt éppen Kresz Albert fotói mutathatják meg mindazoknak, akik nem igazán ismerik ezt a világot. Kresz Albertnek a méltán világhírű magyar szociofotó sok évtizedes hagyományát folytató-felelevenítő képei. Az efelé a világ felé őszinte és szerető érdeklődéssel forduló művész őszintén és szeretettel mesélő s talán minél több nézőben efelé a világ felé a rácsodálkozásnál hatásosabb és talán, reménykedjünk benne, hasznosabb érdeklődést is kiváltó képei. Tanyaföld Hét szűk esztendő Ficsku Pál Egyik barátom édesapja jó negyvenévi tanítás után, amikor nyugdíjba ment, kikapcsoltatta lakása ajtajának csengőjét. Mentem a barátomhoz, rossz a csengő, gondoltam. Jó tíz perc dörömbölés után kinyitotta Gyuri bácsi az ajtót. Behívott, beszélgettünk. Valahogy a csengőre terelődött a szó. Kikapcsoltattam, mondta. El tudod képzelni, hogy negyvenöt percenként majd negyven évig csengetnek a füledbe. Rosszabb, mint a kínzás. Még csak három hónap telt el, de még mindig esetig a fülem. Ez az, amit nem lehet soha megfizetni. Gyuri bácsi jutott eszembe, amikor hallottam a hírt, hét-, nyolc- vagy tízévenként egy év pihenőt kapnának a tanárok. Állítólag feltöltődésként, de azért egy kicsit tovább is kell képezniük magukat. Vegyünk, mondjuk, hét évet, nevezzük hét szűk esztendőnek. Év közben tanítani, valljuk be, megalázó bérért. Tanítani, a gyerekek lelkét viselni, néha a szülőkét is, gyerekét egyedül nevelő anya gyerekének lehetőleg nem adni egyest, mert otthon veri a gyereket, főleg, ha munkanélküli. Lehetőleg tovább képezni magad, amióta van Spektrum Tv meg Discovery meg a National G, a gyerekek több időt töltenek el az érthető tudománnyal, mint egy tanár. A gyerek megteheti. A közhiedelemmel ellentétben a tanárok nagy része nyáron is dolgozik. Van, aki nyári táborokat felügyel egy kis pluszért, ismerek olyat, aki kőműves mellett vagy lángossütőnél dolgozik, tolmácsol, esetleg pihenésként a lakást festi ki. Aztán jön a nyolcadik év, a megérdemelt pihenésé. Szerintem is megérdemlik, de kicsit féltem őket. Magyarországon ugyanis szerintem kifejezetten tanárellenes hangulat van. Van egy étteremtulajdonos barátom, akinek, ha a tanárokról van szó, habzik a szája. Könnyű nekik, megtanulják, hogy egyszer egy az egy, és taníthatják életük végéig. Reggel nyolctól dolgoznak kettőig, aztán kész. Félek, ha bevezetik a fizetett egy év pihenőt, a társadalom nem fogja tolerálni. Pedig az étteremtulajdonos barátom örülne, ha negyvenöt percenként csengetnének a kihalt éttermében. egyr flekk 2009. SZEPTEMBER 27 Bóta Gábor Régen láttam már, hogy a színház olyan társadalmi esemény, mint Bécsben a Vámpírok bálja premierjén. Annyi fotós, operatőr, riporter nyüzsög a Ronacher Színház előtt, mintha világhírű focicsapatok mérkőznének egymással vagy napi parlamenti balhéra lesnének árgus szemekkel az újságírók. Már az előadás előtt egyenként bemutatják az alkotókat, akik jókora tapsot kapnak, amikor pedig bejön a nézőtérre Roman Polanski is, fölpattan ültéből a nagyérdemű, és állva, hatalmas ovációval ünnepli a jeles embert, aki meglehetősen szerényen mosolyog, ezzel még nagyobb szeretetet vívva ki magának, hogy aztán a városházán rendezett fogadáson ugyanúgy sorban álljon a büféasztalnál, mint bárki más. 1967-ben mutatták be a Vámpírok bálja című filmjét, ami hamarosan kultuszművé vált, nálunk jelentős késéssel a Filmmúzeumban vetítették. Aztán harminc esztendővel később, 1997-ben a mester maga rendezte Bécsben, a Raimund Színházban a musicalváltozatot, hogy utána röpke tíz év múlva, azt követően, hogy már világszerte látható volt, Pestre is eljusson a darab, méghozzá magánelőadásban. Simon Edit producer jóvoltából. Akinek azzal, hogy állami támogatás nélkül mutatott be musicalt, meg azzal, hogy ehhez előre egyáltalán nem levajazott válogatást tartottak, amin közismert színészek hullottak ki a rostán, viszont még a szakma által is meglehetősen ismeretlenek főszerepekhez jutottak, sikerült felkavarnia a színházi állóvizet. A kibérelt Magyar Színházban, 2007- ben bemutatott, Cornelius Baltus által betanított produkció csak a nyári és a téli szünetekben mehet, de így is közel jár a százötvenedik előadáshoz. Amiben komoly szerepe van Kentaur pompázatos díszleteinek és jelmezeinek, melyek lidércesen varázslatos világot teremtenek, gyönyörűek és riasztóak egyszerre, szinte letaglózzák a szemet, monumentális látvánnyal szolgálnak, a teátrum szerény színpadtechnikája dacára. Nagy tisztesség Kentaur részére, hogy Bécsben, bár a rendezés alapvetően ugyanaz maradt, most az ő díszleteivel, jelmezeivel mutatták be a Vámpírok bálját. Még monumentálisabb lett minden attól, hogy itt érzékelhetően volt pénz, paripa, fegyver. Az élőhalottakat vonzó telihold talányos sejtelmességgel ragyog, az erdélyi fogadó meghitt és mégis lidérces félelemtől terhes, a fővámpír, Klolock gróf kastélya grandiózusan gazdag, kulturáltan nagyvonalú, szépségesen rémisztő, a vámpírok koporsói szakasztott olyan taszítóan szürkék, mint amilyen a Magyar Színház kívülről, és mintha még a formájuk is mutatna vele hasonlatosságot. Kentaur telibe találja a Jim Steinman és Michael Kunze által írt musical stílusát, ami úgy paródia, hogy azért riasztó képet fest a világról. Azzal riogat bennünket, hogy egyre szaporodnak a vérszívók, és ezt gondolhatjuk persze átvitt értelemben is, így aztán nem csupán a nyaki ütőerünket érezzük fenyegetve. Pesten főleg Káprázat tömény mócsinggal Evetke Virágözön, tisztaság, ragyogó homlokzatok, szökőkutak, ligetes vízpart, zöldellő, csendes parkok fogadják a látogatót Gyulán. Olyan a belváros, mintha egy mesekönyvet lapozgatnánk. Mindenütt találunk egy-egy padot, apró kávézót, fagylaltozót, ha épp egy kis hedonista pihenőt tartunk. Persze tudjuk, ahol ennyi a fény, ott lennie kell árnyéknak is. És a turisták rossz ösztönnel vetődnek mindig árnyékra. Megtévesztenek engem is a Sörpince mutatós díszletei, a szépséges téglaboltozatok, a míves bútorok, a hangulatos kerthelyiség, ahonnan egy mókás sétányra látni, ahol hatalmas, félköríves vízsugarak húznak át időnként a gyalogosok feje fölött. A vörös napellenzők alatt takarosan megterítve az asztalok, és a pincér, akinek öltözéke, modora is kifogástalan, művészi tökéllyel megkomponált, dekoratív ételekkel megrakott óriási tányérokat egyensúlyozva kápráztatja el az utca népét. Az étlap is patinás, akár egy középkori kódex, minden lapján rengeteg hagyományos étel ejti kísértésbe a legmegátalkodottabb diétázókat is. Két igazi klasszikust rendelünk: bakonyi sertésbordát és brassói aprópecsenyét, melyekre - azt a hamis látszatot keltve, hogy minden frissen készül - vagy húsz percet kell várni. A tálalás nagyon attraktív, de gyanús szag üti meg az orrunkat, amit ostoba jóindulattal a különleges fűszerezésnek tulajdonítunk. Ám mindkét fogásban a zöldesfehér hús ehetetlen, már csak amiatt is, mert tömény mócsing az egész. Csak a krumplit és a nokedlit lehet kiszurkálni a tányérról. A kovászos uborka és az almapaprika viszont kitűnő - feltehetően ezek nem a Sörpincében készülnek, a kenyér sem, mely viszont olyan száraz, hogy morzsákra hull szét. E kis hazában hamar átcsap a nyájasság agresszivitásba, ezért udvariasan kérjük a pincért, mondja meg már a szakácsnak, nagy bátorság kell ahhoz, hogy ilyen maradványokat rakjanak az asztalra. A faarccal, udvariasan a bocsánatunkat kéri, majd kihátrál a tett színhelyéről. Egész úton hazafelé azon tanakodunk émelygő gyomorral, milyen könnyűszerrel le tudja rombolni akár egyetlen, szakmai becsvágytól legkevésbé sem fűtött egyed azt a vonzó városimázst, amin oly sokan dolgoznak évtizedek óta. — Sörpince Vendéglő 5700 Gyula, Kossuth tér 2. Ebéd két személyre: 5500 Ft