Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)
2011-07-30 / 177. szám
A halálra ítélt város így szólt a magára hagyott varsói felkelés végső napján, a lángoló városból a világnak küldött utolsó rádióüzenet: „Tudja meg a világ a nyers igazságot! Rosszabb sorsra jutottunk, mint Hitler bármelyik csatlósa! Mondjon az igazságos Isten ítéletet az iszonyú igazságtalanság fölött, amely a lengyel nemzetnek jutott osztályrészül." SZÁSZ ISTVÁN A varsói felkelés 1944. augusztus 1- jén kezdődött, de Lengyelország földalatti küzdelme akkor már öt éve tartott. Valójában attól a naptól - 1939. szeptember 27-től - szüntelenül állt a harc, hogy Lengyelország kapitulálni kényszerült. A lengyel kormány Sikorski tábornokkal az élen Londonba emigrált, a hadsereg pedig a hozzájuk csatlakozó sok tízezernyi civillel a vereség után azonnal megkezdte a földalatti Honi Hadsereg - Armia Krajova - megszervezését. Tették ezt azzal szemben, hogy Lengyelországra még a háború szörnyű történetében is példátlan terror szakadt. A Lengyel Főkormányzóságot egy húszmilliós rabszolgatáborrá tették. Viszonyait jól érzékelteti: amikor Prágában kiplakátolták négy cseh túsz kivégezését, Hans Frank lengyel főkormányzó (1946-ban háborús főbűnösként halálra ítélték) fölényesen megjegyezte: „Ha ahányszor négy lengyelt kivégeztetek, plakátokat ragasztatnék, a Baltikum minden erdeje kevés lenne, hogy papírt gyártassak.” Lengyelország helyzetét kezdettől súlyosbította a mély történelmi sérelmekből táplálkozó lengyel-orosz ellentét. A múltat csak felülírta, hogy 1939 szeptemberében a hírhedt Molotov- Ribbentrop-paktum értelmében a szovjet hadsereg megszállta Kelet-Lengyelországot. Bár az 1941. június 22-i orvtámadás után egyértelmű lett, hogy Németország a közös ellenség, a londoni emigráns kormány és Moszkva között újra meg újra kiéleződött a viszony. Arra a szörnyűségre viszont senki sem számított, ami Varsó mártíromságában testesült meg... A szovjet offenzíva Beloruszián át Varsó irányában 1944. június 23-án indult. A fő csapást Sztálin kedvence, a kitűnő hadvezér (közvetlenül a háború előtt Sztálin börtönéből szabadult) ugyanakkor a „Gazdát” mindig gátlástalanul kiszolgáló Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontja mérte, s elsöpörték a német Közép Hadseregcsoportot. Július 20-án Varsótól 20 kilométerre délre átkelnek a Visztulán. Ugyanezen a napon egységeik behatolnak „Prágába”, Varsó keleti elővárosába. - No, tisztelt uram, hát elengedjük a svábokat anélkül, hogy kiegyenlítenénk velük a számlánkat? - kérdezte július 31-én, délután a Fosh u. 14. szám házmestere egyik lakóját, Korabsky mérnököt. A derék házmester ugyancsak meglepődött volna, ha tudja, hogy szavait néhány perc múlva a varsóiak harci kedvének illusztrálására egy létfontosságú tanácskozáson fogja idézni az a pan Korabsky, aki nem más, mint Tadeusz Komorowski - illegális nevén Bor - tábornok, a Honi Hadsereg főparancsnoka. Komorowski július 25-én a londoni kormánytól felhatalmazást kapott, hogy szabadon döntsön a felkelés kirobbantásának pillanatáról. Az a szovjetek által később terjesztett história, hogy a lengyelek semmiben nem egyeztettek a felkelés kitörése előtt Moszkvával, hazugság - amit sok orosz forrás mind a mai napig hangoztat. Ugyanis Mikolajczyk, aki Sikorski tábornok repülőgép-szerencsétlensége után az emigráns kormány miniszterelnöke, július 28-án Moszkvába utazott. Tárgyalt Sztálinnal Lengyelország politikai kérdéseiről, csakúgy, mint a katonai akciók összehangolásáról. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy július 28-tól a moszkvai rádió lengyel nyelven többször ismételte a felhívást: „Ütött a cselekvés órája! A Varsó utcáin vívott küzdelem előbbre hozza felszabadulásotokat. Ne hagyjátok, hogy a németek beássák magukat!” Komorowski a július 31-i haditanácson megszavaztatta vezérkarának tagjait, helyettesét, Tadeus Pelczynski (Gregorzy tábornokot, Antoni Chursciel (Monter) tábornokot, a varsói terület parancsnokát, a Londonból pár hete ejtőernyősként átdobott Okulicki (Kobra) tábornokot és az emigráns kormány képviselőjét, Jan Jankowski (Sobol) mérnököt. A moszkvai rádióadás hatására úgy döntöttek, hogy Varsó fegyvert fog! A felkelést - a „W” akciót - 1944. augusztus 1-jén, délután 15 órára tűzték ki. Bár a földalatti hadsereg fegyverzete igen hiányos volt, számíthattak a milliós nagyváros teljes támogatására. Augusztus 1-jén, délután több mint 30 ezer Armia Krajova-katona lépett akcióba. „A háztetőkről, ablakokból tűzeső zúdult a németekre, a várost elborították a nemzeti zászlók” - emlékszik Komorowski. Az első 72 óra sikerei minden várakozást felülmúltak, a németek sietve visszahúzódtak néhány megerősített épülettömbbe. A varsói civil lakosság jóformán puszta kézzel, de lángoló harci kedvvel csatlakozott az egységekhez. Augusztus 3-ra az Óváros, a Belváros és az északi munkáskerület, a Zaliborz a felkelők kezén volt. Stahel tábornok, városparancsnok augusztus 1-jén este értesítette Berlint arról, hogy „Varsóban felkelés bontakozik ki”. Hitler őrjöngött, és kijelentette: „Varsót leradírozom a Föld színéről.” Annak ellenére, hogy tartalékokkal alig rendelkezett a német parancsnokság, hirtelenjében összeszedtek egy még német mércével mérve is sötét társaságot. Mozgósítják a nácikhoz átállt szovjet századost, az SS-tábornokká előléptetett Jegor Kaminski ukrán segédcsapatait, és Varsóba küldik azt a Dirlewangert, aki egy német közbűntényesekből álló dandárt vezetett. Az akció irányításával a partizánok elleni leszámolásokban hírhedtté vált Von dem Bach-Zelewski tábornokot bízzák meg; erősítésül az olasz frontról Varsóba dobják át a Hermann Göring páncéloshadosztályt. Monter tábornoknak az volt a haditerve, hogy a Belváros-Óvárost, valamint a szovjet átkelés biztosítására a Visztula-parti Czerniakow városrészt kell uralniuk. A lazán beépített nyugati Wola negyedben csak néhány hevenyészett barikádot emeltek. Augusztus 5. volt az a rettenetes nap, amikor megfordult a varsói katonai helyzet: Kaminski és Dirlewanger bűnözői megrohanták a Wolát, legázolták a kerteket, és minden képzeletet felülmúló vérengzésbe kezdtek. A Szent Wojciech-templom falánál válogatás nélkül öreget, fiatalt, gyerekeket százával végeztek ki. Monter úgy emlékszik vissza, hogy az augusztus 5-6-i wolai katasztrófa előrevetítette Varsó sorsát. „Visszaverhettük volna a gazfickókat, de olyan kevés volt a lőszerünk, hogy mindent a Belvárosra kellett koncentrálni” - írja emlékirataiban. De más is történt. „Augusztus 4-ére virradó éjjel felébredtem. Nem tudtam mi nyugtalanít, aztán rádöbbentem, hogy az ágyúdörgés a Visztula keleti partján megszűnt. Ott, ahol a szovjet csapatok álltak, halálos csend lett” - írja Komorowski visszaemlékezéseiben. Ezekben az órákban eldőlt a lengyel főváros sorsa. Rokosszovszkij tábornagy szemérmetlenül hazudik, amikor azt állítja: „A lángoló Varsó egy kőhajításnyira volt, de a hosszú előrenyomulásban csapataink kifáradtak.” Rokosszovszkijnak valójában nagy tartalékai voltak, s a Visztulán már hídfőt is létesítettek. Churchill augusztus 4-én táviratot küld Sztálinnak: „Varsó délnyugati részében gyilkos harcok folynak, a lengyel ellenállás jelezte nekünk, hogy a tőlük alig 15 kilométerre álló orosz csapatoktól segítséget kérnek.” Sztálin másnap jéghidegen válaszol: „A lengyelektől kapott értesülései megbízhatatlanok ... a Honi Hadsereg néhány helytelenül hadosztálynak nevezett osztagból áll, nem tudom elképzelni, hogyan vehetnék be ilyen hevenyészett erők Varsót, amit a németek négy (az állítás valótlan, egy hadosztály, az említett Hermann Göring állt harcban) páncélos hadosztállyal támadnak.” Churchill augusztus 10-én újabb táviratot küld Sztálinnak: „Az orosz-német fronton augusztus 3. óta csönd van, Varsó sem anyagi, sem erkölcsi támogatást nem kap... lőszerért könyörögnek, nem tudna valamivel több segítséget adni? A mi légibázisaink Olaszországban messze vannak.” Ennek ellenére az angol, az amerikai és az angliai lengyel hadsereg önkéntes pilótái nem is eredménytelenül megpróbálnak Varsóba repülni, és utánpótlást ledobni. Ami eztán következik, azt a szövetséges hadsereg tisztjei csak „Őrült Joe-akciónak” nevezik. A légi segítség alapfeltétele, hogy a gépek a szovjetek által felszabadított területeken üzemanyagot vehessenek fel. A harmincas évek koncepciós pereinek népügyészeként ismert Visinszkij külügyminiszter-helyettes az Egyesült Államok moszkvai nagykövetét egy elképesztő közléssel döbbenti meg: „Ha az angol vagy amerikai repülőgépek fegyvereket dobnak le Varsó közelében, ehhez semmi közünk. Azt viszont határozottan ellenezzük, hogy ezek a szövetséges gépek szovjet területen szálljanak le. Erre technikai lehetőség sincs, s a szovjet kormány nem kívánja, hogy köze legyen a varsói kalandhoz.” Varsó hősei, bár a lőszerhiányon kívül már az éhség is gyötri őket, a Belvárosban rendületlenül kitartanak, sok helyen már kövekkel és forró vízzel harcolnak a német túlerővel. Szörnyű lélektani hatással van a védőkre, amikor Varsó nagyságának szimbólumát, az Óvárosban álló Zsigmond-oszlopot ledöntik. „Az őrületbe kergette katonáinkat - írja Monter -, hogy estéről estére az angol rádió lengyel adásában a Tüzek füstjével kezdetű egyházi éneket hallották, ami annak a rejtjelzése volt, hogy aznap éjszaka nem dobnak le utánpótlást. Szeptember 2-án Komorowski a helyzetet már kilátástalannak ítéli, a fegyverletételt fontolgatja. Monter tábornok azonban szembefordul felettesével, és kijelenti: „Bár már hetek óta csak a kutyák húsán élünk, de a Belvárosban akkor is kitartunk.” Ekkor váratlan fordulat történik: a londoni rádióban a gyűlölt Tüzek füstje helyett váratlanul a „Nosza, még egy mazurkát” hetyke dallama csendül föl, ami azt jelentette, hogy légi utánpótlás érkezik. Máig rejtély, hogy szeptember első hetében mi történt Moszkvában. Meglehet, Sztálinra mégis hatott a brit és amerikai közvélemény felháborodása, hozzájárult, hogy a nyugati repülők leszállhassanak szovjet zónában. Szeptember 14-én megmozdul Prága külvárosában Rokosszovszkij hadserege is. Úgy látszik, csoda történt. Monter kivérzett csapatai a németek orra előtt biztosítják a Visztula partján Czerniakow parkjaiban a szovjet átkelést. A Rokosszovszkij alárendeltségében harcoló Beding tábornok vezette 1. Lengyel Hadsereg parancsot kap a folyamátkelésre. „Éjfél elmúlt, Berling tábornok nem tudta titkolni izgalmát, a géppuskatűzben a Visztula-partra ment. Mire vársz, kezdjétek az átkelést!” - parancsolta Galicki tábornoknak. - A pontonok most indulnak - jelentette Galicki. Az átkelés az augusztusban alacsonyan álló Visztulán könnyen ment, negyed órán belül egy század foglalt hídfőt a czerniakówi parton. A lelkesedés leírhatatlan, a rongyos, sebesült felkelők sírnak, sokan letérdeltek a folyóparton, és a Bozacos Polskét, a régi lengyel himnuszt énekelték. Galic tizedes elrikkantja magát: „Csak most kezdődik a háború.” Tévedett. Rokosszovszkij azt állítja: „Az átkelés számtalan áldozatot követelt, kudarcba fulladt.” Viszont Galicki tábornok jelentése szerint egy ezred átkelése során csak 45 katonát és négy pontont vesztett. Semmit sem tudunk arról, hogy szeptember 15-re virradó hajnalban mi játszódott le Berling tábornok és Rokosszovszkij között, de Berling kijelenti: a Lengyel Hadsereg folytatja az átkelést. Másnap a tábornoknak nyoma veszett, állítólag Moszkvába rendelik. (Visszaemlékezők állítják: az ötvenes években egy szibériai táborban találkoztak Berling tábornokkal.) „Egy nappal korábban alig kétszáz méterre itt volt a szabadság. Most eltűnt, és vele tűnt el az utolsó védők kitartása is. Mindenhol a túlerőben lévő németek vannak, és reménytelen élet-halál harc” - írja A felkelés című riportkönyvében Pytlakowszki. Ma már nyilvánvaló, hogy Sztálin elejét akarta venni annak, hogy Varsót a lengyelek szabadítsák fel, és hogy lengyel földön egy nemzeti hadsereg álljon. Churchill emlékiratában tömören fogalmaz: „Az oroszok azt akarták, hogy a nem kommunista lengyelek elpusztuljanak, egyúttal szemérmetlenül fenn akarták tartani annak látszatát, hogy segítettek nekik.” Komorowski október 2-án, 63 napos küzdelem után kénytelen letenni a fegyvert. Varsó romhalmaz, a földalatti hadseregből húszezren, a civil lakosságból kétszázezren pusztulnak el. A varsói hősköltemény örökéletű, mint ahogy az a cinizmus is, amivel Sztálin előbb beugratja a felkelésbe a lengyeleket, azután hagyja, hogy kiirtsák őket a németek. Rokosszovszkij csak három hónap múlva, 1945. január 17-én vonul be a lengyel főváros romjai közé. A felkelés életben maradt vezetői nyugatra emigráltak. Monter tábornok 1960- ban Kanadában, Komorowski megkeseredett emberként 1966-ban Londonban halt meg. Okuliczki Varsóban maradt. Felkérik, hogy vegyen részt az alakuló lengyel néphadsereg szervezésében. 1946-ban letartóztatják összeesküvés vádjával, Moszkvában bíróság elé állítják, tíz év börtönt kap. Egy év múlva felülvizsgálják az ítéletet, és golyó általi halálra ítélik. Ezzel a varsói felkelés utolsó mártírjának sorsa is bevégeztetett.