Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)

2011-07-30 / 177. szám

A halálra ítélt város így szólt a magára hagyott varsói felkelés végső napján, a lángoló városból a világ­nak küldött utolsó rádióüzenet: „Tudja meg a világ a nyers igazságot! Rosszabb sorsra jutottunk, mint Hitler bármelyik csatlósa! Mondjon az igazságos Isten ítéletet az iszonyú igazságtalanság fölött, amely a lengyel nemzetnek jutott osztályrészül." SZÁSZ ISTVÁN A varsói felkelés 1944. augusztus 1- jén kezdődött, de Lengyelország földalatti küzdelme akkor már öt éve tartott. Valójában attól a naptól - 1939. szeptember 27-től - szüntelenül állt a harc, hogy Lengyelország kapitu­lálni kényszerült. A lengyel kormány Sikorski tábornokkal az élen Londonba emigrált, a hadsereg pedig a hozzájuk csatlakozó sok tízezernyi civillel a vere­ség után azonnal megkezdte a földalat­ti Honi Hadsereg - Armia Krajova - megszervezését. Tették ezt azzal szem­ben, hogy Lengyelországra még a hábo­rú szörnyű történetében is példátlan terror szakadt. A Lengyel Főkormány­zóságot egy húszmilliós rabszolgatábor­rá tették. Viszonyait jól érzékelteti: ami­kor Prágában kiplakátolták négy cseh túsz kivégezését, Hans Frank lengyel főkormányzó (1946-ban háborús főbű­nösként halálra ítélték) fölényesen meg­jegyezte: „Ha ahányszor négy lengyelt kivégeztetek, plakátokat ragasztatnék, a Baltikum minden erdeje kevés lenne, hogy papírt gyártassak.” Lengyelország helyzetét kezdettől sú­lyosbította a mély történelmi sérelmek­ből táplálkozó lengyel-orosz ellentét. A múltat csak felülírta, hogy 1939 szep­temberében a hírhedt Molotov- Ribbentrop-paktum értelmében a szov­jet hadsereg megszállta Kelet-Lengyel­­országot. Bár az 1941. június 22-i orv­támadás után egyértelmű lett, hogy Né­metország a közös ellenség, a londoni emigráns kormány és Moszkva között újra meg újra kiéleződött a viszony. Ar­ra a szörnyűségre viszont senki sem számított, ami Varsó mártíromságában testesült meg... A szovjet offenzíva Beloruszián át Varsó irányában 1944. június 23-án in­dult. A fő csapást Sztálin kedvence, a kitűnő hadvezér (közvetlenül a háború előtt Sztálin börtönéből szabadult) ugyanakkor a „Gazdát” mindig gátlás­talanul kiszolgáló Rokosszovszkij mar­sall 2. Belorusz Frontja mérte, s elsö­pörték a német Közép Hadseregcsopor­tot. Július 20-án Varsótól 20 kilométer­re délre átkelnek a Visztulán. Ugyan­ezen a napon egységeik behatolnak „Prágába”, Varsó keleti elővárosába. - No, tisztelt uram, hát elengedjük a svábokat anélkül, hogy kiegyenlítenénk velük a számlánkat? - kérdezte július 31-én, délután a Fosh u. 14. szám ház­mestere egyik lakóját, Korabsky mérnö­köt. A derék házmester ugyancsak meg­lepődött volna, ha tudja, hogy szavait néhány perc múlva a varsóiak harci kedvének illusztrálására egy létfontos­ságú tanácskozáson fogja idézni az a pan Korabsky, aki nem más, mint Tadeusz Komorowski - illegális nevén Bor - tábornok, a Honi Hadsereg főpa­rancsnoka. Komorowski július 25-én a londoni kormánytól felhatalmazást kapott, hogy szabadon döntsön a felkelés kirobban­tásának pillanatáról. Az a szovjetek ál­tal később terjesztett história, hogy a lengyelek semmiben nem egyeztettek a felkelés kitörése előtt Moszkvával, ha­zugság - amit sok orosz forrás mind a mai napig hangoztat. Ugyanis Mikolajczyk, aki Sikorski tábornok re­pülőgép-szerencsétlensége után az emigráns kormány miniszterelnöke, jú­lius 28-án Moszkvába utazott. Tárgyalt Sztálinnal Lengyelország politikai kér­déseiről, csakúgy, mint a katonai akciók összehangolásáról. Ezt mi sem bizonyí­totta jobban, mint hogy július 28-tól a moszkvai rádió lengyel nyelven több­ször ismételte a felhívást: „Ütött a cse­lekvés órája! A Varsó utcáin vívott küz­delem előbbre hozza felszabadulásoto­kat. Ne hagyjátok, hogy a németek beás­sák magukat!” Komorowski a július 31-i haditaná­cson megszavaztatta vezérkarának tag­jait, helyettesét, Tadeus Pelczynski (Gregorzy tábornokot, Antoni Chursciel (Monter) tábornokot, a varsói terület parancsnokát, a Londonból pár hete ej­tőernyősként átdobott Okulicki (Kobra) tábornokot és az emigráns kormány képviselőjét, Jan Jankowski (Sobol) mér­nököt. A moszkvai rádióadás hatására úgy döntöttek, hogy Varsó fegyvert fog! A felkelést - a „W” akciót - 1944. au­gusztus 1­-jén, délután 15 órára tűzték ki. Bár a földalatti hadsereg fegyverzete igen hiányos volt, számíthattak a mil­liós nagyváros teljes támogatására. Au­gusztus 1-jén, délután több mint 30 ezer Armia Krajova-katona lépett akcióba. „A háztetőkről, ablakokból tűzeső zú­dult a németekre, a várost elborították a nemzeti zászlók” - emlékszik Komorowski. Az első 72 óra sikerei minden várakozást felülmúltak, a né­metek sietve visszahúzódtak néhány megerősített épülettömbbe. A varsói ci­vil lakosság jóformán puszta kézzel, de lángoló harci kedvvel csatlakozott az egységekhez. Augusztus 3-ra az Óvá­ros, a Belváros és az északi munkáske­rület, a Zaliborz a felkelők kezén volt. Stahel tábornok, városparancsnok augusztus 1-jén este értesítette Berlint arról, hogy „Varsóban felkelés bontako­zik ki”. Hitler őrjöngött, és kijelentette: „Varsót leradírozom a Föld színéről.” Annak ellenére, hogy tartalékokkal alig rendelkezett a német parancsnokság, hirtelenjében összeszedtek egy még né­met mércével mérve is sötét társaságot. Mozgósítják a nácikhoz átállt szovjet századost, az SS-tábornokká előlépte­tett Jegor Kaminski ukrán segédcsapa­tait, és Varsóba küldik azt a Dirlewangert, aki egy német közbűnté­­nyesekből álló dandárt vezetett. Az ak­ció irányításával a partizánok elleni le­számolásokban hírhedtté vált Von dem Bach-Zelewski tábornokot bízzák meg; erősítésül az olasz frontról Varsóba dobják át a Hermann Göring páncélos­hadosztályt. Monter tábornoknak az volt a hadi­terve, hogy a Belváros-Óvárost, vala­mint a szovjet átkelés biztosítására a Visztula-parti Czerniakow városrészt kell uralniuk. A lazán beépített nyuga­ti Wola negyedben csak néhány heve­nyészett barikádot emeltek. Augusztus 5. volt az a rettenetes nap, amikor megfordult a varsói katonai helyzet: Kaminski és Dirlewanger bű­nözői megrohanták a Wolát, legázolták a kerteket, és minden képzeletet felül­múló vérengzésbe kezdtek. A Szent Wojciech-templom falánál válogatás nélkül öreget, fiatalt, gyerekeket százá­val végeztek ki. Monter úgy emlékszik vissza, hogy az augusztus 5-6-i wolai katasztrófa előrevetítette Varsó sorsát. „Visszaverhettük volna a gazfickókat, de olyan kevés volt a lőszerünk, hogy min­dent a Belvárosra kellett koncentrálni” - írja emlékirataiban. De más is történt. „Augusztus 4-ére virradó éjjel felébredtem. Nem tudtam mi nyugtalanít, aztán rádöbbentem, hogy az ágyúdörgés a Visztula keleti partján megszűnt. Ott, ahol a szovjet csapatok álltak, halálos csend lett” - ír­ja Komorowski visszaemlékezéseiben. Ezekben az órákban eldőlt a lengyel főváros sorsa. Rokosszovszkij tábornagy szemér­metlenül hazudik, amikor azt állítja: „A lángoló Varsó egy kőhajításnyira volt, de a hosszú előrenyomulásban csapataink kifáradtak.” Rokosszovszkijnak valójá­ban nagy tartalékai voltak, s a Visztu­lán már hídfőt is létesítettek. Churchill augusztus 4-én táviratot küld Sztálinnak: „Varsó délnyugati ré­szében gyilkos harcok folynak, a lengyel ellenállás jelezte nekünk, hogy a tőlük alig 15 kilométerre álló orosz csapatok­tól segítséget kérnek.” Sztálin másnap jéghidegen válaszol: „A lengyelektől ka­pott értesülései megbízhatatlanok­­ ... a Honi Hadsereg néhány helytelenül had­osztálynak nevezett osztagból áll, nem tudom elképzelni, hogyan vehetnék be ilyen hevenyészett erők Varsót, amit a németek négy (az állítás valótlan, egy hadosztály, az említett Hermann Göring állt harcban) páncélos hadosz­tállyal támadnak.” Churchill augusztus 10-én újabb táv­iratot küld Sztálinnak: „Az orosz-német fronton augusztus 3. óta csönd van, Var­só sem anyagi, sem erkölcsi támogatást nem kap... lőszerért könyörögnek, nem tudna valamivel több segítséget adni? A mi légibázisaink Olaszországban mes­­­sze vannak.” Ennek ellenére az angol, az amerikai és az angliai lengyel hadsereg önkéntes pilótái nem is eredménytele­nül megpróbálnak Varsóba repülni, és utánpótlást ledobni. Ami eztán követ­kezik, azt a szövetséges hadsereg tiszt­jei csak „Őrült Joe-akciónak” nevezik. A légi segítség alapfeltétele, hogy a gé­pek a szovjetek által felszabadított terü­leteken üzemanyagot vehessenek fel. A harmincas évek koncepciós pereinek népügyészeként ismert Visinszkij kül­ügyminiszter-helyettes az Egyesült Ál­lamok moszkvai nagykövetét egy elké­pesztő közléssel döbbenti meg: „Ha az angol vagy amerikai repülőgépek fegyve­reket dobnak le Varsó közelében, ehhez semmi közünk. Azt viszont határozot­tan ellenezzük, hogy ezek a szövetséges gépek szovjet területen szálljanak le. Er­re technikai lehetőség sincs, s a szovjet kormány nem kívánja, hogy köze legyen a varsói kalandhoz.” Varsó hősei, bár a lőszerhiányon kí­vül már az éhség is gyötri őket, a Belvá­rosban rendületlenül kitartanak, sok he­lyen már kövekkel és forró vízzel har­colnak a német túlerővel. Szörnyű lélek­tani hatással van a védőkre, amikor Var­só nagyságának szimbólumát, az Óvá­rosban álló Zsigmond-oszlopot ledön­tik. „Az őrületbe kergette katonáinkat - írja Monter -, hogy estéről estére az an­gol rádió lengyel adásában a Tüzek füst­jével kezdetű egyházi éneket hallották, ami annak a rejtjelzése volt, hogy aznap éjszaka nem dobnak le utánpótlást. Szeptember 2-án Komorowski a hely­zetet már kilátástalannak ítéli, a fegy­verletételt fontolgatja. Monter tábornok azonban szembefordul felettesével, és kijelenti: „Bár már hetek óta csak a ku­tyák húsán élünk, de a Belvárosban ak­kor is kitartunk.” Ekkor váratlan fordu­lat történik: a londoni rádióban a gyű­lölt Tüzek füstje helyett váratlanul a „Nosza, még egy mazurkát” hetyke dal­lama csendül föl, ami azt jelentette, hogy légi utánpótlás érkezik. Máig rejtély, hogy szeptember első hetében mi történt Moszkvában. Meg­lehet, Sztálinra mégis hatott a brit és amerikai közvélemény felháborodása, hozzájárult, hogy a nyugati repülők le­szállhassanak szovjet zónában. Szep­tember 14-én megmozdul Prága külvá­rosában Rokosszovszkij hadserege is. Úgy látszik, csoda történt. Monter ki­vérzett csapatai a németek orra előtt biztosítják a Visztula partján Czerniakow parkjaiban a szovjet átke­lést. A Rokosszovszkij alárendeltségé­ben harcoló Beding tábornok vezette 1. Lengyel Hadsereg parancsot kap a fo­lyamátkelésre. „Éjfél elmúlt, Berling tá­bornok nem tudta titkolni izgalmát, a géppuskatűzben a Visztula-partra ment. Mire vársz, kezdjétek az átkelést!” - pa­rancsolta Galicki tábornoknak. - A pontonok most indulnak - jelen­tette Galicki. Az átkelés az augusztus­ban alacsonyan álló Visztulán könnyen ment, negyed órán belül egy század fog­lalt hídfőt a czerniakówi parton. A lel­kesedés leírhatatlan, a rongyos, sebesült felkelők sírnak, sokan letérdeltek a fo­lyóparton, és a Boza­cos Polskét, a régi lengyel himnuszt énekelték. Galic tize­des elrikkantja magát: „Csak most kez­dődik a háború.” Tévedett. Rokosszovszkij azt állítja: „Az átkelés számtalan áldozatot követelt, kudarcba fulladt.” Viszont Galicki tábornok jelen­tése szerint egy ezred átkelése során csak 45 katonát és négy pontont vesz­tett. Semmit sem tudunk arról, hogy szeptember 15-re virradó hajnalban mi játszódott le Berling tábornok és Rokosszovszkij között, de Berling kije­lenti: a Lengyel Hadsereg folytatja az át­kelést. Másnap a tábornoknak nyoma veszett, állítólag Moszkvába rendelik. (Visszaemlékezők állítják: az ötvenes években egy szibériai táborban talál­koztak Berling tábornokkal.) „Egy nappal korábban alig kétszáz méterre itt volt a szabadság. Most eltűnt, és vele tűnt el az utolsó védők kitartása is. Mindenhol a túlerőben lévő németek vannak, és reménytelen élet-halál harc” - írja A felkelés című riportkönyvében Pytlakowszki. Ma már nyilvánvaló, hogy Sztálin elejét akarta venni annak, hogy Varsót a lengyelek szabadítsák fel, és hogy len­gyel földön egy nemzeti hadsereg áll­jon. Churchill emlékiratában tömören fogalmaz: „Az oroszok azt akarták, hogy a nem kommunista lengyelek elpusztul­janak, egyúttal szemérmetlenül fenn akarták tartani annak látszatát, hogy segítettek nekik.” Komorowski október 2-án, 63 napos küzdelem után kényte­len letenni a fegyvert. Varsó romhal­maz, a földalatti hadseregből húszezren, a civil lakosságból kétszázezren pusz­tulnak el. A varsói hősköltemény örökéletű, mint ahogy az a cinizmus is, amivel Sztálin előbb beugratja a felkelésbe a lengyeleket, azután hagyja, hogy kiirt­sák őket a németek. Rokosszovszkij csak három hónap múlva, 1945. január 17-én vonul be a lengyel főváros romjai közé. A felkelés életben maradt vezetői nyu­gatra emigráltak. Monter tábornok 1960- ban Kanadában, Komorowski megkese­redett emberként 1966-ban Londonban halt meg. Okuliczki Varsóban maradt. Felkérik, hogy vegyen részt az alakuló lengyel néphadsereg szervezésében. 1946-ban letartóztatják összeesküvés vádjával, Moszkvában bíróság elé állít­ják, tíz év börtönt kap. Egy év múlva fe­lülvizsgálják az ítéletet, és golyó általi ha­lálra ítélik. Ezzel a varsói felkelés utolsó mártírjának sorsa is bevégeztetett.

Next