Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)
2011-07-30 / 177. szám
2 SZÉP SZÓ 2011. július 30., szombat íróportré TEMETŐI SÉTÁK RÓNAY LÁSZLÓ A Petőfi Múzeum főigazgatói szobájában az akkori főigazgató, Illés László talán épp az irodalomtörténeti szintézis számára készülő Zelk-tanulmányát csiszolgatta, amikor Parancs János társaságában a félig földbe vájt szemközti oldalon kialakított szobában Zelk Zoltánnal beszélgettünk. Nem a frissen főtt kávé illata csalogatta oda, hanem a Nyugatról írt vallomását hozta. „Sietek” - mondta, aztán leült. Kortyolgatta kávéját, és anekdotákat mesélt. Azt a „felszabadulás utáni” Zelk Zoltánt róla írta tanulmányát Illés László, aki egyébként ritka kivételképp hűséges maradt baloldali elveihez, s nem lett köpönyegforgató, mint sokan mások, amint ezt Az írott szó küldetése című, most megjelent kötete is bizonyítja - már régebben megismerhettem, s gyerekfejjel is elbűvölten hallgattam, amint apámmal beszélgettek, s kivált az tette rokonszenvessé, hogy ő is a Fradinak drukkolt. A tankönyvünkben szereplő költeménye kevésbé lelkesített, de azt a két sorát „Széthordta levél a világ, de hol az ág, de ki az ág?”, lelkesen idéztük egyetemi társaimmal. Egy időben Németh László buzgón szemlézte egy-egy év lírai termését. Egyik ilyen összefoglalójában elég lesújtó véleményt mondott az induló Vas István és kivált Zelk költészetéről. Lényegesen megértőbb és beleérzőbb volt Fejtő Ferenc méltatása a már többször említett Korunk című antológiájában, igaz, később tekinthette végig a költő addig megtett útját, mint Németh László. „Belőle tisztábban halljuk ki azt a dermedtséget - írta Fejtő -, amely többékevésbé minden költőnk mélyén megtalálható. A dermedtséget, amely nem talál kívül igaz szeretetre, pedig ami a meleg szoba a testnek, az a szeretet a léleknek. Zelk hogyan látja meg az alkonyatot, amikor a virágok és füvek kis csibékként bújnak meg az este madárszárnyai alatt? Csodának érzi, ami magától értetődő... Ámulva néztem a csodát, így él, így óv a szeretet. Ritka a nemzedék költőiben ez a gyengédség. Hogy is engedhetnénk meg maguknak a fényűzést? Ki vetkőzik le télen, az utcán? Be kell gombolkozni állig! Zelkben megvan a gyengédség antipólusa is, a lázongás, és a zuglói kutyák vonításából félelmes látomást formál. Az utcai ködben a jövő háborújának gázától fuldoklik, azon túli képzelet ez, ami elmélyítve értelmes.” Talán ő volt megáldva legerősebben ezzel a szociális érzékkel, amely szegénységével is magyarázható. Zuglói környezetében ugyancsak napról napra találkozhatott a nyomor ijesztő jeleivel, s szeretetre, megértésre hangolt egyénisége adottságainak engedve, a részvét könnyeit hullatva ábrázolta a megbocsáthatatlant. Az élet tragédiáit is halk nosztalgiával jelenítette meg, így idézve a halált, az ember védhetetlenségét, a törékeny szabadságot. Néhány nemzedéktársához hasonlóan Kassák Lajostól kapta első ösztönzéseit, s azokhoz hasonlóan ő is szakított a zord mesterrel, aki nem tűrte a rímeket és a szabályos ritmust. Zelknek pedig épp ezek voltak erősségei, kivált a szelíd kiejtésű jambusok, melyek nagyon is illettek panaszos érzésvilágának kifejezéséhez. Panasza nem volt indokolatlan, alaposan megpróbálta az élet: munkaszolgálatos lett, végül bujkálni kényszerült. Pedig akkorra már többé-kevésbé tudatosan, de rátalált saját útjára, amelynek egyik legfontosabb jellemzője az elődei iránt érzett hűség és tisztelet volt. Szegénységét úgy viselte, mint testére és alkatára szabott ruhát, de az irodalomban királyok örökösének érezte magát, és megejtő, bensőséges versekben és tárcákban idézte őket. Amikor a Nyugatra emlékezett, hosszasan ecsetelte nekünk Babits iránt érzett hódolatát, s mintha közben könnyek gyűltek volna szemébe. Babits (1883-1941) című verse is hasonló érzelmeket fejezett ki. Hittevés volt olyan költő mellett, akit akkor még gyanakodva idéztek a korszak vezető irodalmárai, akik a hivatalos elvárás szellemében mérték az elismerést és fenntartásaikat: Az ő harmincéves háborúja Lehet még egyszer harmincöt Vagy kétszer annyi is taláns veszítsen minden nap csatát, kezében hacsak egy szál verssel leküzdi végül a művére támadó acsargó némaságot! Aki látta búcsúzó arcát, És csontokig gyalultakat, Aki látta földobogó szívét, Látta, hogy önmagának gyújt önmagában halotti mécsest, mert nem félt, mert hitte a halált. Ezért hajolhatott Kínjainak partja-nincs tengere fölé, S oly nemes vakmerőn ahogy a század kezdetén ahogy a hajdan csaták kezdetén - istenült perc! Két istenült arc! Adyval a térkép fölé hajolt! Elődeit, szeretett mestereit fejet hajtva a túlvilág felé idézte, de nem ájuldozva, hanem emberközelivé, élővé varázsolta őket. Egyéniségüket is beleszőtte ezekbe a portrékba. Látni vélhetjük Füst Milánt, akinek azt magyarázza, az eléje járuló ifjú költőnek, mekkora szerencse, hogy szegénysorban él. Hiszen ha meggazdagodnék, soha nem írna több verset, majd felvillanyozva hallgatta, hogy felesége a szabadságon lévő gépírónőt helyettesíti a Népszavánál, gondjaikat enyhítendő, nagyszerű! - kiáltott a mester, akkor ő gépeli majd új regényét. Szívéhez talán Szép Ernő állhatott legközelebb, hiszen érezhette szerényen visszahúzódó írótársát. Szép Ernő is üldözött volt, szenvedéseinek történetét meg is írta Emberszag című kiskönyvében, s öregségében betegségek kálváriáját járta (akárcsak Zelk), mígnem magatehetetlenül feküdt kórházi ágyán. Zelk utoljára egy kórházi betegkocsin látta eszméletlenül: „Úgy, hogy jobb karja lecsüng szinte a földig, lecsüng, mint egy utolsó végtelenben legyintés... A kocsit begörgették a liftbe, mintha csak egy sírverembe, aztán többé nem láttam őt.” Költő volt emlékezőként, költő maradt kortársairól szólva is. Mennyi szeretettel és beleérzéssel köszöntötte például az irodalom fenegyerekét, Tersánszky Józsi Jenőt vagy kedves barátját, Vas Istvánt! Mekkora áhítattal írta le Kosztolányi nevét! Sokat veszítünk, amikor megfeledkezünk ezekről a remekbe szabott kis írásokról. Zelk ugyanis kódot ad kezükbe, hogy értékekre találjunk, s megszeressük az írókat és az irodalmat, amely balsorsukban is vigaszuk lehet, ahogy számára is az volt. Évekig szenvedett kórházi ágyakon. Meszelt égbolt helyettesítette versei korábban kékben fürdő égboltját. Csak hunyorogva, aki a napba bámul. De megvakul, ki másfél éve már Háton fekve mindig a mennyezetre. Feküdt, hallgatta az esőcseppek kopogását, s kedélyét is elfelhőzte a nyomasztó szürkeség. Mennyivel derűsebb kedéllyel nyugtázta a második világháború végét! Az ő számára valóban felszabadulást jelentett, s meghozta várva várt szabadságát. Érthető volt eufóriája, amely verseiben is megmutatkozott, és rövid néhány esztendő reprezentatív lírikusává tette. Szerette volna a költőket, fejezzék ki még lelkesebb odaadással a megváltozott élet szépségeit. 1951- ben, az írószövetség közgyűlésén felszólalva emellett a lírai formálás mellett tett hitet, s talán fel sem fogta, hogy lelkes pátosszal elmondott szónoklatát nem barátai, nemzedéke írótársai hallgatják egyetértő bólogatással, hanem kultúrpolitikusok, kiknek utasítására lefejezték az írószövetséget, és Zelk generációjából jóformán senkit sem hagytak tagjai között. 1949 karácsonyán, az írószövetség karácsonyi ünnepén találkoztam vele másodszor. (Először az Üllői úti pályán, a B lelátón.) A gyerekek ajándékot kaptak. Nekem kedves, idősebb író adta át Solohov Új barázdát szánt az eke című könyvét, amely ma is ott kelleti magát a könyvespolcon. Zelk megsimogatta a fejemet, s azt mondta: Biztos tetszik majd, „Olvastad?” - kérdezte apám némi meglepetéssel. „Nem” - hangzott a válasz. Akkor az volt a meggyőződése, hogy a megújuló mezőgazdaságról írt szovjet regény csak jó lehet. (Ebben a hitében Veres Péterrel is osztozott.) Amint Illés László bizonyította: Zelk lírájában korábban is megvolt annak a készsége, hogy azonosuljon egy nagy áramlással, amely a magyar líra jövendő fejezetei felé tart. Hogy milyen lett ez az új fejezet? Meglehetősen vázlatos. Füst Milán és Illyés Gyula képviselték a hagyományt. Azt a független szellemiséget, amely az irodalom fejlődésének alfája és ómegája, s voltak még tehetségesek, de a politika elvárásai megbénították őket. Egy idő után Zelk is úgy érezte, hogy megbéklyózták, és lázadni kezdett. Szembefordult az uralkodó iránnyal, és tiszteletet parancsoló erkölcsi bátorságról tett tanúságot. Verseiben is, cikkeiben is - a Népszava munkatársaként is dolgozott - felfokozott várakozással fordult a megújulást és szociális igazságot ígérő világ felé. Annál keserűbb lett csalódása, amikor a Rákosi-korszak ijesztő embertelenségével kellett szembesülnie. ZELK ZOLTÁN Mint az űzött szarvasok futása, Szól szívemnek rémült dobbanása, éjszakáim avarán dübörögnek Patái a halálfélelemnek. Ég az erdő, lobognak az ágak, napok, évek mind hamuvá válnak Fut szarvas, hurkot vet nyakába százezer ág százezernyi lángja. Sokat sejtető közérzetjellemzés, hasonlóan pesszimista, a tényekkel józanul és kiábrándultan számot vető versei mellett párthatározatok megbíráltja lett, társutas utat tévesztett értelmiségi nosztalgiáinak hálójában vergődő, holott éppen nem ő vétette el az utat. Érthető, hogy azokhoz csatlakozott, akik úgyszintén előkészítői lettek, az 56-os fordulatnak, s megtorlásul neki is börtönnel kellett lakolnia. Szabadulása után ismét változást mutatott lírája. Talán úgy jellemezhetjük legtalálóbban, ha elmélyültebbnek nevezzük. Szeretetre, megértésre szomjazott most is, de a sokat próbált ember alázatával, aki tisztában van jóval is, rosszal is. Ekkor nem közéletiségével tűnt ki, hanem évődő humorával, amely mögött távlatok sejlettek föl. Figyelte a fiatal tehetségeket, ők pedig illő tisztelettel fogadták maguk közé. Változtak témái, helyszínei, de az egyszerű emberek iránt tanúsított érdeklődése nem csökkent. Tandori Dezső verse sakktábláján se bástya, se futó, se vezér, se király, egy ló mereng csak a kétszínű tájon, s egy paraszt sántikál: leültetné a huszár a parasztot, leüthetné már két esztendeje, s véget érhetne a dadaista játszma. De miért ütné le? mit bámulnának akkor körül állva Tévé asztalát, Szpasszkij és Fischer, Gligorics, Portisch, Larsen, s mindahány, ki uralkodói koronát visel - s persze a nép a hajdani kávéházak ablakában didergő gibicek, s az Almási, a Hunyadi, a Klauzál, A Kulich Gyula tér és a Liget öregjei, kik partit félbehagyva a padokról föl azért állanak Hogy LÁM HA ÍGY DE NEM CSAK ÚGY DE HÁTHA a királyokkal tanakodjanak. Királlyá koronázták, holott nem vágyott rá. Leverték fejéről a koronát, holott nem ezt érdemli. Tegyünk tiszteletcsokrot a sírjára!