Népszava, 2015. június (142. évfolyam, 126-151. szám)

2015-06-16 / 139. szám

SZABAD EURÓPA Kinek jó a hidegháború? T­árgyalni olyanokkal szokás, akiktől különbözik a vélemé­nyünk, de akikkel mégis szeret­nénk megegyezni. A G7 mostani csúcstalálkozóinak szervezői nem így gondolták, úgy tárgyaltak Oroszor­szágról, hogy a 2014 előtti gyakorlat­tal szemben nem hívták meg Ham­burgba Vlagyimir Putyin orosz elnö­köt. A találkozón jelentősebb dolgok nem is történtek, a nemzetközi mé­diában a G7-tel kapcsolatban az volt a vezető hír, hogy kiebrudalták róla Putyin elnököt. Nem csoda: az ameri­kai gazdaság ismét lassul, a jövedel­mi különbségek a „jóléti” Nyugat-Eu­­rópában is nőnek, senkinek sincs ér­telmes válasza a menekültek árada­tára, és a globális felmelegedés sem mérséklődik attól, hogy beszélnek ró­la. Történelmi alapigazság, hogy a nyugati demokráciák végül minden kihívást legyőzve a legéletképesebb rendszereknek számítanak. Biztosan így lesz most is. Hosszabb távon. De rövid távon a nyugati vezetőknek lát­hatóan nincsenek stratégiai elképze­léseik az egymásra tornyosuló válság­­jelenségek kezelésére. Az Oroszországgal való viszony jól példázza ezt. Több mint egy esztendő telt el a Krím Oroszországhoz való visszacsatolása óta, és több hónapja kevesebbet hallani a kelet-ukrajnai harcokról is. A nyugati vezetők azon­ban még mindig nem tudják eldönte­ni, hogy a szankciók eltörlését a minszki egyezmény betartásához (te­hát a kelet-ukrajnai orosz jelenlét vis­­­szafogásához­ vagy a Krím kiürítésé­hez kössék-e. Erről sokszor ugyan­azon a napon is egymással ellentétes állításokat fogalmaznak meg, beleért­ve az amerikaiakat is. Arról meg vég­képp nem beszél senki, mi történjen akkor, ha a minszki megállapodást nemcsak az orosz fél, hanem az erő­sen nacionalista ukrán vezetés (vagy annak nyíltan fasiszta ellenzéke) is megsérti. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Kerry külügyminiszter Szo­­csiban rendkívül megértően viszo­nyult Putyin elnökhöz, míg Biden al­­elnök mintha az ukrán ügy szószóló­jának tekintené magát. Sajnos, az amerikai választások közeledte azt valószínűsíti, hogy a „húzd meg, ereszd meg” tartósan meghatározza az USA (és európai szövetségesei) Oroszország-politikáját. Helmut Schmidt, a német közélet „nagy öregje” súlyos hibának nevezte Putyin kirekesztését a G7-találkozó­­ról. A 97 éves exkancellárnak minden erkölcsi joga megvan erre. Elődjével, Willy Brandttal együtt az addig hi­degháborús gócnak tekintett Nyugat- Németországot az enyhülés minta­államává tették. Elzarándokoltak Var­sóba, Moszkvába, Kelet-Berlinbe, és hazánkkal is felvették a diplomáciai kapcsolatot. A magyar társadalom és gazdaság nagyon sokat profitált az NSZK-val való viszony normalizálásá­ból, az ideológiai nézeteltérések elle­nére szinte baráti kapcsolat alakult ki a két ország között. A kádári Ma­gyarországnak sokkal jobb híre volt a nyolcvanas évek Nyugat-Németorszá­­gában, mint a mai, Orbán vezette ha­zánknak. Brandt és Schmidt alatt a szociáldemokrata külpolitika az eny­hülést, a békés egymás mellett élést, a hidegháború befejezését jelentette. Mindeközben az Európai Parlament elfogadott egy állásfoglalást, amely közli, hogy Oroszország többé nem Oroszország többé nem „stratégiai partnere" az Európai Uniónak? „stratégiai partnere” az Európai Uni­ónak. A szöveg a tagállamok kormá­nyainak és parlamentjeinek megkér­dezése nélkül született, jogi ereje nincs, és arról sem szól, hogy a part­nerség helyett akkor milyen viszonyt alakítsunk ki a legnagyobb európai állammal. Az állásfoglalás szellemi­sége mindenesetre azt sugallja, hogy megszövegezője - Landsbergis volt lit­ván elnök - az Oroszországgal vívott hidegháborút gondolja kívánatosnak. Értem és tiszteletben tartom a litván nép történelmi sérelmeit, de a jövőt nem lehet múltbeli fájdalmakra építe­ni. Arról nem beszélve, hogy azokban a napokban, amikor az EP-képviselők (sajnos köztük magyarok is) „felmond­ták” a partneri viszonyt, történt egy­hét, ezzel ellentétes dolog is a világ­ban. Sikeresen földet ért a legutóbbi Szo­juz űrhajó, fedélzetén egy orosz, egy olasz és egy amerikai asztronautával. Ferenc pápa és az olasz vezetés Ró­mában fogadta Putyin elnököt. Az Isz­lám Állam elleni harcban, Irán mér­séklésében együtt dolgozik Oroszor­szág és a Nyugat. Nem mellesleg az orosz és a kínai flotta közös hadgya­korlatot tartott a Földközi tengeren, ami szintén egyfajta partnerség. Nagy csapás lenne az EU-ra, ha az orosz­kínai viszony kemény tengellyé szilár­dulna az európaiak oroszellenes poli­tikája miatt. A magyar nép negyven éven át ele­get szenvedett a hidegháború miatt. Mezőgazdasági exportunk, energia­­importunk, kulturális és emberi kap­csolataink az Oroszországgal való partneri viszony fenntartására pre­desztinálnák hazánkat. Magyaror­szág bizonyosan vesztese lenne az ál­landósuló hidegháborúnak. Sajnos a Fidesz agresszív politikája, a demok­ratikus ellenzék elleni gyűlölködése lehetetlenné teszi a külpolitikai kon­szenzus kialakítását, így csak abban reménykedhetünk, hogy más európai országokban akad­nak az egykori Schmidt kancellárhoz hasonló, bátran megbékéléspárti, re­alista politikusok. HEGYI GYULA (BRÜSSZEL)_____________ hegyigy@nepszava.hu Állami xenofóbia publicista H­a kell, Orbán Viktor bolondját járatja nem csupán saját népé­vel, de a Budapesten hivatalos látogatáson részt vevő külföldi politi­kusokkal, közjogi méltóságokkal is. Csupán a pávatánc részének tekint­hető, hogy a gyalázatos „nemzeti kon­zultáció” keretében a bevándorlást a terrorizmussal összemosó kormány­fő az Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyip­tomi államfővel lezajlott találkozója után kijelentette, hogy „az iszlámról is a tisztelet hangján beszélünk”. A német politikai szereplők mindeneset­re finnyásabbak a magyar miniszter­elnöknél. Szíszi Berlinből érkezett hoz­zánk, ahol óriási vitát váltott ki - aho­gyan fogalmaztak -, hogy a kancellár egy tekintélyelvű rezsim puccsal ha­talomra került vezetőjét fogadta. Mondhatnánk, semmi különös nincs ebben. Ismerjük Orbán kamé­leontermészetét. Pártját szemrebbe­nés nélkül kivezette a Liberális Inter­­nacionáléból, hogy merő opportuniz­musból a történelmi egyházak védel­mezőjének szerepében tetszelegjen. Mi ehhez képest, hogy a nem létező „keresztény Európát” a multikultura­­lizmustól féltő Fidesz-elnök egyipto­mi vendége jelenlétében váratlanul az iszlám dicséretét zengi? Sokkal nyugtalanítóbb, ami e for­dulat mögött meghúzódik. Amikor Orbán Viktor úgy vélekedik, hogy „ne legyünk a világ tanítói, ne adjunk leckéket emberi jogokból, demokráci­ából”, tulajdonképpen az őt megre­­gulázni szándékozó európai és ame­rikai politikusoknak üzen. Nem vé­letlenül igyekszik gőzerővel összefüg­gésbe hozni a bevándorlást a ter­rorizmussal. A magyar kormányfő ugyanis felismerte a nyugati bizton­ságpolitikai szakértők által egyre többet hangoztatott paradigmavál­tást, amelynek értelmében a terroriz­mus elleni harc szükségessé teszi egyes autokratikus rezsimek elisme­rését, s a velük való együttműködést, legyen szó Bassár el-Aszad rendsze­réről vagy az egykori tábornok által vezetett Egyiptomról. Orbán, aki két­ségbeesetten keresi a lehetőséget a Nemzeti Együttműködés Rendszeré­nek elfogadtatására Brüsszellel és Washingtonnal, most a terrorizmus elleni küzdelem élharcosának szeret­ne mutatkozni. Nem csupán az or­szágot gazdasági és szociális ka­tasztrófába vezető kormányzásáról kívánja elterelni a figyelmet, amikor propagandagépezete útján idegenel­lenes érzelmeket igyekszik kelteni az ország lakosságában, valamint kilá­tásba helyezi az ország déli határá­nak lezárását. Mindenekelőtt annak reményében teszi mindezt, hogy „a Nyugat védőbástyájaként” tüntethe­ti fel Magyarországot a potenciális terroristának tekintett bevándorlók­kal szemben, s a nyugati döntésho­zók ellentételezésként majd szemet hunynak antidemokratikus törekvé­sei felett. Ez azonban hiábavaló igyekezetnek bizonyul. Orbán Viktor elfelejti, hogy Budapest nem Damaszkusz vagy Kairó. Az Európai Unió nevezetű elit klub tagságára egészen más szabá­lyok vonatkoznak, mint a közel-keleti diktatúrákra. Bár mostanában újra meg újra felmerül az európai közös­ség úgymond „kétsebességűvé” tétele, ez az elképzelés egyelőre csak gazda­sági értelemben különböztet meg centrumországokat és perifériát. A magyar kabinet továbbra is köteles eleget tenni a jogállamiság kritériu­mainak, ha nem akar átlépni egyfaj­ta „vörös vonalat”. VÉLEMÉNY NÉPSZAVA 7 2015 JÚNIUS 16., KEDD Pótolhatatlan RÓNAY TAMÁS ronayt@nepszava.hu A történelemben számos olyan példát találhatunk, amikor egy ország vezetője pótolhatatlannak hitte magát. A római császárok úgy hitték, haláluk után eljő az apokalipszis. Császárok, királyok, hercegek akar­tak mindenáron bevonulni a történelembe meglehetősen önkényes intéz­kedésekkel. Az utóbbi évszázadokban is akadtak jócskán ilyen „pótolhatat­lan” vezetők, belőlük lettek aztán a legvéreskezűbb diktátorok, vagy olyan politikusok, akik arra hivatkoztak: ők bárhogy alakíthatják az alkotmányt, megtehetik, mert a nép mögöttük áll. Ez a hozzáállás persze nem kizárólag a politikában létezik, hanem a tár­sadalom majd minden szférájában találhatunk rá példát, s nem csak itt­hon, külföldön is. Hiába jelentette be lemondását a hatalmas botrányok után Sepp Blatter, valójában úgy távozott, hogy maradt. Még legalább fél évig ő irányíthatja a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget (FIFA), s ez az idő elég lehet arra, hogy kineveljen egy utódot, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Blattert nem szabad leírni, kiváló kapcsolatokkal rendelkezik, megfelelő politikai háttér nélkül aligha építhette volna fel birodalmát. A hétvégi sváj­ci sajtó szerint ráadásul távozását sem kell készpénznek venni, annyian „könyörögtek” már neki Afrikából és Ázsiából, ugyan maradjon, hogy ne­hezen tud majd nemet mondani nekik. Valami közös van Gömöri Zsolt és Sepp Blatter „pótolhatatlanságában”. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke több interjúban is azt hangoztatta, semmit sem követett el, s nem távozhat, mert „beszorították egy pozícióba, ahonnan egyszerűen nem lehet felállni” - indokolt. Nem teljesen értjük az okokat. Rendszeresen arra hivatkozott, a jogsza­bályoknak megfelelően fizették ki többmilliós végtörlesztését, s minden a paragrafusoknak megfelelően zajlott. Később azonban kiderült, a szövet­ség gazdasági vezetőjét éppen azért rúgták ki, mert nem tartotta meg a gaz­dasági szabályokat, s az indoklás szerint a végtörlesztés kifizetése mégsem a jogszabályoknak megfelelően történt. Nyilván az is teljesen „jogszerű” volt, hogy elvették a parasportolóktól a Gerevich-ösztöndíjat. Igaz, ez legalább annyira a MOB sara. A londoni olim­pia után arra hivatkozva kaptak kisebb díjazást, hogy később a pénzt az ösztöndíjból egészítik ki. Miután ez nem történt meg, versenyzőink joggal értetlenkedtek: ha a szövetség elnöke megkaphatta a 3 millióját, ők miért nem a nekik ígért pénzt? Miután Gömöri helyzete tarthatatlanná vált, ahogy az ilyenkor lenni szo­kott, a politikai hátszelet is elvesztette. Nem olyan fontos személy ő, hogy kitartsanak mellette a kormányzat illetékesei, sőt, lemondásának követe­lése ilyenkor jól is hangzik a választópolgárok körében. Gömöri magára maradt. Akkor járna legjobban, ha maga lépne vissza. Legalább az első értékelhető húzás lenne részéről, hosszú idő után. Igaz, ehhez azért rá kéne jönnie: bizony, ő is pótolható. A lopott díszsírhely VERESS JENŐ veressy@nepszava.hu R­égen azt mondták, egy tanár nem lophat, csak krétát. Ez ma már nem igaz, mert az iskola lopja ki a krétát a tanár zsebéből. Vagyis a Klik. A tanár ma legföljebb - és a pedagógust ezen értelmezésben emeljük személyből oktatáspolitikává - a gyermekek lelkét lophatja el, és lopja is el tanterv szerint. És e lelkeket tépi, szaggatja is a mind vadabbá burjánzó tüskés/tövises hoffmanni rózsabokor. A tanár és a kréta esete csak egy régi anakronizmus megmutatása, eh­hez a mostani cikkhez csak párhuzamként szükségeltetik. Mert mit lophat egy temetőigazgató magának? Szemfedőt? Balzsamot? Potyafuvart a fekvőtaxival? Nekrofil lehetőségeket? Nem! Díszsírhelyet. Korunk temető­igazgatója ás és ás, mert azt mondták neki a hangok. Vagy mert kiszorítot­ták az intézményesített lopásból. Az pedig nem lehetséges, hogy egy való­ban elkötelezett kormánypárti - holmi belső hatalmi mellőzöttség okán­­ ne tudjon átgázolni senkin és semmin. Itt van például Balogi Dániel­­ nevét jegyezzük meg, feltámadáskor jól jöhet. Ő volt a szegedi temető borzongatóan elhivatott direktora. Amikor el­­közelgett számára a szakmai vég, mandátuma utolsó heteiben szabályta­lanul helyeztette át szüleit a Belvárosi temető díszparcellájába - írja a Délmagyar. Néhai Baloghék, ha jól látom a fotókon, sok évtizede hunytak el, és illő, kegyeletteljes sírban nyugodtak mostanáig. Sejthették-e szegé­nyek jobblétre szenderülésük előtt, hogy fiuk egyszer a sírgödrök mélyének magasságába emelkedik? Nem. És hogy végső nyugtukat épp ő háborítja meg? Nem. Ő úgy vélte, hogy bizonyára érdemdús felmenőinek Juhász Gyu­la és Vaszy Viktor maradványai között a helyük. Már csak azért is, mert azt a földet addig a Tanácsköztársaság vöröskatonáinak - vagy azok roko­nainak - csontjai is gyalázták. Amit egy Balogi nyilván nem tűrhetett el. Nem tisztem elképzelni azt a büszke fideszes potentátot, aki a hírek sze­rint éjszaka hányatta ki a csontokat a sírból. Neki a halott ellenség is el­lenség. Perverz, nem mondom, de megtehette. Fogalmam sincs, hogy a mai Balogi miért gondolta, hogy szüleit irodalmi nagyságok mellé kell temetnie. Hogy ettől beteljesül esetleg a képviselővé züllött gyermek tehetségtelensé­­ge? Mert merném feltenni ezek után, hogy a városatya korábban kacérko­dott a költészettel, mely nem kacérkodott vele vissza. Balogi temetőigazgatónak volt már irodalmi előképe. Rejtő Jenő sírásó­ja, Pipacs, a fenegyerek. Ő így verselt: „Fel ház, fel hát, ti kedves tetemek, jön a Pipacs bácsi, és szépen eltemet! Trallala, trallala, csak ne féljetek.” Csak épp Pipacs szórakoztató volt. De félre a tréfát! Miféle ember az, aki szülei csontjait kiásatja csak azért, hogy a maga dicsőségére egy lopott díszsírhelyre temethesse? Ez nem jogi, ez orvosi kérdés. NÉPSZAVA FEJTŐ FERENC 1909-2008 Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Főszerkesztő-helyettes: SEBES GYÖRGY, SIMON ZOLTÁN ANDRASSEW IVÁN 1952-2015 •Vezető szerkesztő: BÍRÓ MARIANNA, RÓNAY TAMÁS • Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT, TÓTH JENŐ • Vezetőszerkesztő-helyettes: FRISS RÓBERT Szerkesztők: BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS,TÖRŐ ANDRÁS, OLASZ ANDREA (online) • Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNES • Képszerkesztő: SZALMÁS PÉTER • Publicisztika: SOMFAI PÉTER Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, VERESS JENŐ •Vezető tördelőszerkesztő: GASZT DÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a NÉPSZAVA Lapkiadó Kft. • Ügyvezető igazgató: LÁPOSI ELZA •Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA • Hirdetés és marketing: SIMON ZSUZSA • Szerkesztőség: 1146 Budapest, Thököly út 127. • Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 • Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu • Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 • Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu • Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 • Kiadói megrendelés, reklamáció: 477-9008, 477-9000/130,118, telefax: 477-9025. • Előfizetési díj egy hónapra 3500 Ft, negyedévre 9900 Ft, fél évre 19 800 Ft, egy évre 39 600 Ft. Nyomdai előállítás: Mediaworks Kiadó és Nyomda Kft. • Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató • www.mediaworks.hu • ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 • A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti

Next