Népszava, 2015. június (142. évfolyam, 126–151. sz.)
2015-06-16 / 139. szám
SZABADEURÓPA SZABAD EURÓPA Kinek jó a hidegháború? HEGYI GYULA (BRÜSSZEL) hegyigy@nepszava.hu Tárgyalni olyanokkal szokás, akiktől különbözik a véleményünk, de akikkel mégis szeretnénk megegyezni. A G7 mostani csúcstalálkozóinak szervezői nem így gondolták, úgy tárgyaltak Oroszországról, hogy a 2014 előtti gyakorlattal szemben nem hívták meg Hamburgba Vlagyimir Putyin orosz elnököt. A találkozón jelentősebb dolgok nem is történtek, a nemzetközi médiában a G7-tel kapcsolatban az volt a vezető hír, hogy kiebrudalták róla Putyin elnököt. Nem csoda: az amerikai gazdaság ismét lassul, a jövedelmi különbségek a „jóléti” Nyugat-Európában is nőnek, senkinek sincs értelmes válasza a menekültek áradatára, és a globális felmelegedés sem mérséklődik attól, hogy beszélnek róla. Történelmi alapigazság, hogy a nyugati demokráciák végül minden kihívást legyőzve a legéletképesebb rendszereknek számítanak. Biztosan így lesz most is. Hosszabb távon. De rövid távon a nyugati vezetőknek láthatóan nincsenek stratégiai elképzeléseik az egymásra tornyosuló válságjelenségek kezelésére. Az Oroszországgal való viszony jól példázza ezt. Több mint egy esztendő telt el a Krím Oroszországhoz való visszacsatolása óta, és több hónapja kevesebbet hallani a kelet-ukrajnai harcokról is. A nyugati vezetők azonban még mindig nem tudják eldönteni, hogy a szankciók eltörlését a minszki egyezmény betartásához (tehát a kelet-ukrajnai orosz jelenlét viszszafogásához) vagy a Krím kiürítéséhez kössék-e. Erről sokszor ugyanazon a napon is egymással ellentétes állításokat fogalmaznak meg, beleértve az amerikaiakat is. Arról meg végképp nem beszél senki, mi történjen akkor, ha a minszki megállapodást nemcsak az orosz fél, hanem az erősen nacionalista ukrán vezetés (vagy annak nyíltan fasiszta ellenzéke) is megsérti. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Kerry külügyminiszter Szocsiban rendkívül megértően viszonyult Putyin elnökhöz, míg Biden alelnök mintha az ukrán ügy szószólójának tekintené magát. Sajnos, az amerikai választások közeledte azt valószínűsíti, hogy a „húzd meg, ereszd meg” tartósan meghatározza az USA (és európai szövetségesei) Oroszország-politikáját. Helmut Schmidt, a német közélet „nagy öregje” súlyos hibának nevezte Putyin kirekesztését a G7-találkozóról. A 97 éves exkancellárnak minden erkölcsi joga megvan erre. Elődjével, Willy Brandttal együtt az addig hidegháborús gócnak tekintett Nyugat-Németországot az enyhülés mintaállamává tették. Elzarándokoltak Varsóba, Moszkvába, Kelet-Berlinbe, és hazánkkal is felvették a diplomáciai kapcsolatot. A magyar társadalom és gazdaság nagyon sokat profitált az NSZK-val való viszony normalizálásából, az ideológiai nézeteltérések ellenére szinte baráti kapcsolat alakult ki a két ország között. A kádári Magyarországnak sokkal jobb híre volt a nyolcvanas évek Nyugat-Németországában, mint a mai, Orbán vezette hazánknak. Brandt és Schmidt alatt a szociáldemokrata külpolitika az enyhülést, a békés egymás mellett élést, a hidegháború befejezését jelentette. Mindeközben az Európai Parlament elfogadott egy állásfoglalást, amely közli, hogy Oroszország többé nem Oroszország többé nem „stratégiai partnere” az Európai Uniónak? „stratégiai partnere” az Európai Uniónak. A szöveg a tagállamok kormányainak és parlamentjeinek megkérdezése nélkül született, jogi ereje nincs, és arról sem szól, hogy a partnerség helyett akkor milyen viszonyt alakítsunk ki a legnagyobb európai állammal. Az állásfoglalás szellemisége mindenesetre azt sugallja, hogy megszövegezője – Landsbergis volt litván elnök – az Oroszországgal vívott hidegháborút gondolja kívánatosnak. Értem és tiszteletben tartom a litván nép történelmi sérelmeit, de a jövőt nem lehet múltbeli fájdalmakra építeni. Arról nem beszélve, hogy azokban a napokban, amikor az EP-képviselők (sajnos köztük magyarok is) „felmondták” a partneri viszonyt, történt egykét, ezzel ellentétes dolog is a világban. Sikeresen földet ért a legutóbbi Szojuz űrhajó, fedélzetén egy orosz, egy olasz és egy amerikai asztronautával. Ferenc pápa és az olasz vezetés Rómában fogadta Putyin elnököt. Az Iszlám Állam elleni harcban, Irán mérséklésében együtt dolgozik Oroszország és a Nyugat. Nem mellesleg az orosz és a kínai flotta közös hadgyakorlatot tartott a Földközi tengeren, ami szintén egyfajta partnerség. Nagy csapás lenne az EU-ra, ha az orosz– kínai viszony kemény tengellyé szilárdulna az európaiak oroszellenes politikája miatt. A magyar nép negyven éven át eleget szenvedett a hidegháború miatt. Mezőgazdasági exportunk, energiaimportunk, kulturális és emberi kapcsolataink az Oroszországgal való partneri viszony fenntartására predesztinálnák hazánkat. Magyarország bizonyosan vesztese lenne az állandósuló hidegháborúnak. Sajnos a Fidesz agresszív politikája, a demokratikus ellenzék elleni gyűlölködése lehetetlenné teszi a külpolitikai konszenzus kialakítását. Így csak abban reménykedhetünk, hogy más európai országokban akadnak az egykori Schmidt kancellárhoz hasonló, bátran megbékéléspárti, realista politikusok. Állami xenofóbia BECK TAMÁS publicista Ha kell, Orbán Viktor bolondját járatja nem csupán saját népével, de a Budapesten hivatalos látogatáson részt vevő külföldi politikusokkal, közjogi méltóságokkal is. Csupán a pávatánc részének tekinthető, hogy a gyalázatos „nemzeti konzultáció” keretében a bevándorlást a terrorizmussal összemosó kormányfő az Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi államfővel lezajlott találkozója után kijelentette, hogy „az iszlámról is a tisztelet hangján beszélünk”. A német politikai szereplők mindenesetre finnyásabbak a magyar miniszterelnöknél. Szíszi Berlinből érkezett hozzánk, ahol óriási vitát váltott ki – ahogyan fogalmaztak –, hogy a kancellár egy tekintélyelvű rezsim puccsal hatalomra került vezetőjét fogadta. Mondhatnánk, semmi különös nincs ebben. Ismerjük Orbán kaméleontermészetét. Pártját szemrebbenés nélkül kivezette a Liberális Internacionáléból, hogy merő opportunizmusból a történelmi egyházak védelmezőjének szerepében tetszelegjen. Mi ehhez képest, hogy a nem létező „keresztény Európát” a multikulturalizmustól féltő Fidesz-elnök egyiptomi vendége jelenlétében váratlanul az iszlám dicséretét zengi? Sokkal nyugtalanítóbb, ami e fordulat mögött meghúzódik. Amikor Orbán Viktor úgy vélekedik, hogy „ne legyünk a világ tanítói, ne adjunk leckéket emberi jogokból, demokráciából”, tulajdonképpen az őt megregulázni szándékozó európai és amerikai politikusoknak üzen. Nem véletlenül igyekszik gőzerővel összefüggésbe hozni a bevándorlást a terrorizmussal. A magyar kormányfő ugyanis felismerte a nyugati biztonságpolitikai szakértők által egyre többet hangoztatott paradigmaváltást, amelynek értelmében a terrorizmus elleni harc szükségessé teszi egyes autokratikus rezsimek elismerését, s a velük való együttműködést, legyen szó Bassár el-Aszad rendszeréről vagy az egykori tábornok által vezetett Egyiptomról. Orbán, aki kétségbeesetten keresi a lehetőséget a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elfogadtatására Brüsszellel és Washingtonnal, most a terrorizmus elleni küzdelem élharcosának szeretne mutatkozni. Nem csupán az országot gazdasági és szociális katasztrófába vezető kormányzásáról kívánja elterelni a figyelmet, amikor propagandagépezete útján idegenellenes érzelmeket igyekszik kelteni az ország lakosságában, valamint kilátásba helyezi az ország déli határának lezárását. Mindenekelőtt annak reményében teszi mindezt, hogy „a Nyugat védőbástyájaként” tüntetheti fel Magyarországot a potenciális terroristának tekintett bevándorlókkal szemben, s a nyugati döntéshozók ellentételezésként majd szemet hunynak antidemokratikus törekvései felett. Ez azonban hiábavaló igyekezetnek bizonyul. Orbán Viktor elfelejti, hogy Budapest nem Damaszkusz vagy Kairó. Az Európai Unió nevezetű elit klub tagságára egészen más szabályok vonatkoznak, mint a közel-keleti diktatúrákra. Bár mostanában újra meg újra felmerül az európai közösség úgymond „kétsebességűvé” tétele, ez az elképzelés egyelőre csak gazdasági értelemben különböztet meg centrumországokat és perifériát. A magyar kabinet továbbra is köteles eleget tenni a jogállamiság kritériumainak, ha nem akar átlépni egyfajta „vörös vonalat”. FEJTŐ FERENC 1909–2008 Főszerkesztő:NÉMETH PÉTER Főszerkesztő-helyettes: SEBES GYÖRGY, SIMON ZOLTÁN ANDRASSEW IVÁN 1952-2015�Vezető szerkesztő: BIRÓ MARIANNA, RÓNAY TAMÁS� Lapszerkesztők:MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT, TÓTH JENŐ� Vezetőszerkesztő-helyettes:FRISS RÓBERT Szerkesztők:BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS, TÖRŐ ANDRÁS, OLASZ ANDREA (online)� Parlamenti stábvezető:FAZEKAS ÁGNES� Képszerkesztő:SZALMÁS PÉTER�Publicisztika: SOMFAI PÉTER Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA,ELEKES ÉVA, VERESS JENŐ�Vezető tördelőszerkesztő: GASZT DÓRA,ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a NÉPSZAVA Lapkiadó Kft. � Ügyvezető igazgató:LÁPOSI ELZA�Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA �Hirdetés és marketing: SIMON ZSUZSA�Szerkesztőség: 1146 Budapest, Thököly út 127.� Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 � Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu� Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 �Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu� Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800� Kiadói megrendelés, reklamáció: 477-9008, 477-9000/130, 118, telefax: 477-9025.� Előfizetési díj egy hónapra 3500 Ft, negyedévre 9900 Ft, fél évre 19 800 Ft, egy évre 39 600 Ft. Nyomdai előállítás: Mediaworks Kiadó és Nyomda Kft.�Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató� www.mediaworks.hu� ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 �A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti VÉLEMÉNY7 2015. JÚNIUS 16., KEDD Pótolhatatlan RÓNAY TAMÁS ronayt@nepszava.hu A történelemben számos olyan példát találhatunk, amikor egy ország vezetője pótolhatatlannak hitte magát. A római császárok úgy hitték, haláluk után eljő az apokalipszis. Császárok, királyok, hercegek akartak mindenáron bevonulni a történelembe meglehetősen önkényes intézkedésekkel. Az utóbbi évszázadokban is akadtak jócskán ilyen „pótolhatatlan” vezetők, belőlük lettek aztán a legvéreskezűbb diktátorok, vagy olyan politikusok, akik arra hivatkoztak: ők bárhogy alakíthatják az alkotmányt, megtehetik, mert a nép mögöttük áll. Ez a hozzáállás persze nem kizárólag a politikában létezik, hanem a társadalom majd minden szférájában találhatunk rá példát, s nem csak itthon, külföldön is. Hiába jelentette be lemondását a hatalmas botrányok után Sepp Blatter, valójában úgy távozott, hogy maradt. Még legalább fél évig ő irányíthatja a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget (FIFA), s ez az idő elég lehet arra, hogy kineveljen egy utódot, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Blattert nem szabad leírni, kiváló kapcsolatokkal rendelkezik, megfelelő politikai háttér nélkül aligha építhette volna fel birodalmát. A hétvégi svájci sajtó szerint ráadásul távozását sem kell készpénznek venni, annyian „könyörögtek” már neki Afrikából és Ázsiából, ugyan maradjon, hogy nehezen tud majd nemet mondani nekik. Valami közös van Gömöri Zsolt és Sepp Blatter „pótolhatatlanságában”. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke több interjúban is azt hangoztatta, semmit sem követett el, s nem távozhat, mert „beszorították egy pozícióba, ahonnan egyszerűen nem lehet felállni” – indokolt. Nem teljesen értjük az okokat. Rendszeresen arra hivatkozott, a jogszabályoknak megfelelően fizették ki többmilliós végtörlesztését, s minden a paragrafusoknak megfelelően zajlott. Később azonban kiderült, a szövetség gazdasági vezetőjét éppen azért rúgták ki, mert nem tartotta meg a gazdasági szabályokat, s az indoklás szerint a végtörlesztés kifizetése mégsem a jogszabályoknak megfelelően történt. Nyilván az is teljesen „jogszerű” volt, hogy elvették a parasportolóktól a Gerevich-ösztöndíjat. Igaz, ez legalább annyira a MOB sara. A londoni olimpia után arra hivatkozva kaptak kisebb díjazást, hogy később a pénzt az ösztöndíjból egészítik ki. Miután ez nem történt meg, versenyzőink joggal értetlenkedtek: ha a szövetség elnöke megkaphatta a 3 millióját, ők miért nem a nekik ígért pénzt? Miután Gömöri helyzete tarthatatlanná vált, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a politikai hátszelet is elvesztette. Nem olyan fontos személy ő, hogy kitartsanak mellette a kormányzat illetékesei, sőt, lemondásának követelése ilyenkor jól is hangzik a választópolgárok körében. Gömöri magára maradt. Akkor járna legjobban, ha maga lépne vissza. Legalább az első értékelhető húzás lenne részéről, hosszú idő után. Igaz, ehhez azért rá kéne jönnie: bizony, ő is pótolható. A lopott díszsírhely VERESS JENŐ veressj@nepszava.hu Régen azt mondták, egy tanár nem lophat, csak krétát. Ez ma már nem igaz, mert az iskola lopja ki a krétát a tanár zsebéből. Vagyis a Klik. A tanár ma legföljebb – és a pedagógust ezen értelmezésben emeljük személyből oktatáspolitikává – a gyermekek lelkét lophatja el, és lopja is el tanterv szerint. És e lelkeket tépi, szaggatja is a mind vadabbá burjánzó tüskés/tövises hoffmanni rózsabokor. A tanár és a kréta esete csak egy régi anakronizmus megmutatása, ehhez a mostani cikkhez csak párhuzamként szükségeltetik. Mert mit lophat egy temetőigazgató magának? Szemfödőt? Balzsamot? Potyafuvart a fekvőtaxival? Nekrofil lehetőségeket? Nem! Díszsírhelyet. Korunk temetőigazgatója ás és ás, mert azt mondták neki a hangok. Vagy mert kiszorították az intézményesített lopásból. Az pedig nem lehetséges, hogy egy valóban elkötelezett kormánypárti – holmi belső hatalmi mellőzöttség okán – ne tudjon átgázolni senkin és semmin. Itt van például Balogi Dániel – nevét jegyezzük meg, feltámadáskor jól jöhet. Ő volt a szegedi temető borzongatóan elhivatott direktora. Amikor elközelgett számára a szakmai vég, mandátuma utolsó heteiben szabálytalanul helyeztette át szüleit a Belvárosi temető díszparcellájába – írja a Délmagyar. Néhai Balogiék, ha jól látom a fotókon, sok évtizede hunytak el, és illő, kegyeletteljes sírban nyugodtak mostanáig. Sejthették-e szegények jobblétre szenderülésük előtt, hogy fiuk egyszer a sírgödrök mélyének magasságába emelkedik? Nem. És hogy végső nyugtukat épp ő háborítja meg? Nem. Ő úgy vélte, hogy bizonyára érdemdús felmenőinek Juhász Gyula és Vaszy Viktor maradványai között a helyük. Már csak azért is, mert azt a földet addig a Tanácsköztársaság vöröskatonáinak – vagy azok rokonainak – csontjai is gyalázták. Amit egy Balogi nyilván nem tűrhetett el. Nem tisztem elképzelni azt a büszke fideszes potentátot, aki a hírek szerint éjszaka hányatta ki a csontokat a sírból. Neki a halott ellenség is ellenség. Perverz, nem mondom, de megtehette. Fogalmam sincs, hogy a mai Balogi miért gondolta, hogy szüleit irodalmi nagyságok mellé kell temetnie. Hogy ettől beteljesül esetleg a képviselővé züllött gyermek tehetségtelensége? Mert merném feltenni ezek után, hogy a városatya korábban kacérkodott a költészettel, mely nem kacérkodott vele vissza. Balogi temetőigazgatónak volt már irodalmi előképe. Rejtő Jenő sírásója, Pipacs, a fenegyerek. Ő így verselt: „Fel hát, fel hát, ti kedves tetemek, jön a Pipacs bácsi, és szépen eltemet! Trallala, trallala, csak ne féljetek.” Csak épp Pipacs szórakoztató volt. De félre a tréfát! Miféle ember az, aki szülei csontjait kiásatja csak azért, hogy a maga dicsőségére egy lopott díszsírhelyre temethesse? Ez nem jogi, ez orvosi kérdés.