Népszava, 2016. január (143. évfolyam, 1-25. szám)

2016-01-23 / 19. szám

K in­tik­^Spsz^l 2016. január 23., szombat I mJ Nincs kijózanodás BÓTA GÁBOR T­otálisan bepiáltak a Részegek című darab szereplői a Kamrában. Tel­jesen illuminált állapotban van­nak. Rezes Judit Martha-figurája már abszolút bódult állapotban jelenik meg a nézőtéren, még akkor, amikor elfog­laljuk a helyeinket, el sem kezdődött az előadás. Illetve ezzel lényegében már el is kezdődött. Ez az átlátszó esőkabát­ban, ódivatú ruhában lévő nő hátulról, a széksorokat átmászva, köztünk dü­löngélve araszol előre. Ránk-ránk dől vagy éppen esik, sűrűn elnézéseket kér, netán megpihen az ölünkben, kénysze­resen mozog, mondhatni, egy helyben ficánkol a szűk térben. Érezteti, hogy közülünk való, akár mi is lehetnénk ilyen állapotban, kár röhögnünk rajta. Aztán valahogyan fölevickél a színpad­ra, és kapásból elvágódik. Igyekszik fel­­tápászkodni, de persze nem megy. Ott ügyetlenkedik, izeg-mozog a földön, nyújtja fölfelé a kezét segítségkérően, és meg is jelenik egy fura fazon, Mészáros Máté megszemélyesítésében. Szmokin­­gos, nagy pocakú pasas, testére feszül a ruha, a haja pedig úgy égnek áll, mint a bohócoknak. Rá kell jönnünk, hogy lényegében tragikus, abszurdba, sőt burleszkbe hajló bohóctréfák sorozatát látjuk, rög­tön az elsőt, Rezesét meg Mészárosét meglehetősen magas hőfokon, ahogy Martha nyújtogatja és nyújtogatja föl­felé a kezét, és ahogyan a Mészáros ál­tal játszott, szintén az alkoholtól töké­letesen kiütött filmfesztivál-igazgató igyekszik hozzá l­érni, de annyira dü­löngél, hogy nem tud összetalálkozni a kezük, az fölöttébb mulatságos és ugyanakkor szívszorító is. Eszünkbe juthat erről akár a Godot­­ra várva második részének az a jelene­te, amikor a korábban még elegáns, nagyzoló Pozzo már rongyosan, eleset­ten, a földön fetrengve, szintén a kezét nyújtva kér segítséget, de segítség se­hol. Beckett abszurdja egy végállapotot fejez ki, ahogy Ivan Viripajev Részegek című darabja is sok tekintetben ezt te­szi. Olyan állapotról van szó, amikor már nincs segítség. Ha társaságban va­gyunk, akkor is egyedül vagyunk. De azért ezt Viripajev megcsavarja. Nála a részegség a megvilágosodás, az őszin­teség, a szókimondás állapota is. Azé a szituációé, amikor átszakadnak a gá­tak. Ledőlnek a társadalmi konvenci­ók. És mindenki ott áll pőrén, ha akar­ja, ha nem, megmutatja magát. Az alkoholos állapot a maga furcsa, groteszk módján lehet az igazság pilla­nata is, ahogy például ez így van Albee Nem félünk a farkastól című darabjá­nak átmulatott, átkínlódott éjszakáján is. Ahogy a modernizált, könnyedebbé tett változatában, az Abigail bulijában, amit egy éve mutattak be a Kamrában, szintén mindenki csúnyán elázik. Eb­ben a produkcióban már Rezesnek is jócskán volt módja gyakorolni a részeg­séget, ahogy egyébként Ónodi Eszter­nek és Kocsis Gergelynek szintén. Valószínűleg nem véletlen, hogy föl­erősödik mostanában a részegség, mint társadalmi metafora. Minél reményte­lenebbnek tűnik a helyzet, minél több a boldogtalanság, annál inkább előtér­be kerül az alkoholmámor, ami közben viszont mindinkább kibukik az elcse­szett élet. Az emberek fékevesztetten kibeszélik magukból, mit rontottak el, ki babrált ki velük, belekiabálják a vi­lágba fájdalmaikat és tévképzeteiket. Remek például az a jelenet, amikor egy legénybúcsún elkiáltja magát vala­ki, hogy Isten suttog a szívében, és ezt rögeszmésen hajtogatja és hajtogatja. A többiek először bámulnak rá bamba ér­tetlenséggel. Aztán egyikük félénken hajtogatni kezdi ugyanezt, majd mind­ez persze a többiekre is átragad, és már mindenki ismételgeti teljes meggyőző­déssel, átszellemült képpel, hogy Isten ott suttog a szívében. Mindehhez kény­szeres mozdulatok társulnak, vagy sű­rűn ismételt szavak, mondatok. Min­denki próbál valamilyen módon vala­kibe belekapaszkodni, igyekszik társra lelni, mert aki akár anyakönyvvezető által is hitelesítetten annak van kine­vezve, az valahogy nem igazán társ. Re­ménykedő tekintetek fúródnak egy­másba. Közeledő kézmozdulatok ma­radnak félbe. Sokat ígérő összeölelke­zésekről bizonyosodik be, hogy csak időlegesek, és éppen a reményt vesz­­tettségből fakadnak. Egymásba hömpölyögnek a kegyet­len bohóctréfák, melyek nem egyfor­ma színvonalúak és nem is mindig elég jó ritmusúak, de élettel és legfőképpen színészi játékkedvvel telítettek. Halál­ra élvezik a színészek, hogy viszonyla­gos folyamatossággal túlpörgetett álla­potban lehetnek. Akiknek éppen nincs jelenésük, azok közül is rendszeresen többen ott ülnek a nézőtér szélén, és nem csupán nagy figyelemmel kísérik a játékot, hanem zene, zaj, zörej szol­gáltatással, dúdolással, némi énekkel is megadják az alaphangulatát. Tihanyi Ildi jelmeztervezőként remekel el­nyűtt, összegyűrt, csáléra álló ruhák felvonultatásában. Külön érdemes ki­emelni a kifejező és gyakran akár ön­magukban is mulatságos frizurákért is felelős maszkmester, Vég Attila mun­káját. Gothár szokás szerint ezúttal is saját produkciója díszlettervezője. Felénk tá­guló, perspektívájában egyre jobban szűkölő teret tervezett, olyat, amiben eleve dermesztően kicsi a mozgástér. A szűkülő tér végét, ami felé jelképesen is tartanak a szereplők, tükör zárja, eb­ben gyakran láthatjuk önmagunkat. „Ne a tükröt okold, ha a képet ferde”, szól Gogol A revizor című remekmű­vének egyik legfontosabb mondata. (Mellesleg Gothár is rendezte egykor Kaposvárott, emlékezetes előadásban.) Itt evidensen, már-már szájbarágósan tükröt mutatnak nekünk. A jelenetek végén, velünk szembefordulva, rendre állóképpé merevednek a szereplők. Fel­foghatjuk őket a mi tükörképeinkként is. Ilyenek vagytok, bámuljátok csak magatokat, és röhögjetek eltorzult lé­nyeteken, sulykolják a tudatunkba. És röhögünk is sokat, de keserű ez a röhögés. Vagy annak kellene lennie, de olykor inkább jópofa bohózatba csap át a játék, ahogy a ritmusa egyenetlen, úgy ingadozik a mélység és a felszínes­ség között. De mégis jó az összhatás, mert a színészek, például Pálmai Anna, Borbély Alexandra, Dér Zsolt, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien, Vajdai Vilmos, Mészáros Béla, Tasnádi Bence halálo­san élvezik, amit csinálnak. Többen brillíroznak. Eszelős, ahogy Ónodi Eszter egy prostituált szerepében kiélt arccal, bamba tekintettel unos-untig egy filmben hallott mondatot ismétel rezignáltan, miközben újra és újra víz­be mártja a fejét. Elképesztő, ahogy Ke­resztes Tamás Gábrielje monomániá­­san azt hiszi, hogy azért, mert a testvé­re katolikus pap, neki is joga van pap­ként viselkedni. Ráadásul az is kétsé­ges, hogy tényleg pap-e, meg egyálta­lán létezik-e. Alkoholos állapotban mindennek a körvonalai elmosódnak. Nem tudhat­juk például, hogy az Elek Ferenc által játszott férfi tényleg megtisztul-e attól, hogy bevallja félrelépéseit, vagy ő ezt csak gondolja. A valóság és az ábránd­képek is összemosódnak, az azonban egyértelmű, hogy ez a világ nagyon nincs jól berendezve, és senki nem jut egyről a kettőre. Nincs kijózanodás. Perspektívának marad az állandósult alkoholizmus. Ezért olyan levegőtlenül összeszűkülő, kis játékteret biztosító Gothár díszlete. És ki tudja, még az is lehet, hogy to­vább szűkül. Az alkoholmámor elkeseredett indulatokat is szül fotó: Dömölky János Walkürcsoda a New York-i Metben VÁRKONYI TIBOR S­zőrös szívűek volnának a világ nagy operaházainak a vezetői? Hi­­hetném, ahogyan esztendőkkel ez­előtt elbánt velem a New York-i Met: megfosztott egy bámulatos Lammer­­moori Luciától. A Mezzo jóvoltából lát­hattam egy föltehetően néhány estére ajándékozott Natalie Dessay, Joseph Calleja kettőst, de kifogott rajtam a té­vékészülék, hiába vettem föl, gonosz­kodott, elvitték a dobozt, soha többé vissza nem tért. DVD, blu­ray változat­ban nem létezik, a néhány kivételes es­tének csak sóvárgó emléke maradt. Most 2016 beköszöntőjeként a Met és a Mezzo ismét nagylelkű volt, fél évti­zed késéssel, de hasonló gyönyörrel le­pett meg, Wagnerrel, A walkürrel. Az előadás 2011-es, amelyre gyengélkedé­­sei után a varázsos James Levine vis­­­szatért. Hetvenedik életévén túl látsza­nak rajta a megpróbáltatások, de „mo­dernizálódott”. A frakkhoz mindig ko­nokul ragaszkodott, most viszont a könnyed felsőt vette föl, a divatot a fia­talabb karmesterek honosították meg. Órákon keresztül vezényelni Wagnert nem csekély teljesítmény, kímélnie kell magát. De csak a ruházatban. Amint megjelent a pulpituson, aho­gyan fogadta a páratlan vastapsot, azért látszott rajta, hogy fizikailag elszállt fö­lötte az idő. Amint azonban fölemelte a varázspálcát, ahogyan megszólalt ez a páratlan zenekar, az a Levine állt előt­tünk, aki 1971-ben indult a pályán. A muzsika, a hivatás és nem kevésbé Wagner csodája. A Ring bűvölete. En­nek a hihetetlen erejű estének a titkát a remek énekművészeken kívül Levine adta és a zenekara. New Yorktól Bay­reuth földrajzilag távol van, hinnénk, a szelleme is, de ezen az estén hitelesen volt jelen. Gyakran már a Met is engedte elcsá­bítani magát a rendezői önkénytől, az eredetiség viszketegségétől, ezúttal azonban visszatért a hagyományokhoz. Eszköztelenül korszerű színpad, hatal­mas zongora billentyűit ábrázolta, ezen száguldott végig a cselekmény, korabe­li jelmezekbe öltöztetve a szereplőket. Semmi erőszak Wagner zenéjén. És ilyen volt a közepes és kisebb szerepek esetében is, a nagy nemzetközi áramla­tok idején öröm volt hallgatni Hunding, Sieglinde ajkán is a hiteles germán szót, noha nem bántott az „idegenek” hang­súlya sem. Valójában nem is bánthatott, hiszen az egyik főhős, a tenor, a ma szu­persztárja, tősgyökeres német. A joggal ünnepelt Jonas Kaufmann, aki otthon van Pucciniben is, de igazi világa alig­hanem mégis Wagner és a Ring. A ko­rábbi években is voltak Lohengrinek, a Mesterdalnokokban Walterok, de Kauf­­mann-nal visszatért az idő, amelyben néha döcögő lemezeken száguldott a svéd Set Svanholm és a dán Helge Ros­­vaenge tenorja, a wagneri eredetiség, ez a mostani nemzedék boldogan mond­hatja, technikai tökéllyel ismét az övé. Az első felvonást záró tavaszi dal zson­gása a szerelemtől elkábult Sieglinde kettősével azt a wagneri aranykort va­rázsolta vissza. Parázs együttes, válogatott gárda, de Levinen és Kaufmannon kívül volt még két pompás teljesítmény. Wotan, ez a walesi bariton, aki termetével, alkatá­val, Bryn Terfel személyében ismét a történelmi Wagner-időket idézi vissza. Istenség, hatalom és erő, ugyanakkor lelke mélyén emberi jóság is, kivált leg­kedvesebb leánya, Brünnhilde válságos pillanataiban. A walkür egésze izzó dráma, de alighanem a csúcspont a zá­ró tűzvarázs, amelyben Wotan csak en­ged atyai és isteni szigorából, a zord büntetés helyett álomba ringatja a zen­­dülő és könyörgő walkürt, az opera­­irodalomnak egyik legszebb nő alak­ját. A Metben most Terfel páratlan tehet­ségén túl ez a tősgyökeres amerikai drá­mai szoprán, Debora Voigt bámulatos színészi játékával és isteni ihletésű hangjával a fő vonzerő. A színpadi va­rázs átsugárzik a nézőtérre is, a közön­séget magával ragadja az eksztázis, akárha nem zsöllyéből nézné végig, ha­nem a legenda szereplőinek közvetlen közeléből. A Ring valósággá válik. És ekkor érkezik el az igazi varázs. Föl­megy a függöny, az együttes kivétel nél­kül a színpadon, csupán egyvalaki hi­ányzik. A gárda közepében, nem szo­rongatja a hősnők és hősök kezét, ott marad az árokban Levine, a páratlan teljesítmény után fárasztó volna fölván­szorogni. Akárcsak a tomboló, bravózó közönség, onnan lentről elragadtatással tekint föl partnereire, csókokat küld ne­kik, látszik rajongó arcán, hogy neki is páratlan élményben volt része. Amelyet Wagner szelleme után valójában ő ihle­tett, ő volt a teremtője ennek az egyedül­álló varázslatnak.

Next