Népszava, 2016. január (143. évfolyam, 1-25. szám)

2016-01-23 / 19. szám

21 S.Ü. Egyházpolitika A zsidó-keresztény együttműködés az Isten képére teremtett ember javát szolgálná Keresztény nem lehet antiszemita! Az olasz püspöki konferencia által meghirdetett „katolikusok és a zsidók közti párbeszéd napján", január 17- én Ferenc pápa ellátogatott a római zsinagógába. Kurt Koch svájci bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke az l'Osservatore Romanónak adott interjújában kiemelte, hogy ez az ünnep azért került a keresztények egységéért való imahét előtti napra, mert azt akarta jelezni, hogy a zsidóság nagyon közel áll a kereszténységhez. GICZY GYÖRGY Ferenc pápát Ruth Durughello, a római zsidó közösség elnöke és Renzo Gattegna, az olasz zsidó közösségek uniójának elnöke Riccardo Di Segni római főrabbi fogadta. A zsinagógában jelen voltak az izraeli rabbinátus, valamint a Zsidó Világkongresszus és számos európai ország zsidó közösségének képviselői, az olasz kormány tagjai, valamint a római muzulmán közösség imámja is. A Szentatya a várakozásoknak megfelelően bensőséges beszédet mondott. Gondolatainak újszerűsége előremutat a zsidó-keresztény együttműködés további kibontakozását illetően. „Boldog vagyok, amiért veletek lehetek ebben a nagytemplomban. ... Első látogatásom alkalmával ebben a zsinagógában Róma püspökeként szeretném átadni nektek - kiterjesztve minden zsidó közösségre - Róma egyházának és ez egész katolikus egyháznak békét kívánó testvéri üdvözletét - idézte fel Ferenc pápa beszédét a Magyar Kurír, a katolikus hírportál. - Nagyon szívemen viselem a köztünk lévő kapcsolatokat. Már Buenos Airesben szokásom volt elmenni a zsinagógákba és felkeresni az ott egybegyűlt közösségeket, hogy közvetlenül kísérhessem figyelemmel a zsidó ünnepeket és megemlékezéseket. ... Az idők folyamán lelki kapcsolat jött létre közöttünk, ami elősegítette a hiteles baráti kapcsolatokat, és közös erőfeszítésre sarkallt minket. A vallásközi párbeszédben alapvető fontosságú, hogy találkozzunk testvérekként és nővérekként Teremtőnk színe előtt és hálát adjunk neki, hogy tiszteljük, becsüljük egymást, és igyekezzünk együttműködni egymással. A zsidó-keresztény párbeszédben egyedülálló és különleges kötelék köt össze minket a kereszténység zsidó gyökereinek köszönhetően: zsidóknak és keresztényeknek tehát egymás testvéreinek kell érezniük magukat, akiket ugyanaz az Isten és közös, gazdag lelki örökség egyesít, melyre támaszkodnunk és a jövőt építenünk kell.” Az „egyedülálló és különleges kötelék” jelentését a pápa a következőkben foglalta össze: a keresztények önmaguk megértése érdekében nem tehetik meg, hogy ne utaljanak zsidó gyökereikre, az egyház pedig, bár a Krisztusba vetett hiten keresztüli üdvösséget vallja, elismeri az Ószövetség visszavonhatatlanságát, és Isten állandó, hűséges szeretetét Izrael iránt.” Ezáltal a katolikus teológia üdvtörténet-felfogása a zsidóság választottságát és a Sínai-hegyi szövetségkötést, valamint a próféták jövendöléseit nemcsak az Újszövetség népére és Jézusra vonatkoztatva, hanem önmagában véve is nagyra értékeli. A szövetségkötés ugyanis mindkét vallás egybehangzó tanítása szerint nem az ember egyéni erőfeszítésein múlik, hanem Isten szuverén döntésén. Hozzá akar hűséges lenni a zsidó és a keresztény hívő. Bűnös félreértésen alapulna az a magatartás, amely úgy tenne bizonyságot a saját hűségéről, hogy a másikét kétségbe vonja. Ez ugyanis ellenkezik Istennek a történelemben különféle módokon megnyilvánuló akaratával. S itt hangsúlyoznunk kell, hogy a zsidóságot és a kereszténységet nemcsak a múlt, hanem a jövő reménye is összeköti. A zsidóságban él a Messiás-várás gondolata, a kereszténység pedig vallja a Messiás második eljövetelét. M. Buber erről a mindkét részről várt végidőbeli eljövetelről szellemesen jegyzi meg, hogy ő akkor szeretne a Messiás közelében lenni. Ha ugyanis felteszik a kérdést, hogy most vagy itt először, vagy már jártál itt korábban is, akkor ő a fülébe súgná: erre a kérdésre ne válaszolj, mert ezen a Te híveid sokat veszekedtek. .. A zsinagógában elmondott pápai beszéd a teológiai kérdéseken túl a zsidóság és a kereszténység közös felelősségére is felhívta a figyelmet. A nagy kihívásokra, amelyekkel a mai világnak szembe kell néznie. Ilyen az ökológia kihívása, a fegyveres konfliktusok és a háborúk, mindaz, ami napjainkban az igazságosság és az élet feltétlen tiszteletét veszélyezteti. Mert a zsidó és keresztény meggyőződés alapján „nem lehet sem az erőszaké, sem a halálé az utolsó szó Isten előtt, aki a szeretet és az élet Istene. Állhatatosan kell kérnünk, hogy segítsen minket a béke, a kiengesztelődés, a megbocsátás és az élet logikáját követni Európában, a Szentföldön, a Közel-Keleten, Afrikában és a világ minden részén.” Ferenc pápa ennek szellemében szólt a Soá tragédiájáról, s azt hangsúlyozta, hogy „a múltnak leckeként kell szolgálnia a jelen és jövő számára. A Soá arra tanít minket, hogy legnagyobb éberségre van szükségünk, hogy azonnal felléphessünk az emberi méltóság és a béke védelmében”. A világunkban tapasztalható növekvő antiszemitizmus elleni küzdelem nemcsak a közvetlen fenyegetettségben lévő zsidóság feladata, hanem a keresztény emberé is. Ezért hangsúlyozta a pápa, hogy nemet kell mondanunk a zsidóellenesség minden formájára és el kell ítélnünk minden abból fakadó sértegetést, hátrányos megkülönböztetést és üldözést. Ferenc pápának a zsinagógában tett látogatásával kapcsolatos híradások felidézték egyik korábbi megnyilatkozását, amely szerint keresztény nem lehet antiszemita. Tudomásul kell vennünk, hogy a pápai kijelentés sajnálatos módon nem tekinthető túlhaladottnak vagy időszerűtlennek. Tagadhatatlan, hogy számtalan örvendetes előrehaladás történt az utóbbi fél évszázadban a keresztény-keresztyén teológia vonatkozásában és a zsidó vallástudomány területén, de ez a közeledési folyamat csak részben, olykor csak igen kevéssé talált utat a hívő emberek felfogásához. Töredelmesen be kell vallanunk, hogy a zsidósággal szemben kialakult előítéletek mind ez idáig erősebbnek bizonyultak a keresztény közgondolkodásban, mint a második vatikáni zsinat ellentéteket feloldani szándékozó üzenete és az azt követő pápák kiengesztelődést és kölcsönös nagyrabecsülést szorgalmazó nyilatkozatai. Pedig már a múlt század elejétől komoly változás történt a zsidó vallástudomány Jézus-értelmezésében is. A cionizmus kiváló képviselőjének, C. N. Bialiknak Tel-Avivban, 1935-ben megjelent „Debarim Sheb’al Peh” című művének hazafias credójában - amely a zsidó üdvösségtörténetet Ábrahámtól kiindulva tekinti át - Jézus kulcsszerepet kap: a zsidó nemzet nagyságának egyik bizonyító erejű tétele, hogy kiváló képviselőjének, Jézusnak a követői kétezer éven át hirdették a pogányok világában a Messiás eljövetelének a tanítását. Ettől kezdve - írja Pinchas E. Lapide - az egész zsidó irodalomban egyre erőteljesebb lett a Názáreti „hazavezetésének” gondolata. Erre a jelenségre reflektált a neves zsinati teológus, K. Rahner. Ezeket az elgondolkoztató szavakat írta: ma, amikor a zsidók „bátortalan szeretettel kezdik mondogatni ,azért ő is a miénk volt’, akkor erőre kap a remény, hogy a nem mögött, mellyel Izrael népe Jézus Krisztust elutasítja, kimondatlanul ott lappang egy nagyobb és érvényesebb igen”. Ha a kölcsönös előítéleteinken és téveszméinken túl tudunk lépni, ha képesek leszünk levetni magunkról a mindig kísértő fanatizmus másokat kirekesztő gőgjét, akkor a zsidóságnak és a kereszténységnek - a vallási különbségek kölcsönös tiszteletben tartása szellemében születő - együttműködése az Isten képére teremtett ember javát fogja szolgálni. Ezzel a minden megpróbáltatás és kísértés ellenére élő reménység fohászával fejeződött be a zsinagógában mondott pápai beszéd: „Kedves nagyobb testvéreink! ... Az Úr áldjon és oltalmazzon minket! Ragyogtassa ránk arcát és legyen hozzánk jóságos! Fordítsa felénk arcát és adja meg nekünk a békét. Schálom áléchem!” SZUIMYOGH SZABOLCS Ez a történet ott kezdődik, hogy a magyar nemesség liberálisabb (és előrelátóbb része) a 19. század negyvenes éveiben egyre többet beszélt arról, hogy ha polgári átalakulást akarunk, akkor nem tarthatjuk fenn a rendies elkülönülést. Márpedig, vélekedtek eleink, célszerű volna a polgári átalakulást nekünk magunknak lebonyolítani, mert régi igazság, hogy ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére. És elkezdtek jobbágyfelszabadításról, közteherviselésről, általános választójogról, törvény előtti egyenlőségről, sajtószabadságról, felelős magyar minisztériumról és a zsidók egyenjogúsításáról is beszélni. Eötvös József, de nemcsak ő, hanem Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Arany János, később Tisza Kálmán, Andrássy Gyula, tulajdonképpen az egész reformkori nagy generáció elutasította az antiszemitizmust, ha különböző mértékben és módon, de követelték a korlátozó intézkedések eltörlését. Korábban zsidó földet nem birtokolhatott, állami szolgálatot nem vállalhatott, katonatiszt nem lehetett, keresztény lányt tilos volt feleségül vennie, ha a bíróságon egy keresztény véleménye állt szemben egy zsidóéval, a bírónak nem volt mérlegelési joga, a keresztényét kellett elfogadnia. A zsidók közül városban csak a kivételezettek lakhattak, vásározni csak külön engedéllyel jöhettek be a piacra, nagyon súlyos különadókkal sújtották őket... A magyar nemzet becsületére legyen mondva: 1849-ben - igaz, az utolsó országgyűlési ülésen, amikor már az ablaküvegek rezegtek Haynau ágyúinak dörgésétől -, de elfogadták az egyenjogúsító törvényt. A szabadságharc alatt, amikor szabotázs következtében a menekülő kormány Pesten hagyta a nemzeti aranyvagyont, a zsidók eladták a zsinagógák ezüst kegytárgyait és a pénzt befizették Kossuth kincstárába. Noha Pozsonyban, Miskolcon antiszemita zavargásokra került sor, a zsidók beálltak harcolni a magyar hadseregbe, létszámarányukhoz képest sokszoros mértékben. A rabbik - Löw Lipót, Horn Ede - magyarul prédikáltak a zsinagógában és a haza védelmére szólítottak fel. Az orvosok - például Korányi Frigyes - a külföldi karriert is megszakítva hazajöttek, hogy beálljanak a honvédseregbe katonaorvosnak. Olyannyira jelentős volt ez a segítség, hogy a szabadságharc leverése után az osztrákok csak egyetlen népcsoportra róttak ki kollektív büntetést, a zsidókra. Mert, mint Haynau írta: „Nélkülük a szabadságharc ily hosszú ideig magát tartani nem tudta volna”. Mindezt persze nem tanítjuk az iskolákban. Aztán következtek a „béke aranyévei”. Az antiszemita hangok mellett megjelent egy markáns filoszemitizmus, még a dzsentrik körében is. Üzleti kapcsolatok, barátságok, vegyes házasságok jöttek létre. Mindenki nyert ezen: a tőkehiányos, piaci életben járatlan földbirtokos nemesség pénzhez és szakértelemhez jutott, a zsidók előtt pedig megnyílt a társadalmi érvényesülés kapuja. Városaink, köztük Budapest is, alapvetően zsidó és német tőkéből épültek föl. Pesten a lakosság 22 százaléka volt zsidó, de akadtak (főleg Kárpátalján) ennél magasabb arányok is. Beregszászon, Munkácson 40-50 százalék volt az izraelita felekezethez tartozók aránya. A zsidóság érdekelt volt a modernizációban, a polgári társadalom létrehozásában, és minden társadalmi csoportnál többet tett ezért. Az egymást tisztelő együttélés virágzása szép jövőt ígért és bőségesen gyümölcsözött. A történet akkor roppant meg, amikor az I. világháborút követő forradalmak bukása után egy olyan rendszer került hatalomra, amely szemben állt a modernizációval. Mivel az a humanista polgári modernizáció, az a demokratizáló folyamat, amellyel a zsidóság azonosította magát, megtorpant, ettől kezdve a magyar politikai osztálynak semmiféle érdeke nem fűződött a zsidósággal való jó kapcsolat fenntartásához. Ellenkezőleg: konkurenst, riválist és a demokrácia fenyegető veszélyét látták bennük. Ez a rendszer születése pillanatától működésének egész idején át antiszemita volt, igaz, különböző intenzitással. Nem tudjuk, hová vezetett volna ez a folyamat, ha Németországban nem kerülnek hatalomra a nácik és hazánk nem kerül az ő befolyási övezetükbe. Valószínűleg nem folyt volna vér. Még az is feltételezhető, hogy a Horthy-rendszer lassú konszolidálásával, európaibbá válásával tér nyílt volna a zsidóság polgárosító törekvései előtt, és ismét nemzeti értékként tekintett volna rájuk a közvélemény, ezért néhány évtized elteltével az antiszemitizmus, mint nevetséges ostobaság, végleg a történelem lomtárába került volna nálunk is. Nem így történt. A tragédiákat részben magunk zúdítottuk magunkra. Ezért, és Európától való leszakadásunkért az a politika a felelős, amelyik decentralizálás helyett centralizált, emberjogi szemlélet helyett nemzeti mítoszokat terjesztett, az egyéni motiváció kibontakoztatása helyett a függelmi létet kínálta, amelyik nem a kritikus gondolkodású állampolgárokra, hanem a fanatizált alattvalókra épített. Rettenetes árat fizettünk ezért. Mindannyian.