Népszava, 2017. január (144. évfolyam, 1-26. szám)
2017-01-28 / 24. szám
Pista bácsi, a tanár úr ACZÉL ENDRE Valamikor 1990-ben a MÚOSZ-ba látogatott Antall József miniszterelnök. Fénykép is készült rólunk, amint odalépek hozzá, és azt mondom neki: valami közünk van egymáshoz, tudniillik valamikor 1946-ban vagy ’47- ben Eisenhower (amerikai) és Alexander (brit) tábornokok együtt tüntették ki az ön édesapját és az én apósomat. Lengyel mentésért. Kérdő tekintet. Varsányi István, nevezem meg a feleségem apját. Óh, a Pista bácsi! - derül fel dr. Antall. Ismerte, nemhogy ismerte, tanult is nála lengyelül, mint kiderült. Munkahelye, az Orvostörténeti Múzeum éppen szemben volt akkor a Döbrentei utcában levő Lengyel Olvasóteremmel. Apósom ott tanított, aztán legvégül a Nagymező utcában, az akkor már Lengyel Kultúrának nevezett olvasóteremben. Lévén óriási érdeklődés a lengyel nyelv és kapcsolatok iránt a ’60-as évek elejétől tömegével jártunk ki, vízum nélkül, a nyelvórák „telt házasak” voltak, de nemcsak a nyelv, hanem apósom hallatlanul hatékony, eredeti, a beszélt nyelvre építő módszerei, humora és nem utolsósorban vonzó férfiúi egyénisége miatt is úgy nézett ki, mint Charles Boyer, kora népszerű francia filmszínésze). Ha visszagondolok arra, honnan merítette a módszereit, nincs válaszom. Egyetemet nem végzett, tanári diplomája még kevésbé volt. Nagyon mélyről jött. Apja fuvaros volt, Esztergom szegénynegyedében laktak, nyomorúságos körülmények között. Ő a papoknak köszönhette, hogy „kiemelték”: testvéreivel ellentétben gimnáziumba járhatott, s mivel az eszével korán kitűnt, magántanítványokat szereztek neki az atyák, hogy élni is tudjon valamiből. Kiváló vízi cserkész volt, jól megtanult sakkozni, vívni, sőt teniszezni is, olyannyira, hogy - saját elmondása szerint - órákat adott Török Sophie költőnőnek. Az egyetembe csak „belekóstolt”, Budapesten, Varsóban - de leginkább az angliai Brightonban. Huszonévesen került oda, egy belé nyilvánvalóan szerelmes, idősebb angol hölgy (bizonyos Margaret) támogatásával. De az út Angliába fordulópont volt az életében. Lengyelországon keresztül utazott a gdyniai kikötőbe, valamilyen ok folytán Bialystok érintésével, ahol is épp egy olyan panzióba keveredett, ahol nemcsak ő szállt meg, hanem egy szakmai gyakorlaton levő csinos varsói tanárnő, Irena Kaminska is. Szerelem első pillantásra, így mondják, ugye? Irenának hullottak a könnyei, amikor az ő „ungar”-ja elutazott. Nem sokáig. Tudniillik amint 1939-ben elkezdtek gyülekezni a viharfelhők, Irena az összes aranyát Szent Antalnak adta, hogy hozza vissza neki a szerelmét. Visszahozta. A németek már megszállták Varsót, amikor ők ketten összeházasodtak, s lévén az ifjú férj magyar, minden baj nélkül elutazhattak Budapestre. Ahol is apósom a Nemzeti Bankban kapott levelezői állást, s ott dolgozott egészen addig, amíg tanítani nem kezdett. Két gyermekük született, Sanyi és Mari. Háború után jövendő anyósom mindkét gyermekével együtt évről évre „hazajárt” varsói szüleihez; kiderült, hogy csak ott érzi otthon magát. Apósommal egészen eltérő karakterek voltak. Anyósom élni és szórakozni vágyó nő volt, apósomat a tanításon és a szótár-, valamint tankönyvíráson, a céduláin kívül az égadta világon semmi se érdekelte. Legfeljebb a cigaretta: napi öt doboz Fecskét szívott el a csauszínű házi kaftánjában, és olykor lejátszott egy sakkpartit „Jencikével”, öreg barátjával. Az esztergomi családjáról tudomást se vett; azok munkások és parasztok voltak/lettek, egyszerűen unta őket, nem volt beszélnivalója velük. (Esküvőkre, temetésekre azért pénzt küldött.) Jellemző módon, miután eredeti neve, a Zsiross helyett felvette a Varsányit, a felesége tartotta a rokoni kapcsolatokat, ideértve a gyerekek falusi nyaralásait is. „Pista bácsi” (velem soha nem tegeződött, csendőrpertura rendezkedett be) aztán elidegenedett korosodó nejétől is. Ha segített volna a férjének a cédulázásban - amire képtelen volt -, ez nem következik be, így azonban meg kellett élnie, hogy a férje dolgozószobájában rendre egy csinos, fiatal nő ücsörög órák hosszat, nyaranta akár fürdőruhában is. Ahogy elkészült egy új zsebszótár, Pista új és megint új „munkatársnőket” vett maga mellé, egyikbe szerelmes is lett, óriási telket, házat vett, ahová minden ünnepen (húsvét, karácsony), amikor nem kellett tanítania, elbújt. Kőszívű volt. Megesett, hogy szenteste délutánján cédulát hagyott otthon „tolmácsolni kellett mennem” szöveggel. Kicsapongásai azonban nem akadályozták abban, hogy féltékeny legyen tulajdon lányára és elűzzön minden fiút a környékéről. Engem történetesen nem szeretett, de másokat se. Kőszívűsége olykor durvaságba csapott át: se a lánya, se a fia esküvőjére nem jött el (1969) - talán azért nem, mert ott volt a felesége, akivel akkor már nem akart együtt mutatkozni. Az asszony szerencsétlen véget ért. Mi már Kínában voltunk, Mari épp terhes Lacikával, amikor az MTI értesített a halálhírről. Ha megmondom Marinak, akár el is vetél, gondoltam, s üzentem apósomnak: egyelőre hallgassunk. Isteni szerencse folytán ekkor épp olyan „munkatársa” volt, aki képes volt immár halott anyósom írását lengyelül (!) utánozni s ekképp Marit félrevezetni. Mari úgy tudta, hogy az anyja a „Lipóton” van, és ezt az előzmények ismeretében könnyű volt elhinnie. Simán szült. Már a babakocsit tologatta, amikor az apja két sor kíséretében elküldte neki a halotti bizonyítványt. Nem hívta föl, csak ennyit tett, épp oly érzéketlenül, mint annyi mást. Élt még hét évet, a tüdeje vitte el. Még Mari vitte kórházba, napok múltán kiköltöztünk Londonba, s neki máris jönnie kellett haza, hogy temessen. Végtére is mindennel együtt imádta az apját, siratta is keservesen. Két évig nem tért magához. Lánya és tanítványai - „fél Budapest” - imádata kísérte végig Varsányi István életútját. De nyilván azoknak az angol és angol egyenruhába bújt lengyel pilótáknak a szeretete is vele volt, akik a siklósi várban raboskodtak s akiket ő, mint angol tolmács, átsegített a közeli Jugoszláviába. Mentett, táplált zsidókat is, ezért posztumusz (2013)„Helytállásért” kitüntetést kapott a Holokauszt Emlékközponttól. P.s. Apósom jobban tudott lengyelül, mint a lengyel felesége. Ha valaki valamely nyelvből perfekt volt, az ő. Amikor ezt mondtam neki, tagadott. Ugyan, mondta, épp ráakadtam két sorra Mickiewicznél (ő fordította a Pan Tadeust, a nemzeti eposzt magyarra), s nem értettem minden szavát. Tudni kell, hogy a „lengyel Petőfi” archaikus nyelvét a született lengyelek legalább fele egyáltalán nem érti... SZUNYOGH SZABOLCS A 2017-es év során több nagy ünnepi megemlékezéssorozatra kerül sor. Három téma köré fonódnak majd: idén van Arany János születésének, a kiegyezés megkötésének és a reformáció kezdetének a kerek évfordulója. Az emlékezés lényege az őskeresés, annak bemutatása, hogy a mai törekvéseinkhez milyen előképeket választunk. Mi az, amiből erőt szeretnénk meríteni vagy amit tovább akarunk vinni. Bizonyára sokunk számára a reformációból nem a hitviták, hanem a puritán etika a fontos, a kiegyezésből nem a középkori előkép után ekkor létrejött Nagy-Magyarország, hanem az emberi kibontakozást hozó polgári Magyarország a jövőre vonatkozó érvényes üzenet. Arany János is elsősorban mint a tépelődő, önmagával is viaskodó, a modernitás csapdáit személyes kudarcként megélő, mélyen humanista költő érint meg engem. Talán egyik legfontosabb verse a Régi panasz: „Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát!... Hisz csak egy pontot kerestünk: Megtalálva, onnan estünk, így bukásunk lelki vád. Mennyi seprő a pezsgésben, S mily kevés bor!... Volt elég, Kit nagy honszerelme vonzott Megragadni minden koncot, Nehogy más elkapja még. Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre sűlyedt a naszád. Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát.” Hogyan szeressük bölcsen a hazát? Ebben esetleg segíthet egy negyedik évforduló felidézése. Idén lesz 30 éve, hogy meghalt Goldmark Péter Károly mérnök és fizikus, a színes televízió, a mikrobarázdás hanglemez és a képmagnó kifejlesztője. Egészen pontosan: egy magyar származású amerikai tudósról van szó, aki 1977-ben megkapta Jimmy Carter elnöktől a tudósnak adható legmagasabb tudományos kitüntetést, a National Medal Science-t és akiről itthon jószerivel nem tudunk semmit. Talán megemlékezhetnénk azokról a nagyszerű magyar emberekről, akiket sikerült ilyen-olyan módszerekkel világgá űznünk, ha másért nem, azért, mert éppen most zajlik a magyar értelmiség legnagyobb exodusa, folyamatosan menekülnek hazánkból ezrek és tízezrek, orvosok, mérnökök, közgazdászok, tanárok, szakmunkások. Nem állíthatjuk, mert ki látja a szándékokat és motivációkat, hogy mindez a politika bűne, de a tény tény marad; soha ennyien nem hagyták el ilyen rövid idő alatt Magyarországot, mint most. Goldmark Péter a nagybátyja, a zeneszerző Goldmark Károly iránti tiszteletből vette föl a Károly nevet is. Attól félek, sokaknak az ő neve sem mond semmit, pedig a XIX. század egyik legünnepeltebb magyar komponistája volt, a Sakuntala-nyitány és a Sába királynője című opera sikere miatt egy ideig még Liszt Ferencnél is híresebb, népszerűbb. Apja lublini kiskereskedő volt, aki benősült a pápai kántor családjába. Annyira szegények voltak, hogy gyerekkorában iskolába sem járhatott, libapásztorkodásból tartotta fenn magát. Végül féltestvére segítségével tudott tanulni. Ő bérelt neki a keresztúri zsinagóga egyik énekesétől egy alig használható, olcsó hegedűt, így kezdődött Goldmark Károly kapcsolata az instrumentális zenével. Kezdetben zeneoktatásból tartotta fenn magát, egy hegedűóra ára nála egy ebéd volt. Mivel mind a testvére, mind ő maga szerepet vállalt 1848-49-ben a magyar szabadságharc oldalán, hiába vált ismertté mint zeneszerző, a későbbiek során mellőzéssel kellett szembenéznie, sokáig szegénységben, szinte nyomorban élt. Operáit játszották Szentpétervárott, New Yorkban, Madridban, Zürichben, Varsóban, Berlinben, Torinóban, Hamburgban, Buenos Airesben és Londonban. Amikor az első világháborúban a fronton elesett az unokája, ekkor lelkileg összeomlott, és rövidesen meghalt. Nagy magyar hazafi volt, nemzetünk hírét, dicsőségét vitte a nagyvilágban, unokaöccsének viszont a világháború után már nem jutott tér Magyarországon. Goldmark Péter Károly (aki zenészként a klarinétművész Benny Goodman partnere is volt) a huszadik születésnapjára az általa fabrikál televízió tenyérnyi képernyőjén egy jól látható képet állított elő. A színes televíziót 1940-ben mutatta be. A lexikon szerint: „nevéhez fűződik a »hosszan játszó« (LP), azaz a mikrobarázdás hanglemez és a videomagnó kifejlesztése. Az 1970- ben útnak indított Apollo-10 űrhajó utasai az általa készített miniatürizált színes tv-felvevőt használták a holdexpedíció során.” Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Neumann János, Goldmark Péter Károly - oldalakon keresztül lehetne folytatni ezt a sort, még akkor is oldalakon át, ha nem egészítjük ki a filmművészekkel, írókkal, pszichológusokkal, társadalomtudósokkal, képzőművészekkel. Ők nemcsak a Horthy-rendszer antiszemitizmusa miatt menekültek el, hanem azért is, mert a nemzeti önsajnálatba, önáltatásba és gyűlölködésbe ájult Magyarország a teremteni kívánó emberi szellem számára rossz hely volt. Mit kellene tennünk azért, hogy hazánk ne legyen újra rossz hely? Hogy közös otthonunk pályát nyisson a szabad szellem előtt? Hogy jó dolog legyen itthon élni és alkotni? Arany János szavaival: úgy tűnik, most süllyed a naszád. Érzékeli ezt a közvélemény vagy megelégszik a szónoklatok frázisaival? Vajon miről szólnak majd a megemlékezések? A szembenézésről vagy az önünneplésről? Emlékek éve FOTÓ: FORTEPAN