Népszava, 2019. február (146. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-16 / 40. szám
2019. február 16., szombat Az egyre patologikusabbá váló törzsi gondolkodás éveiben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a NER nem képes építeni semmit, csak és kizárólag a romboláshoz, a társadalmi szövet megbontásához ért - bár ahhoz nagyon -, miközben valójában azzal van elfoglalva, hogy milliárdokat tegyen zsebre. A NER azonban lázas építkezésben van, mind fizikai, mind elméleti síkon. Fizikai síkon az ízlése az új építésű stadionok és felhőkarcolók, illetve a márványszobrokkal és drága festményekkel terhelt historizáló épületegyüttesek által kirajzolódó koordinátatengelyen mozog. Amikor elméleti síkon kezd építkezésbe, amikor történelmünkről, társadalmi identitásunkról vagy a magyarság jövőjéről gondolkodik, a NER ízlése nem távolodik el a sok milliárdból felhúzott díszes homlokzatok és a mögöttük tátongó gondolati sekélyesség látványtervétől. Elméleti építkezés A Várba költözéssel és egyéb presztízsberuházásokkal egyetemben régóta folyamatban van egy elméleti építkezés, ami kevéssé titkoltan egy „új magyar mitológia” kialakítását célozza. Természetesen nem a NER az első rendszer, ami hasonló építkezésbe fog. Az új magyar mítosz tartalma a NER alatt a szemünk előtt válik biblikussá: megjelenik a magyarság kiválasztottsága és az ezzel járó felsőbbrendűségi érzés - mi volnánk Európa és a kereszténység védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Megjelent és egyre erősödik egy történelmileg erősen kérdőjeles, militáns Aranykor felmagasztalásának és fokozatos ritualizálásának motívuma, és már évtizedek, ha nem egy évszázad jelen van a Paradicsomból való kiűzetés, az Aranykor vége, amit hagyományosan Trianonnal szokás azonosítani. A NER magára vállalt szerepe ebben a történetben - ahogyan azt az udvari ideológusok minden áltudományukat mozgósítva igyekeznek bizonyítani - a megváltás, az Aranykorhoz való visszatérés, a magyarság régi nagyságának visszaállítása a bölcs vezető (hadd ne mondjam: próféta) irányítása alatt. Hasonló bibliai narratívával éltek többek között a szerbek és a horvátok Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor a saját virulens nemzeti mítoszukat konstruálták egymás ellenében. Erős összehasonlítási alap a horvát, a szerb és a jelenlegi magyar narratívában az a világháborús relativizmus, amelynek segítségével a felek igyekeznek saját történelmi szerepüket egy hősies, szerethető és egyben tragikus sorsú áldozatként láttatni. A szerbek és horvátok esetében ez a relativizmus az egyébként nem létező „összehasonlító népirtástan” tantárgyában való elmerülést jelentette, amely során a két csoport azon versengett, hogy melyikük szenvedett el súlyosabb háborús bűncselekményeket: Jasenovac vagy Bleiburg követelt-e több emberéletet? A szerb és horvát udvari ideológusok a saját eltorzított számításaikat összevetették egymá sÉPSZAVA V kulturális és társadalomkritikai melléklete Kis ország; nagy mítosz SZEGOFIAKOS séival és a holokauszt számaival is, így próbálva morális legitimitást nyerni a háborúhoz. A méricskélés bizonyos tekintetben a magyar példában is jelen van (a holokausztáldozatok számának a Gulágra hurcoltakéval vagy az államszocialista rendszer által kivégzettekével való összevetésében), de korántsem ez az egyetlen eleme. Az új mítosz egyre hangsúlyosabban koncentrál az áldozati szerepre. A német „invázió” köztéri szoborcsoporton parádézó, ocsmány hazugságától eljutottunk odáig, hogy világháborús „győzelmünket” valakik (a „győztesek”) eltulajdonították, és magukévá tették, miközben nem átallották megszentségteleníteni a dicsőséges magyar identitást. Ideológiai gyártósoron A lombikban kitenyésztett mítosznak passzolnia kell a márványszobrokhoz és a Seuso-kincs cikornyás ezüstjéhez, ez a feltétel pedig alapvetően lehatárolja a mítoszprodukció irányát. Ezekben a mítoszokban egyébként semmi különleges nincs. A sok évezredet kétségbeesetten felölelni akaró eredetmondák stabilitást biztosítanak az identitásnak. Ezt többféle módon érhetik el: kiválasztottságtudatot kínálnak (természetesen Isten által), feldíszítik a jelen emberét ősei kitüntetéseivel, illetve legfőképpen beléjük verik az elődök sérelmeit. A múltról szóló mítosz kijelöli azokat a morális koordinátákat is, amelyek szerint a közösség az életét éli és megítéli a cselekvéseket. A jövőről alkotott mítoszok a múlt árnyékában kijelölik a közösség feladatát és egyben a végzetét. A NER totalizálódó rendszere mind a kettőben érdekelt. Meghatározza a múltat, amivel egyben egy agyondíszített, aranyozott keretbe helyezi a jelent, valamint kijelöli a végzetet, a nemes célt. A mítosz tartalmának kialakítása során a rendszernek szüksége van közvetítőkre is, akik kérdés nélkül terjesztik azt. A NER számára ez kétirányú folyamat: egyrészt új platformok kialakítását jelenti, másrészt azoknak a pénzügyi ellehetetlenítését, akik kritizálni merik az új mítosz tudományos alapjait. Az olyan erős kormányzati hátszéllel működő alapítványok és műhelyek, mint a Terror Háza vagy a Veritas Intézet, amelyek valójában az MTA és a különböző történelmi műhelyek „ellenlábasaiként” jöttek létre, a mítosz közvetítését végzik. Alkalmazottaik első blikkre értelmiséginek tűnnek, és akadnak is páran, akik félreértésből a „rendszerbarát értelmiségi” képzavart használják a jellemzésükre, de ez a két kifejezés mára összeférhetetlenné, ha nem teljes ellentétté vált. A kormány politikai mítoszának terjesztésében egyszerű káderek segédkeznek, akikre egy szellemileg (és morálisan) egyébként igen megterhelő feladat jutott: a történeti múltat és a tudományos eredményeket kell a párt ideológiai katekizmusának megfelelő irányba torzítani. Szemben velük egy értelmiségi tudja, hogy az igazság nem ideológia, hanem módszertan kérdése. Ha a közvetítők készen állnak, az új mítosz bizonyos elemeit ritualizálják, azaz megemlékezéseket és új emlékhelyeket hoznak létre, illetve alakítanak át már meglévőket, színes-szagos kiadványokat jelentetnek meg, tankönyveket írnak. Évről évre ugyanazt kitermelő ideológiai gyártósort alakítanak ki. Az ettől való elhajlás árulásként van keretezve, és azonnali, kollektív büntetést von maga után. A létrejövő rituálék kezdetben ugyanolyan üresek, hamisak és pátoszosok, mint maga a mítosz, de ha elég ember nő föl benne, és elégszer ismétlik, úgy a mítoszból a folyamat végére egyfajta szentség válik, azaz megkerülhetetlen része lesz a politikai narratívának. Elszakadás a valóságtól A politikai mítoszok természetrajzát olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami téveszmés, pszichopatológiás jelleg, amit gyógyítani kellene, visszarántani a valóság talajára, különben menthetetlen tragédia, népnemzeti skizofrénia lesz úrrá a csoporttagokon. Azonban pontosan úgy, ahogyan az egészséges személyiség is elfogad bizonyos torzításokat és hiedelemrendszereket, a társadalmi személyiséget alkotó mítoszok és torzítások is lehetnek egészségesek bizonyos kereteken belül. Hogy ez megvalósulhasson, a tudományos módszertan nyomán kialakuló történeti önképnek és a mitizált önképnek valamennyire fedésben kell lenniük egymással. Ez amúgy az egészséges egyén személyiségének is feltétele: pozitívan, de nagyjából reálisan kell szemlélnünk saját képességeinket és tetteinket, különben vagy depresszió, vagy narcizmus lesz úrrá rajtunk, és képtelenek leszünk megfelelően elvégezni bizonyos feladatokat, továbbá a másokkal közösen épített valóságban sem tudunk majd zavar nélkül részt venni. A mitizált önkép elszakadása a valóságtól abban a fekete-fehér történetmesélésben érhető tetten legjobban, amely során a csoporttagok egyre vehemensebben kezdik tagadni, hogy a múltban valaha is bármi rosszat követtek volna el. FOLYTATÁS A SZÉP SZÓ 6. OLDALÁN Az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami téveszmés, pszichopatológiás jelleg MARABU RAJZA