Népszava, 2019. február (146. évfolyam, 27-50. szám)

2019-02-16 / 40. szám

2019. február 16., szombat A­z egyre patologikusabbá váló törzsi gondolkodás éveiben hajlamosak va­gyunk azt gondolni, hogy a NER nem képes építeni semmit, csak és kizárólag a romboláshoz, a társadalmi szövet meg­bontásához ért - bár ahhoz nagyon -, miközben valójában azzal van elfoglalva, hogy milliárdokat tegyen zsebre. A NER azonban lázas építkezésben van, mind fizikai, mind elméleti síkon. Fizikai síkon az ízlése az új építésű sta­dionok és felhőkarcolók, illetve a már­ványszobrokkal és drága festményekkel terhelt historizáló épületegyüttesek által kirajzolódó koordinátatengelyen mozog. Amikor elméleti síkon kezd építkezés­be, amikor történelmünkről, társadalmi identitásunkról vagy a magyarság jövőjé­­ről gondolkodik, a NER ízlése nem távo­lodik el a sok milliárdból felhúzott díszes homlokzatok és a mögöttük tátongó gon­dolati sekélyesség látványtervétől. Elméleti építkezés A Várba költözéssel és egyéb presztízs­­beruházásokkal egyetemben régóta fo­lyamatban van egy elméleti építkezés, ami kevéssé titkoltan egy „új magyar mitológia” kialakítását célozza. Termé­szetesen nem a NER az első rendszer, ami hasonló építkezésbe fog. Az új ma­gyar mítosz tartalma a NER alatt a sze­münk előtt válik biblikussá: megjelenik a magyarság kiválasztottsága és az ezzel járó felsőbbrendűségi érzés - mi volnánk Európa és a kereszténység védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Megjelent és egyre erősödik egy történelmileg erősen kérdőjeles, militáns Aranykor felmagasztalásának és fokozatos ritualizálásának motívuma, és már évtizedek, ha nem egy évszázad jelen van a Paradicsomból való kiűzetés, az Aranykor vége, amit hagyományosan Trianonnal szokás azonosítani. A NER magára vállalt szerepe ebben a történet­ben - ahogyan azt az udvari ideológusok minden áltudományukat mozgósítva igyekeznek bizonyítani - a megváltás, az Aranykorhoz való visszatérés, a ma­gyarság régi nagyságának visszaállítása a bölcs vezető (hadd ne mondjam: próféta) irányítása alatt. Hasonló bibliai narratívával éltek többek között a szerbek és a horvátok Jugoszlávia felbomlása közepette, mi­kor a saját virulens nemzeti mítoszukat konstruálták egymás ellenében. Erős összehasonlítási alap a horvát, a szerb és a jelenlegi magyar narratívában az a világháborús relativizmus, amelynek segítségével a felek igyekeznek saját történelmi szerepüket egy hősies, sze­rethető és egyben tragikus sorsú áldo­zatként láttatni. A szerbek és horvátok esetében ez a relativizmus az egyébként nem létező „összehasonlító népirtás­tan” tantárgyában való elmerülést je­lentette, amely során a két csoport azon versengett, hogy melyikük szenvedett el súlyosabb háborús bűncselekménye­ket: Jasenovac vagy Bleiburg követelt-e több emberéletet? A szerb és horvát udvari ideológusok a saját eltorzított számításaikat összevetették egymá­­ s­ÉPSZAVA V kulturális és társadalomkritikai melléklete Kis ország; nagy mítosz SZEGOFIAKOS séival és a holokauszt számaival is, így próbálva morális legitimitást nyerni a háborúhoz. A méricskélés bizonyos tekintetben a magyar példában is jelen van (a holo­kausztáldozatok számának a Gulágra hurcoltakéval vagy az államszocialista rendszer által kivégzettekével való ös­­­szevetésében), de korántsem ez az egyet­len eleme. Az új mítosz egyre hangsúlyo­sabban koncentrál az áldozati szerepre. A német „invázió” köztéri szoborcso­porton parádézó, ocsmány hazugságától eljutottunk odáig, hogy világháborús „győzelmünket” valakik (a „győztesek”) eltulajdonították, és magukévá tették, miközben nem átallották megszentség­­teleníteni a dicsőséges magyar identi­tást. Ideológiai gyártósoron A lombikban kitenyésztett mítosznak passzolnia kell a márványszobrokhoz és a Seuso-kincs cikornyás ezüstjéhez, ez a feltétel pedig alapvetően lehatárolja a mítoszprodukció irányát. Ezekben a mí­toszokban egyébként semmi különleges nincs. A sok évezredet kétségbeesetten felölelni akaró eredetmondák stabilitást biztosítanak az identitásnak. Ezt többfé­le módon érhetik el: kiválasztottságtuda­tot kínálnak (természetesen Isten által), feldíszítik a jelen emberét ősei kitünte­téseivel, illetve legfőképpen­ beléjük ve­rik az elődök sérelmeit. A múltról szóló mítosz kijelöli azokat a morális koordi­nátákat is, amelyek szerint a közösség az életét éli és megítéli a cselekvéseket. A jövőről alkotott mítoszok a múlt ár­nyékában kijelölik a közösség feladatát és egyben a végzetét. A NER totalizáló­­dó rendszere mind a kettőben érdekelt. Meghatározza a múltat, amivel egyben egy agyondíszített, aranyozott keretbe helyezi a j­elent, valamint kij­elöli a végze­tet, a nemes célt. A mítosz tartalmának kialakítása so­rán a rendszernek szüksége van közve­títőkre is, akik kérdés nélkül terjesztik azt. A NER számára ez kétirányú folya­mat: egyrészt új platformok kialakítását jelenti, másrészt azoknak a pénzügyi ellehetetlenítését, akik kritizálni merik az új mítosz tudományos alapjait. Az olyan erős kormányzati hátszéllel mű­ködő alapítványok és műhelyek, mint a Terror Háza vagy a Veritas Intézet, ame­lyek valójában az MTA és a különböző történelmi műhelyek „ellenlábasaiként” jöttek létre, a mítosz közvetítését végzik. Alkalmazottaik első blikkre értelmiségi­nek tűnnek, és akadnak is páran, akik fél­reértésből a „rendszerbarát értelmiségi” képzavart használják a jellemzésükre, de ez a két kifejezés mára összeférhe­tetlenné, ha nem teljes ellentétté vált. A kormány politikai mítoszának terjesz­tésében egyszerű káderek segédkeznek, akikre egy szellemileg (és morálisan) egyébként igen megterhelő feladat ju­tott: a történeti múltat és a tudományos eredményeket kell a párt ideológiai kate­kizmusának megfelelő irányba torzítani. Szemben velük egy értelmiségi tudja, hogy az igazság nem ideológia, hanem módszertan kérdése. Ha a közvetítők készen állnak, az új mítosz bizonyos elemeit ritualizálják, azaz megemlékezéseket és új emlékhe­lyeket hoznak létre, illetve alakítanak át már meglévőket, színes-szagos kiadvá­nyokat jelentetnek meg, tankönyveket írnak. Évről évre ugyanazt kitermelő ideológiai gyártósort alakítanak ki. Az et­től való elhajlás árulásként van keretez­ve, és azonnali, kollektív büntetést von maga után. A létrejövő rituálék kezdet­ben ugyanolyan üresek, hamisak és pá­­toszosok, mint maga a mítosz, de ha elég ember nő föl benne, és elégszer ismétlik, úgy a mítoszból a folyamat végére egyfaj­ta szentség válik, azaz megkerülhetetlen része lesz a politikai narratívának. Elszakadás a valóságtól A politikai mítoszok természetrajzát ol­vasva az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami tévesz­més, pszichopatológiás jelleg, amit gyó­gyítani kellene, visszarántani a valóság talajára, különben menthetetlen tragé­dia, népnemzeti skizofrénia lesz úrrá a csoporttagokon. Azonban pontosan úgy, ahogyan az egészséges személyiség is elfogad bizonyos torzításokat és hiede­lemrendszereket, a társadalmi szemé­lyiséget alkotó mítoszok és torzítások is lehetnek egészségesek bizonyos kerete­ken belül. Hogy ez megvalósulhasson, a tudomá­nyos módszertan nyomán kialakuló tör­téneti önképnek és a mitizált önképnek valamennyire fedésben kell lenniük egy­mással. Ez amúgy az egészséges egyén személyiségének is feltétele: pozitívan, de nagyjából reálisan kell szemlélnünk saját képességeinket és tetteinket, kü­lönben vagy depresszió, vagy narcizmus lesz úrrá rajtunk, és képtelenek leszünk megfelelően elvégezni bizonyos felada­tokat, továbbá a másokkal közösen épí­tett valóságban sem tudunk majd zavar nélkül részt venni. A mitizált önkép el­szakadása a valóságtól abban a fekete-fe­hér történetmesélésben érhető tetten legjobban, amely során a csoporttagok egyre vehemensebben kezdik tagadni, hogy a múltban valaha is bármi rosszat követtek volna el. FOLYTATÁS A SZÉP SZÓ 6. OLDALÁN Az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami téveszmés, pszichopatológiás jelleg MARABU RAJZA

Next