Népszava, 2019. május (146. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-25 / 120. szám
Televízió Színház ngyven másodperc. Ennyit ért az M1 hírfolyamában az utóbbi idők egyik legnagyobb botránya, amely komoly kormányválságot idézett elő Ausztriában. Legalábbis az egykor klasszikusnak számító időpontban, az este fél nyolckor sugárzott - egyébként egyórás - híradóban. Vasárnap este. De hétfő este sem szántak rá hosszabb időt. Lehet persze így is szerkeszteni. A puszta tényeket ismertetni. Hogy az alkancellár lemondott egy - nyilvánosságra került - botrányos videó miatt. Másnap meg hogy a belügyminisztert is távozásra szólította fel a kancellár, s emiatt az FPÖ lényegében kilépett a kormányból. Hétfő este még Orbán Viktor szellemes kommentárja is belefért, miszerint a szomszédban soron kívüli vadászidényt hirdettek meg. A pontos tények kedvéért jegyezzük meg, hogy a hírfolyam Világhíradójában már több mint három percet szenteltek a témának. Természetesen a maguk módján. A hatalom uralta médiából a magyar ember azt egyáltalán nem tudhatta meg, hogy e botrány hullámai egyáltalán nem maradnak Ausztria határain belül. Mi több, az ügynek - ha lehet így nevezni - magyar vonatkozásai is vannak. Ezúttal azonban a nemzeti büszkeséget - mely szerint lám, a mi kis országunknak is lehet szerepe a világpolitikában - elfedte az aggódás, hogy népünk hőn szeretett vezére netán rossz színben tűnne fel. Arra ugyanis mindenki emlékezhet, hogy két neves populista politikust fogadott május elején Orbán. Előbb az olasz belügyminisztert, Matteo Salvinit, majd pedig - a jaj - az FPÖ vezérét, Hans Strache alkancellárt biztosította soha el nem múló barátságáról. Erre alig két hét elteltével beütött a mennykő. És nem SZÉP SZÓ 7 2019. május 25., szombat ! Negyven másodperc elég (baj) a találkozó puszta ténye, ráadásul az is kiderült, hogy ez a Strache - a titokban rögzített videón - arról is beszélt, hogy „Orbán Viktoréhoz hasonló médiabirodalmat” lenne jó teremteni. Nem csoda, hogy ez már sok volt a hazai propaganda és kommunikáció felelőseinek. Ilyen esetben vesszen a már úgyis csak szavakban létező közszolgálat, magyar néző a köztévé híradásaiból nem tudhatja meg, milyen kínos kapcsolatokra derült eddig és derülhet még a továbbiakban fény. A miniszterelnök felkent sajtóelhárítója, Havasi Bertalan - aki adott esetben puszta kézzel is kész megakadályozni, hogy némely sajtómunkások túl közel férkőzzenek a Nagy Emberhez - ebben az esetben a jól bevált hallgatást választotta. Egyetlen kérdésre sem válaszolt. A híradó persze már egy kicsit komplikáltabb eset, ott azért mondani kell(ene) valamit, meg mutatni is. így született a bevezetőben már vázolt megoldás. De nehogy nagyobb baj történjen, azt még körbebástyázták a most futó EP-választási kampány bevált híreivel. A közönség szép számmal láthatott migránsokat és bevándorlásra készülőket, hozzá pedig megkapta Bakondi Györgyöt, aki mindig tettre készen elmagyarázza, mitől kell éppen rettegni. Ha pedig ez még nem lenne elég hatásos, hosszan lerántották a leplet az ismét Budapesten kellemetlenkedő Frans Timmermansról. A híradó összeállítása rávilágított, hogy a szocialisták európai csúcsjelöltje - Soros György régi barátja és eszméinek megvalósítója - már megint felkereste az MSZP-t, vagyis a bevándorláspártiak újabb összeesküvést szőttek. Ilyen körülmények között természetesen nem juthatott idő - és energia - arra, hogy feltárják, lehet-e több is az immár bukott osztrák alkancellár és legfőbb magyar szövetségesének barátsága mögött. Pedig milyen érdekes lenne tudni, vajon véletlenül emlegeti-e Strache azon a felvételen Heinrich Pecina nevét. Vagyis azét az osztrák milliárdosét, aki két és fél éve dicstelen szerepet játszott a Népszabadság bezárásában, természetesen csak saját üzleti megfontolásai alapján és függetlenül a regnáló hatalom érdekeitől. Hát ki tehet arról, hogy azok véletlenül egybeestek? A holnapi EP-szavazás előtt különösen figyelemreméltó az M1 hírcsatorna, valamint az adófizetők pénzéből fenntartott többi - mondjuk az egyszerűség kedvéért így: közszolgálati - csatorna hírműsora. Hiszen az osztrák kormányválság egyoldalú és hiányos bemutatása csak megerősíti, amit eddig is tudhattunk: ezekben a műsorokban kizárólag a kormányzati propaganda érvényesülhet. Talán az „átkosban” sem működött annyira meghatározóan a központi irányítás, mint jelenleg. A néző - vagy a Kossuth rádió hallgatója - csak szigorúan ellenőrzött tartalmakhoz juthat, és kizárólag olyan hangszerelésben, amit a hatalom megfelelőnek tart. A nem elhanyagolható különbség - a harminc vagy még inkább a negyven évvel ezelőttiekhez viszonyítva -, hogy még vannak olyan hírforrások, amelyekből mást is meg lehet tudni. Momentán még nincs szükség a sokszorosan zavart Szabad Európára, hogy az érdeklődők olyan hírekről is értesüljenek, amik nem a kormányzati érdekeket szolgálják. Nincsenek sokan, a hangjuk nem olyan erős, mint a központilag irányítottaké, de még vannak. Ezért is szólnak annyira falsul azok a negyven másodpercek. Ezért sem tökéletes még az etetés. Egyelőre. STRACHE ÉS ORBÁN Nem érte el a magyar közmédia ingerküszöbét az osztrák botrány magyar szála // Őrület W 'Brutálisan hangosan neki vetünk, amikor meggjelenik Rudolf Péter a Tökéletlenek előadásám Wban, a Centrál Színház M._____ Kisszínpadán, a „Sánta férfi” szerepében. De nemcsak sánta, hanem erőteljesen pösze, nem mindig érteni, mit beszél vagy éppen mit ordít, egyik szemére vak, némileg süket is, ráadásul símaszkot visel, mert éppen elrabolni jött a főszereplő nőt. Ennyi fogyatékossága van, mégsem sajnáljuk, sőt röhögünk rajta, mert nem szerencsétlenül elesett, hanem bohózati figura. Lehetne ez persze ízlésficam a színész vagy akár a mi részünkről, de azért nem az, mert Rudolf borotvaélen táncolva hajszálpontosan telibe találja azt a fazont, akit játszik, és ezzel kapásból érzékelteti a Pulitzer-díjas David Lindsay-Abaire darabjának a stílusát. Ami lényegében egy nagy őrület, képtelenségek, blődségek fantáziadús tolulása, jutalomjáték a színészeknek, jókora dili a nézőknek, de azért mégsem állíthatom, hogy az egésznek se füle, se farka. A szerző Jó emberek című művét a Centrál öt éve játssza, ami sokkal fajsúlyosabb és realisztikusabb a Tökéletleneknél. Egy pénztárosnőről regél, akit rútul kirúgnak állásából, nem találja a helyét, munkáját, éreznie kell, hogy a kitaszítottság nem feltétlenül együttérzést, hanem további kitaszítottságot szül. Básti Juli főszereplőként mély fájdalommal mutatja meg, hogy gyakran a társadalom még lejjebb és lejjebb löki azt, aki már amúgy is vesztésre áll, ahelyett, hogy felkarolná. Láthatjuk, hogyan viszonyul az elit a kiszolgáltatottakhoz. A közelmúltban szintén a Centrálban bemutatott, Puskás Tamás által rendezett Nemek és igenekben pedig azt vizsgálják, hogyan viszonyul a jómódú elit magához, a hatalomhoz, a szexhez, hogy tolja el a saját, felelőtlenségével pedig a mások életét is. Mindez azonban nem „vérdráma”, van könnyed társalgási vonulata, bohózatba hajló jellege. A Centrál remekül eltalált egy hiánypótló mezsgyét, nem játszik totál üres bulvárt, de nem játszik gyomor-összeszorító, reménytelenséggel teli tragédiákat sem. Bár keresi a határait, mert például az Alföldi Róbert által rendezett egészen kiváló Ibsen-előadás, a Kísértetek ilyen volt, csak sajnos meglehetősen hamar lekerült a műsorról. Albee drámája, a Nem félünk a farkastól viszont régóta műsoron van, ahogy a Jó emberek szintén, igaz, közel sem mennek annyiszor, mint az amúgy pazar My Fair Lady előadás vagy a Házassági leckék középhaladóknak, ami közben tényleg majdnem a szék alá röhögtem magam. Annak ellenére, hogy utóbbi alapvetően laza szórakozás, mégiscsak benne van, hogy milyen botorok vagyunk, mennyit hantázunk, hazudunk meglehetősen átlátszóan egymásnak, és még talán akkor is mérgezzük az életünket, ha netán boldogok lehetnénk. A Tökéletleneknek már a címében is ott van, hogy alapvetően nem vagyunk százasok. Ahogy ennek a tragikomédiának minden szereplője, úgy mi is valamennyien lököttek, flúgosok, kényszeresek, mániákusok, balekok vagyunk, még akkor is, ha épp hősködni próbálunk. Szóval, tetszik, nem tetszik, megvan a magunk stichje. Ilyen hangsúlyosan stiches emberekből színpadi kavalkádot összehozni jó írói húzás. Pokorny Lia Claire, az amnéziás nő, akinek a fejéből alvás közben teljesen kiesik, ami az előző nap történt, de még az is, ami valaha. Őt rabolja el a „Sánta férfi”, azzal, hogy nagy veszélyben van a férje mellett, aztán kiderül, hogy mellette sokkal nagyobban, börtönből szökött meg, a bilincs is ott lóg a kezén. A férj, Richard, Schmied Zoltán alakításában, lohol a felesége után, hogy kiszabadítsa, és az óriási sietségben sok mindent figyelmen kívül hagy. Lohol vele a Rada Bálint megformálta fiú is, ő rendesen füvezik, kisebbségi érzése nagyképűséggel keveredik. Afféle igazság bajnoka. Látszólagos vagánysága szorongással vegyül. Akihez megérkeznek, az Claire titkokat tudó anyja, ő viszont agyvérzése után inkább csak nyögni tud, mint beszélni, ugyanakkor rengeteg dolgot akarna sebtében közölni. Nagy-Kálózy Eszter olyan rémisztően zaklatottnak mutatja, mintha horrorfilm rémalakja lenne. Útközben előkerül egy szintén flúgos rendőrnő, Botos Éva még azt is elhiteti, hogy belehabarodik a sántába, ami azért nyilvánvalóan a képtelenséggel határosnak tűnik. Ennek a sebhelyes, fura fickónak van még egy haverja, Vári-Kovács Péter megszemélyesítésében. Együtt dobbanthattak a börtönből, mert neki is lánc lóg a kezén. Életre kelt egy mozgó szájú, trágáran nagypofájú, Csipicsupi névre hallgató bábot is, aki harsányan kimondja azt is, amit nem lehetne, és ezzel tovább fokozza a kavarodást. Vári-Kovács pedig igencsak szereti, hogy briliáns bravúrral megkettőzheti magát a deszkákon. Lesz persze haddelhadd, a szereplők egymásnak ugranak, sötét titkok jutnak napvilágra, egy böhöm nagy kés is előkerül, vér is folyik... Szikszai Rémusz rendezőként profizmussal szervezi az inkább mulatságos, mint dermesztő felfordulást, a totális tébolyig fokozódó ramazúrit. Kiss Julcsi több jelmezt a karikatúra irányába vitt. Bagossy Levente a pillanatnyi helyzethez igazodó, a színészek által mozgatható díszleteket tervezett. Olyan őrület ez az egész, amit élveznek a színészek, élvezik a nézők, akik kiadós vastapssal jutalmazzák az előadást, amitől azért feltehetően nyugodtan alszunk mindannyian az éjjel. Ha belegondolunk, ugyan ott van benne, hogy borzadályos ez a világ, közel sem vagyunk biztonságban, de azért ennek inkább a fölöttébb szórakoztató paródiáját kapjuk, mint húsba vájó, kínzó tükörképét. FOTÓ: HORVÁTH JUDIT TÉBOLY A KÖBÖN, AMI TÖRTÉNIK Nagy-Kálózy Eszter, Pokorny Lia, Rudolf Péter BÓTA GÁBOR I