Népszava, 2019. május (146. évfolyam, 100-125. szám)

2019-05-25 / 120. szám

Televízió­­ Színház ngyven másod­perc. Ennyit ért az M1 hírfolyamá­ban az utóbbi idők egyik legnagyobb botránya, amely komoly kormányválságot idézett elő Ausztriában. Legalábbis az egykor klasszikusnak számító időpontban, az este fél nyolckor sugárzott - egyébként egyórás - híradóban. Vasárnap este. De hétfő este sem szántak rá hosszabb időt. Lehet persze így is szerkeszteni. A puszta tényeket ismertetni. Hogy az alkancellár lemondott egy - nyilvános­ságra került - botrányos videó miatt. Másnap meg hogy a belügyminisztert is távozásra szólította fel a kancellár, s emiatt az FPÖ lényegében kilépett a kormányból. Hétfő este még Orbán Viktor szellemes kommentárja is be­lefért, miszerint a szomszédban soron kívüli vadászidényt hirdettek meg. A pontos tények kedvéért jegyezzük meg, hogy a hírfolyam Világhíradójában már több mint három percet szentel­tek a témának. Természetesen a maguk módján. A hatalom uralta médiából a magyar ember azt egyáltalán nem tudhatta meg, hogy e botrány hullámai egyálta­lán nem maradnak Ausztria határain belül. Mi több, az ügynek - ha lehet így nevezni - magyar vonatkozásai is van­nak. Ezúttal azonban a nemzeti büsz­keséget - mely szerint lám, a mi kis országunknak is lehet szerepe a világ­­politikában - elfedte az aggódás, hogy népünk hőn szeretett vezére netán rossz színben tűnne fel. Arra ugyanis mindenki emlékezhet, hogy két neves populista politikust fogadott május elején Orbán. Előbb az olasz belügymi­nisztert, Matteo Salvinit, majd pedig - a­ jaj - az FPÖ vezérét, Hans Strache alkancellárt biztosította soha el nem múló barátságáról. Erre alig két hét elteltével beütött a mennykő. És nem SZÉP SZÓ 7 2019. május 25., szombat ! N­egyven másodperc elég (baj) a találkozó puszta ténye, rá­adásul az is kiderült, hogy ez a Strache - a titokban rögzített videón - arról is be­szélt, hogy „Orbán Viktoréhoz hasonló médiabirodalmat” lenne jó teremteni. Nem csoda, hogy ez már sok volt a hazai propaganda és kommunikáció fe­lelőseinek. Ilyen esetben vesszen a már úgyis csak szavakban létező közszolgá­lat, magyar néző a köztévé híradásaiból nem tudhatja meg, milyen kínos kap­csolatokra derült eddig és derülhet még a továbbiakban fény. A miniszterelnök felkent sajtóelhárítója, Havasi Bertalan - aki adott esetben puszta kézzel is kész megakadályozni, hogy némely sajtó­munkások túl közel férkőzzenek a Nagy Emberhez - ebben az esetben a jól be­vált hallgatást választotta. Egyetlen kérdésre sem válaszolt. A híradó persze már egy kicsit komplikáltabb eset, ott azért mondani kell(ene) valamit, meg mutatni is. így született a bevezetőben már vá­zolt megoldás. De nehogy nagyobb baj történjen, azt még körbebástyázták a most futó EP-választási kampány be­vált híreivel. A közönség szép számmal láthatott migránsokat és bevándorlás­ra készülőket, hozzá pedig megkapta Bakondi Györgyöt, aki mindig tettre készen elmagyarázza, mitől kell éppen rettegni. Ha pedig ez még nem lenne elég hatásos, hosszan lerántották a lep­let az ismét Budapesten kellemetlen­kedő Frans Timmermansról. A híradó összeállítása rávilágított, hogy a szo­cialisták európai csúcsjelöltje - Soros György régi barátja és eszméinek meg­valósítója - már megint felkereste az MSZP-t, vagyis a bevándorláspártiak újabb összeesküvést szőttek. Ilyen körülmények között termé­szetesen nem juthatott idő - és ener­gia - arra, hogy feltárják, lehet-e több is az immár bukott osztrák alkancellár és legfőbb magyar szövetségesének ba­rátsága mögött. Pedig milyen érdekes lenne tudni, vajon véletlenül emlege­­ti-e Strache azon a felvételen Heinrich Pecina nevét. Vagyis azét az osztrák milliárdosét, aki két és fél éve dicstelen szerepet játszott a Népszabadság bezá­rásában, természetesen csak saját üzleti megfontolásai alapján és függetlenül a regnáló hatalom érdekeitől. Hát ki tehet arról, hogy azok véletlenül egybeestek? A holnapi EP-szavazás előtt különö­sen figyelemreméltó az M1 hírcsatorna, valamint az adófizetők pénzéből fenn­tartott többi - mondjuk az egyszerűség kedvéért így: közszolgálati - csatorna hírműsora. Hiszen az osztrák kormány­­válság egyoldalú és hiányos bemutatása csak megerősíti, amit eddig is tudhat­tunk: ezekben a műsorokban kizárólag a kormányzati propaganda érvényesül­het. Talán az „átkosban” sem működött annyira meghatározóan a központi irányítás, mint jelenleg. A néző - vagy a Kossuth rádió hallgatója - csak szigo­rúan ellenőrzött tartalmakhoz juthat, és kizárólag olyan hangszerelésben, amit a hatalom megfelelőnek tart. A nem elhanyagolható különbség - a har­minc vagy még inkább a negyven évvel ezelőttiekhez viszonyítva -, hogy még vannak olyan hírforrások, amelyekből mást is meg lehet tudni. Momentán még nincs szükség a sokszorosan za­vart Szabad Európára, hogy az érdek­lődők olyan hírekről is értesüljenek, amik nem a kormányzati érdekeket szolgálják. Nincsenek sokan, a hangjuk nem olyan erős, mint a központilag irá­nyítottaké, de még vannak. Ezért is szólnak annyira falsul azok a negyven másodpercek. Ezért sem töké­letes még az etetés. Egyelőre. STRACHE ÉS ORBÁN Nem érte el a magyar közmédia ingerkü­szöbét az osztrák botrány magyar szála // Ő­rület W 'B­rutálisan hangosan ne­k­i vetünk, amikor meg­g­jelenik Rudolf Péter a­­ Tökéletlenek előadásá­m W­ban, a Centrál Színház M._____ Kisszínpadán, a „Sánta férfi” szerepében. De nemcsak sánta, hanem erőteljesen pösze, nem mindig érteni, mit beszél vagy éppen mit ordít, egyik szemére vak, némileg süket is, ráadásul símaszkot visel, mert éppen elrabolni jött a főszereplő nőt. Ennyi fogyatékossága van, mégsem sajnáljuk, sőt röhögünk rajta, mert nem szeren­csétlenül elesett, hanem bohózati figu­ra. Lehetne ez persze ízlésficam a szí­nész vagy akár a mi részünkről, de azért nem az, mert Rudolf borotvaélen tán­colva hajszálpontosan telibe találja azt a fazont, akit játszik, és ezzel kapásból érzékelteti a Pulitzer-díjas David Lind­­say-Abaire darabjának a stílusát. Ami lényegében egy nagy őrület, képtelen­ségek, blődségek fantáziadús tolulása, jutalomjáték a színészeknek, jókora dili a nézőknek, de azért mégsem állítha­tom, hogy az egésznek se füle, se farka. A szerző Jó emberek című művét a Centrál öt éve játssza, ami sokkal fajsú­lyosabb és realisztikusabb a Tökéletle­neknél. Egy pénztárosnőről regél, akit rútul kirúgnak állásából, nem találja a helyét, munkáját, éreznie kell, hogy a kitaszítottság nem feltétlenül együtt­érzést, hanem további kitaszítottságot szül. Básti Juli főszereplőként mély fájdalommal mutatja meg, hogy gyak­ran a társadalom még lejjebb és lejjebb löki azt, aki már amúgy is vesztésre áll, ahelyett, hogy felkarolná. Láthatjuk, hogyan viszonyul az elit a kiszolgálta­tottakhoz. A közelmúltban szintén a Centrálban bemutatott, Puskás Tamás által rendezett Nemek és igenekben pedig azt vizsgálják, hogyan viszonyul a jómódú elit magához, a hatalomhoz, a szexhez, hogy tolja el a saját, felelőtlen­ségével pedig a mások életét is. Mindez azonban nem „vérdráma”, van könnyed társalgási vonulata, bohózatba hajló jellege. A Centrál remekül eltalált egy hiány­pótló mezsgyét, nem játszik totál üres bulvárt, de nem játszik gyomor-ös­­­szeszorító, reménytelenséggel teli tragédiákat sem. Bár keresi a határait, mert például az Alföldi Róbert által rendezett egészen kiváló Ibsen-elő­­adás, a Kísértetek ilyen volt, csak sajnos meglehetősen hamar lekerült a mű­sorról. Albee drámája, a Nem félünk a farkastól viszont régóta műsoron van, ahogy a Jó emberek szintén, igaz, kö­zel sem mennek annyiszor, mint az amúgy pazar My Fair Lady előadás vagy a Házassági leckék középhaladóknak, ami közben tényleg majdnem a szék alá röhögtem magam. Annak ellenére, hogy utóbbi alapvetően laza szórako­zás, mégiscsak benne van, hogy milyen botorok vagyunk, mennyit hantázunk, hazudunk meglehetősen átlátszóan egymásnak, és még talán akkor is mér­gezzük az életünket, ha netán boldogok lehetnénk. A Tökéletleneknek már a címében is ott van, hogy alapvetően nem va­gyunk százasok. Ahogy ennek a tragi­komédiának minden szereplője, úgy mi is valamennyien lököttek, flúgosok, kényszeresek, mániákusok, balekok va­gyunk, még akkor is, ha épp hősködni próbálunk. Szóval, tetszik, nem tetszik, megvan a magunk stichje. Ilyen hang­súlyosan stiches emberekből színpadi kavalkádot összehozni jó írói húzás. Pokorny Lia Claire, az amnéziás nő, akinek a fejéből alvás közben teljesen kiesik, ami az előző nap történt, de még az is, ami valaha. Őt rabolja el a „Sánta férfi”, azzal, hogy nagy veszélyben van a férje mellett, aztán kiderül, hogy mellet­­te sokkal nagyobban, börtönből szökött meg, a bilincs is ott lóg a kezén. A férj, Richard, Schmied Zoltán alakításában, lohol a felesége után, hogy kiszabadít­sa, és az óriási sietségben sok mindent figyelmen kívül hagy. Lohol vele a Rada Bálint megformálta fiú is, ő rendesen füvezik, kisebbségi érzése nagyképűség­gel keveredik. Afféle igazság bajnoka. Látszólagos vagánysága szorongással vegyül. Akihez megérkeznek, az Claire titkokat tudó anyja, ő viszont agyvér­zése után inkább csak nyögni tud, mint beszélni, ugyanakkor rengeteg dolgot akarna sebtében közölni. Nagy-Kálózy Eszter olyan rémisztően zaklatottnak mutatja, mintha horrorfilm rémalakja lenne. Útközben előkerül egy szintén flúgos rendőrnő, Botos Éva még azt is elhiteti, hogy belehabarodik a sántába, ami azért nyilvánvalóan a képtelenség­gel határosnak tűnik. Ennek a sebhe­lyes, fura fickónak van még egy haverja, Vári-Kovács Péter megszemélyesítésé­ben. Együtt dobbanthattak a börtönből, mert neki is lánc lóg a kezén. Életre kelt egy mozgó szájú, trágáran nagypofájú, Csipicsupi névre hallgató bábot is, aki harsányan kimondja azt is, amit nem lehetne, és ezzel tovább fokozza a kava­rodást. Vári-Kovács pedig igencsak sze­reti, hogy briliáns bravúrral megkettőz­heti magát a deszkákon. Lesz persze haddelhadd, a szereplők egymásnak ugranak, sötét titkok jutnak napvilágra, egy böhöm nagy kés is elő­kerül, vér is folyik... Szikszai Rémusz rendezőként profizmussal szervezi az inkább mulatságos, mint dermesztő felfordulást, a totális tébolyig fokozó­dó ramazúrit. Kiss Julcsi több jelmezt a karikatúra irányába vitt. Bagossy Le­vente a pillanatnyi helyzethez igazodó, a színészek által mozgatható díszlete­ket tervezett. Olyan őrület ez az egész, amit élvez­nek a színészek, élvezik a nézők, akik kiadós vastapssal jutalmazzák az elő­adást, amitől azért feltehetően nyugod­tan alszunk mindannyian az éjjel. Ha belegondolunk, ugyan ott van benne, hogy borzadályos ez a világ, közel sem vagyunk biztonságban, de azért ennek inkább a fölöttébb szórakoztató paró­diáját kapjuk, mint húsba vájó, kínzó tükörképét. FOTÓ: HORVÁTH JUDIT TÉBOLY A KÖBÖN, AMI TÖRTÉNIK Nagy-Kálózy Esz­ter, Pokorny Lia, Rudolf Péter BÓTA GÁBOR I

Next