Népszava, 2019. május (146. évfolyam, 100-125. szám)

2019-05-25 / 120. szám

81 SZÉP SZÓ ^ 2019. május 25., szombat Tárca ! ""N^s­zaporodik fogamban A Y az idegen anyag - jut eszembe minduntalan a felnőttség, sőt lassan A W I az öregség szinonimájá­­­vá érett klasszikus sor. Szinte csodálkozva állapítom meg, hogy kész vagyon kezd felgyűlni a szám­ban, mint egy fur­csa betétkönyv­ben, és félő, hogy ha egy kocsmai verekedésben valaki képen törölne, akkor pillanatok alatt nagy­ságrendekkel zuhanna az értékem. Egy pofonnal akár százezer forintok re­pülhetnek ki a számból, vagyis ezerszer ros­­­szabb, mint elhagyni a pénztárcámat az összes ira­ ’­tómmal. (Eddig ez szere­­­­pelt a „soha ne történ­jem meg velem” lista elején.) Tudni kell, hogy fog­orvos apa gyermeke vagyok, ha felülstilizá­lom, akkor dinasztiát is említhetnék, mert a kolozsvári nagyapám fogtech­nikus volt, vagyis nem adnának el egy rendelőben, s nagyjából én magam is be tudom lőni a fájdalom milyensége alap­ján, hogy mennyire nagy a baj. Akár szá­mokban is kifejezve. A „dinasztia” nyo­mása akkora volt, hogy végül én magam is eltöltöttem három évet a „szakmá­ban” valahol a fogorvos és a fogtechni­kus között: három évig próbáltak belém verni valamit a hivatásból az aradi ma­gánegyetemen. Az apám gondolta úgy, hogy az alany és állítmány egyezteté­sével, mondatok faragásából nem lehet megélni, mindenképpen kell tehát egy „civil” munka, mint a képregényhő­söknek. De csakhamar kiderült, hogy ez épp akkora tévedés, mint amikor egy k­oronázásom története évvel korábban a ko­lozsvári gépészmérnö­ki szakra felvételiztem, majd - apám kimeríthe­­­­tetlen volt az ötletekben - a szatmári faipari „főis­kolára” is megpróbáltam bejutni, így nem lett be­lőlem sem kikopott asz­talos, precíz mérnök és jól kereső fogorvos. A stúdiumokból az első évet lezáró fogtechniku­si vizsgára emlékszem a legjobban (ez néha rém­­álomszerűen visszatér, mint a madeleine sü­temény illata): marék­nyi apró fogat kaptam (egész pontosan 32-t), s ezeket kellett a megfelelő sorrend­ben és megfelelő helyre beilleszte­ni a viaszágyba, amíg ki nem alakul a megfelelő protézis a megfe­lelő harapással, s mindezt egy óra alatt. Még ma is leizzadok, pedig elég logikus a fogak sorrendje, de hogy melyik a bal és melyik a jobb... Szóval hamar elkezd­tem kihagyni az előadásokat, és hiába lökdöstek el a szakdolgozat megírásáig (a stancolt koronáról - azok a szép, régi fémfogak! - értekeztem), soha nem lett papírom erről. Sok-sok leendő páciens megkönnyebbülésére. Apám is úgy mondogatta, hogy sok­kal jobban szeretné a munkáját, ha nem emberekkel kellene dolgoznia. Mert a meló java része nem is orvosi, ha­nem inkább pszichológiai jellegű volt. Megnyugtatni a félősöket, leszerelni a csöndes őrülteket (egy asszony például mindenáron apró gyöngyfogakat szere­tett volna a kihúzott lapátfogai helyére, más fotót hozott egy fogpasztamosolyú színészről, hogy ő meg ilyet szeretne), kivédeni a hisztiket. A félelmet én is csakhamar megtapasztaltam: amikor már elkezdtek kilazulni a tejfogaim, ak­kor az apám néha azzal jött haza, hogy legyek szíves bemenni a fürdőszobába. Aztán csakhamar elő is került a fogó (minden fogorvosi eszközben el van rejtve az inkvizíció összes praktikája), aztán sitty- sutty ki is kapta a delikvenst. A rendelők gyógyszerszaga nekem így egyszerre jelentette az otthonosságot apám munkahelyeként és a leendő, egy­re fondorlatosabbá váló és fokozatokat ugró fájdalmakat. Pszichológusok dívá­nyára illő egyveleg! Az első koronámat egy biciklizés hozta el kamaszkoromban, amikor szó szerint lefejeltem az aszfaltot. A két nagymetszőm bánta, minden fogsor koronaékszere! Apám szinte sírt, ami­kor felmérte a kárt, az akkori akrilko­­ronákról ugyanis üvöltött, hogy boltiak, annyira voltak természetesek, mint a műkorcsolyázók mosolya a seggre esés után. Ma már persze jóval modernebb változat van a helyükön, porcelán fehér vázzal, hogy még véletlenül se üssön át a fém, legyen egy kis gyöngyházragyo­gás, valami csalóka visszfény a pusz­tulás tengerén. Az első regényem finn fordításáért járó honort építettem be a számba, ma is amikor jóízűen - bár óvatosan - beleharapok egy almába, a finn olvasóknak rebegek hálát. Most viszont már a német fordításért járó pénz nyakára kell hágnom, amikor az első implantátumomat ünneplem némi csontfelépítéssel, membránnal, s csu­pa olyasmivel, ami jobban tetszene, ha megmaradna a költészet, a líra terüle­tén. De még mindig a fülemben cseng a levél végére írt, majdhogynem apró betűs figyelmeztetés, hogy a kedves pá­ciens készüljön fel a két óránál is hos­­­szabb beavatkozásra. Oké, hogy a mai érzéstelenítők korában a fél fejemet is kicserélhetnék, de akkor is, mit fogok csinálni addig, amíg faragnak? Ha a mennyezetre ki lehetne vetíteni egy jó regényt, még csak-csak. És pislogással lapoznék. Nagyon jó regénynek kelle­ne lennie, hogy behúzzon, hogy el tudja feledtetni azt a modern mészárszéket, a ki tudja, hányas számú vágóhidat. Mi­nimum Bodor Ádám, megbolondítva Oravecz Imre mesélőkedvével és Ker­tész akkurátusságával. Akkor tán ki­húznám (szóvicc!) valahogy. Vagy ha nem, akkor marad a csor­­baság világa, Tar Sándor novelláinak csöndes és frivol enyészete. Lehet, hogy végül mégis apámnak volt igaza, s nem az írók léha társaságát kellett volna ke­resni, hanem csak úgy meggazdagodni. Bár az olvasással épp ez történt velem, de ki fogja ezt nekem elhinni? Mit fogok csinálni addig, amíg faragnak? Ha a mennyezetre ki lehetne vetíteni egy jó regényt, még csak-csak... És pislogással lapoznék FOTÓ: SHUTTERSTOCK PAPP SÁNDOR ZSIGMOND A Világ vége­ udomásul kell venni, hogy amíg az orosz szuronyokon ülünk, addig nem lehet ug­rálni - mondta ujját felemelve, szavainak ezzel is nyomatékot adva Sz. Sándor elv­társ, a KISZ KB (fiatalabbak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség Közpon­ti Bizottsága) titkára az Ötlet című gazda­sági hetilap Jász utcai szerkesztőségében egy 1988-as szerkesztőségi értekezleten. Akkor már púp voltunk egymás hátán, az MSZMP ifjúsági szervezete és a papíron az ő égiszük alatt működő szerkesztőség. Egyébként többnyire minden percün­ket igyekeztünk hasznosan tölteni. Ha éppen nem akadt sürgős feladat, a szer­kesztőség egyik szobájában kemény pó­kercsatákat vívtunk. Esetenként szer­kesztőségi bulik is előfordultak. Ennek a főszerkesztői iroda egyik lámpabúrája látta kárát, mert egy pezsgő dugója ri­­pityára törte. Nem sokkal az „orosz szuronyok” után Béla főszerkesztőt leváltották, és B. Tamást akarták ránk erőltetni. Róla csak annyit tudtunk, hogy valamelyik KISZ- vezető a cimborája, akivel sokat ping­pongoztak együtt. Ám ez nekünk nem tűnt megfelelő szakmai előéletnek, ezért összeült a csapat, és megegyeztünk, hogy nem fogadjuk el az új fiút, hanem egy emberként felállunk, és alapítunk egy új hetilapot. B. Tamás persze kétségbeeset­ten igyekezett ott tartani, akit lehetett. Netán csal már az emlékezetem, de nem rémlik, hogy a régi gárdából bárki is elfo­gadta volna az ajánlatát. Nekem az akko­rinál magasabb bért és rovatvezetőséget ígért, de egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elszegődjek hozzá. Arra sem emlékszem, kinek az ötlete volt, hogy az 1910-1926 között megje­lenő liberális hetilap címét vegyük át. így született meg a Világ című politikai hetilap. Életemben ez volt az első alka­lom, hogy lapalapításban vehettem részt - nem is akármilyen csapattal. Persze jöttek kívülről is kollégák. H. Béla lett a kiadó vezetője, B. Zoli a főszerkesztő, he­lyettese K. Ica, a kőkemény, de vérprofi gazdasági újságíró. Kiváló íróasztaltár­sam a tragikusan fiatalon elhunyt K. Béla lett, aki nagyszerű interjúkat, riportokat írt. A legénység csupa tehetséges, szuve­rén ember volt, a rovatvezetőktől a mun­katársakig, fotósokig bezárólag. Ki tudja, talán ez is lett a végzetünk, de ott még nem tartunk. Végül 1989. májusában, 19 forintos áron megjelent a Világ. Óriási várakozással és lelkesedéssel foglaltam el új szobámat a Frangepán utcai volt laktanyában. Nem sokkal előtte még kopaszok és eliszaposodott szemű vén harcsák, vagyis újoncok és öreg katonák füttyögettek és tettek fél­reérthetetlen szexuális ajánlatokat a 14- es villamos megállójában várakozó höl­gyeknek. Telefon persze nem volt, így a sarki telefonfülkéből intéztük a riporto­kat, hívtuk az interjúalanyokat, de akár interjút is készítettünk. Csak bélással, vagyis 2 forintosokkal kellett győzni. De kit érdekelt?! A magyar sajtószabadság fájón rövid korszaka nagyjából egybeesett a Világ létével. De ezt akkor még nem tudtuk. Mások mellett olyan kiváló liberális po­litikusok is írtak a lapba, mint az Áder János nevű fiatal demokrata. Párttársa, a lányok között különösen népszerű, a csehszlovák bársonyos forradalmat elő­készítő prágai diáktüntetés egyik hőse, Deutsch Tamás pedig a Világ hasábjain a jövőbe tekintve kijelentette, hogy politi­zálni csak erkölcsi alapon lehet. Szerény­ségem riportot írt a Kalef, a Moszkva tér „munkaerőpiacáról”, valamint a rend­szer hibáit hivatásos levelezőként feltáró S. B.-ről, akitől a nyugati határszéli tele­pülés lakói az 50-es években rettegtek, mert „zöld ávósként”, határőrként féle­lemben tartotta Sz. települést. Amikor ott jártam, emlékül megajándékoztak az eredeti vasfüggöny egy darabkájával. De bejártam a forrongó környező or­szágokat is. K. Árpival, a kiváló fotóripor­terrel Adán, Újvidéken találkozhattunk a helyi magyarok képviselőivel, akik már szeizmográfként jelezték, valami nagyon rossz érik Tito országában. T. Csaba Po­zsonyban fotózta testközelből a szlo­vákiai rendszerváltást, miközben én a forradalom főhadiszállásán élhettem át azt a ritka pillanatot, amikor ha csak pil­lanatokra is, de eltűnt a két nép közötti ellentét. Beregszászi, ungvári riportom­ra L. Zizivel, volt fotós osztálytársammal mentem, hogy egy utolsó pillantást vet­hessünk a „világ első proletár államának” haláltusájára. A póker és a házibulik folytatódtak, új szereplőkkel kiegészülve, a tördelők­­kel vodkára menő dartscsatákat vívtam. A tét általában egy üveg Sztalicsnaja volt, amit azután a küzdő felek már közösen pusztítottak el. A szép napokat azonban baljós elője­lek, sőt tragédia is beárnyékolta. V. Bé­láról, a sármos, jó­képű harmincas kol­légánkról kiderült, súlyos beteg. Halála előtt nem sokkal még meglátogathattam. A hollóhajú, fess férfiból néhány hónap alatt remegő kezű, ősz öregember lett. A Világ sem élt már sokáig. Néhány hónap után éreztük, hogy baj van. Hiába tettünk szert komoly tekin­télyre. A parlamentben a legtöbb frakció olvasta a Világot. Csakhogy a dicsőségből akkor sem lehetett megélni. A vég kez­dete 90 augusztusában vált láthatóvá. Akkor átmeneti időre elbúcsúztunk ol­vasóinktól. Gazdát cseréltünk. Sokan el­mentek, s nagy lett a szerkesztőség. Az új tulaj, K. úr kisgazda kötődésű volt, közel állt Torgyán József elnökhöz is. Persze azt ígérte, nem szól bele a lap életébe, amit valóban betartott, csak a lap életét vette el szép csendben. Fokozatosan el­zárta a pénzcsapot. Valamikor 91-ben lett vége a Világ­nak. Később követte a sajtószabadság is. EGYÜTT VOLT A CSAPAT A Világ egykori szerkesztősége BIHARI TAMÁS

Next