Népszava, 2019. május (146. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-25 / 120. szám
81 SZÉP SZÓ ^ 2019. május 25., szombat Tárca ! ""N^szaporodik fogamban A Y az idegen anyag - jut eszembe minduntalan a felnőttség, sőt lassan A W I az öregség szinonimájává érett klasszikus sor. Szinte csodálkozva állapítom meg, hogy kész vagyon kezd felgyűlni a számban, mint egy furcsa betétkönyvben, és félő, hogy ha egy kocsmai verekedésben valaki képen törölne, akkor pillanatok alatt nagyságrendekkel zuhanna az értékem. Egy pofonnal akár százezer forintok repülhetnek ki a számból, vagyis ezerszer rosszabb, mint elhagyni a pénztárcámat az összes ira ’tómmal. (Eddig ez szerepelt a „soha ne történjem meg velem” lista elején.) Tudni kell, hogy fogorvos apa gyermeke vagyok, ha felülstilizálom, akkor dinasztiát is említhetnék, mert a kolozsvári nagyapám fogtechnikus volt, vagyis nem adnának el egy rendelőben, s nagyjából én magam is be tudom lőni a fájdalom milyensége alapján, hogy mennyire nagy a baj. Akár számokban is kifejezve. A „dinasztia” nyomása akkora volt, hogy végül én magam is eltöltöttem három évet a „szakmában” valahol a fogorvos és a fogtechnikus között: három évig próbáltak belém verni valamit a hivatásból az aradi magánegyetemen. Az apám gondolta úgy, hogy az alany és állítmány egyeztetésével, mondatok faragásából nem lehet megélni, mindenképpen kell tehát egy „civil” munka, mint a képregényhősöknek. De csakhamar kiderült, hogy ez épp akkora tévedés, mint amikor egy koronázásom története évvel korábban a kolozsvári gépészmérnöki szakra felvételiztem, majd - apám kimeríthetetlen volt az ötletekben - a szatmári faipari „főiskolára” is megpróbáltam bejutni, így nem lett belőlem sem kikopott asztalos, precíz mérnök és jól kereső fogorvos. A stúdiumokból az első évet lezáró fogtechnikusi vizsgára emlékszem a legjobban (ez néha rémálomszerűen visszatér, mint a madeleine sütemény illata): maréknyi apró fogat kaptam (egész pontosan 32-t), s ezeket kellett a megfelelő sorrendben és megfelelő helyre beilleszteni a viaszágyba, amíg ki nem alakul a megfelelő protézis a megfelelő harapással, s mindezt egy óra alatt. Még ma is leizzadok, pedig elég logikus a fogak sorrendje, de hogy melyik a bal és melyik a jobb... Szóval hamar elkezdtem kihagyni az előadásokat, és hiába lökdöstek el a szakdolgozat megírásáig (a stancolt koronáról - azok a szép, régi fémfogak! - értekeztem), soha nem lett papírom erről. Sok-sok leendő páciens megkönnyebbülésére. Apám is úgy mondogatta, hogy sokkal jobban szeretné a munkáját, ha nem emberekkel kellene dolgoznia. Mert a meló java része nem is orvosi, hanem inkább pszichológiai jellegű volt. Megnyugtatni a félősöket, leszerelni a csöndes őrülteket (egy asszony például mindenáron apró gyöngyfogakat szeretett volna a kihúzott lapátfogai helyére, más fotót hozott egy fogpasztamosolyú színészről, hogy ő meg ilyet szeretne), kivédeni a hisztiket. A félelmet én is csakhamar megtapasztaltam: amikor már elkezdtek kilazulni a tejfogaim, akkor az apám néha azzal jött haza, hogy legyek szíves bemenni a fürdőszobába. Aztán csakhamar elő is került a fogó (minden fogorvosi eszközben el van rejtve az inkvizíció összes praktikája), aztán sitty- sutty ki is kapta a delikvenst. A rendelők gyógyszerszaga nekem így egyszerre jelentette az otthonosságot apám munkahelyeként és a leendő, egyre fondorlatosabbá váló és fokozatokat ugró fájdalmakat. Pszichológusok díványára illő egyveleg! Az első koronámat egy biciklizés hozta el kamaszkoromban, amikor szó szerint lefejeltem az aszfaltot. A két nagymetszőm bánta, minden fogsor koronaékszere! Apám szinte sírt, amikor felmérte a kárt, az akkori akrilkoronákról ugyanis üvöltött, hogy boltiak, annyira voltak természetesek, mint a műkorcsolyázók mosolya a seggre esés után. Ma már persze jóval modernebb változat van a helyükön, porcelán fehér vázzal, hogy még véletlenül se üssön át a fém, legyen egy kis gyöngyházragyogás, valami csalóka visszfény a pusztulás tengerén. Az első regényem finn fordításáért járó honort építettem be a számba, ma is amikor jóízűen - bár óvatosan - beleharapok egy almába, a finn olvasóknak rebegek hálát. Most viszont már a német fordításért járó pénz nyakára kell hágnom, amikor az első implantátumomat ünneplem némi csontfelépítéssel, membránnal, s csupa olyasmivel, ami jobban tetszene, ha megmaradna a költészet, a líra területén. De még mindig a fülemben cseng a levél végére írt, majdhogynem apró betűs figyelmeztetés, hogy a kedves páciens készüljön fel a két óránál is hosszabb beavatkozásra. Oké, hogy a mai érzéstelenítők korában a fél fejemet is kicserélhetnék, de akkor is, mit fogok csinálni addig, amíg faragnak? Ha a mennyezetre ki lehetne vetíteni egy jó regényt, még csak-csak. És pislogással lapoznék. Nagyon jó regénynek kellene lennie, hogy behúzzon, hogy el tudja feledtetni azt a modern mészárszéket, a ki tudja, hányas számú vágóhidat. Minimum Bodor Ádám, megbolondítva Oravecz Imre mesélőkedvével és Kertész akkurátusságával. Akkor tán kihúznám (szóvicc!) valahogy. Vagy ha nem, akkor marad a csorbaság világa, Tar Sándor novelláinak csöndes és frivol enyészete. Lehet, hogy végül mégis apámnak volt igaza, s nem az írók léha társaságát kellett volna keresni, hanem csak úgy meggazdagodni. Bár az olvasással épp ez történt velem, de ki fogja ezt nekem elhinni? Mit fogok csinálni addig, amíg faragnak? Ha a mennyezetre ki lehetne vetíteni egy jó regényt, még csak-csak... És pislogással lapoznék FOTÓ: SHUTTERSTOCK PAPP SÁNDOR ZSIGMOND A Világ vége udomásul kell venni, hogy amíg az orosz szuronyokon ülünk, addig nem lehet ugrálni - mondta ujját felemelve, szavainak ezzel is nyomatékot adva Sz. Sándor elvtárs, a KISZ KB (fiatalabbak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága) titkára az Ötlet című gazdasági hetilap Jász utcai szerkesztőségében egy 1988-as szerkesztőségi értekezleten. Akkor már púp voltunk egymás hátán, az MSZMP ifjúsági szervezete és a papíron az ő égiszük alatt működő szerkesztőség. Egyébként többnyire minden percünket igyekeztünk hasznosan tölteni. Ha éppen nem akadt sürgős feladat, a szerkesztőség egyik szobájában kemény pókercsatákat vívtunk. Esetenként szerkesztőségi bulik is előfordultak. Ennek a főszerkesztői iroda egyik lámpabúrája látta kárát, mert egy pezsgő dugója ripityára törte. Nem sokkal az „orosz szuronyok” után Béla főszerkesztőt leváltották, és B. Tamást akarták ránk erőltetni. Róla csak annyit tudtunk, hogy valamelyik KISZ- vezető a cimborája, akivel sokat pingpongoztak együtt. Ám ez nekünk nem tűnt megfelelő szakmai előéletnek, ezért összeült a csapat, és megegyeztünk, hogy nem fogadjuk el az új fiút, hanem egy emberként felállunk, és alapítunk egy új hetilapot. B. Tamás persze kétségbeesetten igyekezett ott tartani, akit lehetett. Netán csal már az emlékezetem, de nem rémlik, hogy a régi gárdából bárki is elfogadta volna az ajánlatát. Nekem az akkorinál magasabb bért és rovatvezetőséget ígért, de egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elszegődjek hozzá. Arra sem emlékszem, kinek az ötlete volt, hogy az 1910-1926 között megjelenő liberális hetilap címét vegyük át. így született meg a Világ című politikai hetilap. Életemben ez volt az első alkalom, hogy lapalapításban vehettem részt - nem is akármilyen csapattal. Persze jöttek kívülről is kollégák. H. Béla lett a kiadó vezetője, B. Zoli a főszerkesztő, helyettese K. Ica, a kőkemény, de vérprofi gazdasági újságíró. Kiváló íróasztaltársam a tragikusan fiatalon elhunyt K. Béla lett, aki nagyszerű interjúkat, riportokat írt. A legénység csupa tehetséges, szuverén ember volt, a rovatvezetőktől a munkatársakig, fotósokig bezárólag. Ki tudja, talán ez is lett a végzetünk, de ott még nem tartunk. Végül 1989. májusában, 19 forintos áron megjelent a Világ. Óriási várakozással és lelkesedéssel foglaltam el új szobámat a Frangepán utcai volt laktanyában. Nem sokkal előtte még kopaszok és eliszaposodott szemű vén harcsák, vagyis újoncok és öreg katonák füttyögettek és tettek félreérthetetlen szexuális ajánlatokat a 14- es villamos megállójában várakozó hölgyeknek. Telefon persze nem volt, így a sarki telefonfülkéből intéztük a riportokat, hívtuk az interjúalanyokat, de akár interjút is készítettünk. Csak bélással, vagyis 2 forintosokkal kellett győzni. De kit érdekelt?! A magyar sajtószabadság fájón rövid korszaka nagyjából egybeesett a Világ létével. De ezt akkor még nem tudtuk. Mások mellett olyan kiváló liberális politikusok is írtak a lapba, mint az Áder János nevű fiatal demokrata. Párttársa, a lányok között különösen népszerű, a csehszlovák bársonyos forradalmat előkészítő prágai diáktüntetés egyik hőse, Deutsch Tamás pedig a Világ hasábjain a jövőbe tekintve kijelentette, hogy politizálni csak erkölcsi alapon lehet. Szerénységem riportot írt a Kalef, a Moszkva tér „munkaerőpiacáról”, valamint a rendszer hibáit hivatásos levelezőként feltáró S. B.-ről, akitől a nyugati határszéli település lakói az 50-es években rettegtek, mert „zöld ávósként”, határőrként félelemben tartotta Sz. települést. Amikor ott jártam, emlékül megajándékoztak az eredeti vasfüggöny egy darabkájával. De bejártam a forrongó környező országokat is. K. Árpival, a kiváló fotóriporterrel Adán, Újvidéken találkozhattunk a helyi magyarok képviselőivel, akik már szeizmográfként jelezték, valami nagyon rossz érik Tito országában. T. Csaba Pozsonyban fotózta testközelből a szlovákiai rendszerváltást, miközben én a forradalom főhadiszállásán élhettem át azt a ritka pillanatot, amikor ha csak pillanatokra is, de eltűnt a két nép közötti ellentét. Beregszászi, ungvári riportomra L. Zizivel, volt fotós osztálytársammal mentem, hogy egy utolsó pillantást vethessünk a „világ első proletár államának” haláltusájára. A póker és a házibulik folytatódtak, új szereplőkkel kiegészülve, a tördelőkkel vodkára menő dartscsatákat vívtam. A tét általában egy üveg Sztalicsnaja volt, amit azután a küzdő felek már közösen pusztítottak el. A szép napokat azonban baljós előjelek, sőt tragédia is beárnyékolta. V. Béláról, a sármos, jóképű harmincas kollégánkról kiderült, súlyos beteg. Halála előtt nem sokkal még meglátogathattam. A hollóhajú, fess férfiból néhány hónap alatt remegő kezű, ősz öregember lett. A Világ sem élt már sokáig. Néhány hónap után éreztük, hogy baj van. Hiába tettünk szert komoly tekintélyre. A parlamentben a legtöbb frakció olvasta a Világot. Csakhogy a dicsőségből akkor sem lehetett megélni. A vég kezdete 90 augusztusában vált láthatóvá. Akkor átmeneti időre elbúcsúztunk olvasóinktól. Gazdát cseréltünk. Sokan elmentek, s nagy lett a szerkesztőség. Az új tulaj, K. úr kisgazda kötődésű volt, közel állt Torgyán József elnökhöz is. Persze azt ígérte, nem szól bele a lap életébe, amit valóban betartott, csak a lap életét vette el szép csendben. Fokozatosan elzárta a pénzcsapot. Valamikor 91-ben lett vége a Világnak. Később követte a sajtószabadság is. EGYÜTT VOLT A CSAPAT A Világ egykori szerkesztősége BIHARI TAMÁS