Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-13 / 11. szám

61 SZÉP SZÓ Tisztelt Olvasó! Olyan, hogy miattam elmaradjon szín­ház, még soha nem fordult elő velem. Nemrégen mégis közölnöm kellett a teátrumommal: nem tudok színpadra állni, ne küldjenek értem kocsit! Hülye vagyok én? Mértéktelen pontatlanság arról írni, hogy nem tudok színpadra lépni, igazából csak vonszolom maga­mat a lakásban. A térdem fáj, idáig föl. Itt, itt! - ma­gyarázom az egyik látogatómnak. Elfancsalodik a képe, de nincs meg­lepődés. Bizonyára már beszéltem neki a lesántulásomról. Beütötted, igaz? Nem ütöttem be a földkerekségen semmibe! N­E­M! Felhúzom a nadrágom szárát, egé­szen a térdig. Apró sebhely éktelenke­dik a térdkalácson:­­ Ja, igen, van itt valami... Igen, két hete elestem. Már rég elfelejtettem! „Aki el nem esett, nem kell felkel­nie.” Bölcs öregek! Felkeltem. De ki­ment a térdem. Eljöttek a tévések (egészen más okból), jártak itt barátok, volt az örökösöm, megjött a postás, és közben állandóan szól az istenverte te­lefon. A Pesti Magyar Színház ugyanis hírül adta: az egyik kolléganőm beugrik helyettem a Házasságon innen, házas­ságon túl egyik decemberi előadására. Azóta folyamatosan kérdezősköd­nek az emberek, a színház is folyama­tosan érdeklődik. Kérem szépen, kutya bajom! Nem haltam meg, nem vagyok beteg, nem döntött le a lábamról egyet­len nyavalya sem, nem akarok felhagy­ni a hivatásommal... Csak éppen ez a rohadt térd! És akkor milyen a hangu­latom? Ingerlékeny, mondjuk. Ha kinézek az ablakon, a fenyőmet látom. A volt férjem, lányom kertésze­tet végzett apja, Joó László színmű­vész hozta ide, azért, hogy „legyen mit nézzél!” Akkor nem volt nagyobb, mint egy megtermettebb bonsai. Gondoltam magamban, ahhoz, hogy legyen mit néz­zek, kétszáz évet kéne élnem. De most tényleg itt magasodik előttem (már ki sem kell hajolnom, hogy lássam), és most nagyon megy a dermesztő télben. Ez még egy dolog, amit nem kezelek jól a cirkusz mellett: a szeles időt. Pedig nem vagyok egy wehleidig. (Ejtsd: „vélejdig” - mert a „h”-t a né­met, hogy úgy mondjam, nem úgy hasz­nálja, mint általában.) Nyafka, kényes. Tehát nem jellemez a „wehleidigség”, most azonban nyűg minden. De van, amivel erősen ki vagyok bé­­külve. Talán éppen egy színpadi lény­től szokatlan megállapítás, hogy a ki­mondott szavaknál jobban becsülöm a leírtakat. Az olvasás természetes - mindennapi - cselekedet volt a csalá­dunkban. Olvasott anyám, apám, test­véreim. A nagyszülők, a világot látott nagymama és a téglagyáros nagypapa is. Számunkra természetes volt, hogy az ember olvas, ha csak egy negyedórája van is. Hogyha rohannia kell valahova, Lesztek ti még kilencvenöt évesek! CSERNUS MARIANN csak annyit mond: ezt én most gyorsan elolvasom! Isten őrizz, hogy ne olvassak! Könyv és lap, mindkettő létfenntartó szükség­let. Más tekintetben, mit csinálnék, ha nem olvasnék? Éi már nem (gyakran) mozdulok, úszni (most) nem megyek, a televíziót kivágtam, a rádió nem ér­dekel (ha kedvem tartja, felteszek egy klasszikust), csokoládét egyáltalán nem eszem, főzni pedig csak zacskós levest, zöld teát és kávét szoktam. „Tyúkeszűek-e a madarak?” Hát, ilyen címet épeszű ember nem ad a könyvének, egy hallatlanul szimpati­kus francia páros, Philippe J. Dubois és Élise Rousseau viszont mégis erre keresztelte azt a könnyű könyvecskét, amit a témában jegyeznek. Gyerekko­rom óta csodálom a madarakat. Nem csak nézem, etetem is őket. Kutyás tör­téneteim vannak, de a madár az egy más kérdés, mint a kutya. Az eb, mint olyan, hozzám tartozik, a madarakkal ezzel szemben nem tudok elbeszélgetni, vi­szont mindennap kiteszem a kajájukat a teraszra: a főtt tojást imádják, hántolt magszemeket és friss vizet is kapnak. Bájos, magát olvastató, madársze­­retőknek roppant kellemes ez a könyv. Huszonkét fejezetben egyszerűen, de racionálisan beszél madárról és ember­ről. Olvassák sokan, és okuljanak belőle! Aztán ugye vannak azok a könyvek, amik nem nyerik el az ember tetszé­sét. Ingmar Bergman-hetet tartottam. Levettem két régi könyvét: Az ötödik felvonást, majd az Öt vallomást. „Szem­telenség és hozzá nem értés ilyen nyo­morúságos apró betűkkel szedni egy fontos könyvet. Sic!” - csak ennyit ka­partam az elsőhöz a főcímlappal túl­oldalt. „Számomra valamilyen isme­retlen okból ellenszenves volt. Miért? Fogalmam sincs. Bergmant szeretem, írásainak stílusa van, filmjei zseniáli­sak. Rosszul olvastam volna?” - írtam a könyv elé. Azt hiszem, talán-talán, megijesztett a hasonlóság. Olyan len­nék alkatra, mint a balti-tengeri szim­bolista? A második Bergmant is becsü­lettel (becsülettel!) elolvastam, és azt kell mondjam, hogy nagyszerű könyv, remek munka. (Kúnos László elsőren­dű fordító, adott már Kierkegaardot, Strindberget, Ibsent is a magyaroknak.) Rebecca Wragg Sykes, teljesen isme­retlen név, sehol nem találkoztam vele. Mégis a dohányzóasztalon a vaskos köny­ve, a Rokonság, amelyet a fordító, Navar­­rai Mészáros Márton vágott ide. Biztosan lesznek kritikusai, mert ötszáz oldalon keresztül - én úgy érzékeltem - mindent elmond arról, hogy miből lettünk s mivé leszünk. Az őskortörténet angol profes­­­szor asszonya onnan hívja játékba az olvasót, hogy túllép a „neandervölgyiek nem is voltak olyan buták” jellegű ké­­pesmagazin-címeken, és elmagyarázza, hogy mi történt azóta, hogy százhatvan éve felfedeztük kihalt unokafivéreinket és unokahúgainkat, a neandervölgyi em­bereket. Félreértettük, elrajzoltuk, lerán­tottuk a sárba őket, most aztán minden okunk meg­van arra, hogy megértsük és felértékeljük szegényeket. Bizonyára nem most utoljára foglalko­zunk velük. „Évről évre új kutatások sza­bályos áradatával kell lépést tartani, és úgy tűnik, hogy ez a tendencia egyre csak gyorsul” - olvashatja az, aki eljut a kötet végére. Nehéz még tartani is a könyvet, hát még felfogni a tartalmát! Alatta majd­hogynem beszakad az asztal: félig iroda­lom, fél ismeretterjesztő rakomány Ha ülök, nem érzem, de ha felpatta­nok, megint fáj a térdem. Nem tudok csak úgy, egymagam, a fejemből kinéz­ve üldögélni a konyhámban. Széttúrom a könyveket, kiválasztok egy másikat, meg-megálló olvasással hozzákezdek. Ennyi idősen minek? Csak! Nincs jobb dolga? Nincs! Nem felejti el? És aztán?! Egyébként is, a kilencvenöt (par­don, kilencszáz-ötezer) évemet ki nem szarja le? Én magasról teszek rá, és azt tanácsolom, mást se érdekeljen, mert lesztek ti még kilencvenöt évesek! Csók, Mariann (Philippe ) Dubois-Elise Rousseau: Tyúkeszűek-e a madarak?, Park, Buda­pest, 2019; Ingmar Bergman: Az ötödik felvonás, Európa, Budapest, 1995; Ing­mar Bergman: Öt vallomás, Európa, Budapest, 1996; Rebecca Wragg Sykes: Rokonság, Alexandra, Pécs, 2023) Csernus Mari­ann mindennap olvas, a kimon­dott szavaknál jobban becsüli a leírtakat Könyvek - Irodalom te 's E>o­oom Egy Byron-kedvelő megjegyzései Tizesedik Lord Byron halálának kétszá­­zadik évfordulója. Meglehet, tudat alatt ennek köszönhető Nádasdy Ádám 27. számú Londoni levele (Szép Szó, 2023. 12. 23.), amiben beszámol arról, miért kezdett olvasni Byront, akit szerinte egyetemista korában (a múlt század hat­vanas éveiben) nem tanultak és nem is tanítottak a budapesti egyetemen. Akit komolyan érdekel Byron alakja és költé­szete, annak nem ajánlom a kitűnő nyel­vésznek és fordítónak ezt a több adatot tekintve pontatlan vagy csak rosszul tá­jékozott írását. Nádasdy azzal kezdi, hogy megálla­pítja Byron egyik fő művéről, a „Don Juan” című elbeszélő költeményről, hogy „terjengős” mű. Mai olvasatban, meglehet, ez a verses regény és a korá­ban elképesztő sikerű „Childe Harold zarándoklata” is „terjengős”, bár ez kicsit furcsán hangzik Dante „Isteni komédiájának” magyar fordítójától. Elfelejti, hogy a huszadik és igen, a hu­szonegyedik században már úgyszólván senki sem olvas verses regényt, mert az valóban „kiment a divatból”. De nem Byron életműve. Az a mondat, hogy az első világháború óta (!) George Gordon Byron nem érdekli sem a nagyközön­séget, sem az angol és amerikai irodal­márokat, egyszerűen tévedés. Igaz, Ná­dasdy megírja, milyen nagyra tartotta még a harmincas évek közepén is Babits Byront. Ehhez hozzátehetnénk, hogy Szerb Antal „A világirodalom történeté­ben”­­elérhető elektronikusan az OSZK honlapján) öt oldalt szentel Byron­nak, többet, mint Petrarcának vagy Keatsnek. Lehet persze, hogy Nádasdy Szerbet sem nagyon olvas, mert az is „elavult”. De akkor is tudnia kellene ar­ról, hogy 1971-ben Amerikában és Ang­liában megalakult a The Byron Society, amelyik külön, évente kétszer megjele­nő folyóiratot ad ki 1974 óta. És hogy a magyar fogadtatásnál maradjunk, Cs. Szabó László egy szellemes, évfordulós esszében írt Byronról, ami olvasható a szerző „Alkalom” című, Budapesten 1982-ben kiadott gyűjteményében. De lépjünk tovább. Byron (akkor még erősen cenzúrázott) leveleiről már Szerb Antal írt, de úgy látszik, er­ről Nádasdy nem tud vagy nem akar írni, mert őt csak a korában hihetetle­nül népszerű és nagy hatású költő és szabadsághős verseinek mai olvasata érdekli. Goethe, Puskin, Lermontov, Petőfi, Norwid és Szerb Antal vélemé­nye nem. Mégis tudhatna arról, hogy Leslie A. Marchand pár éve 13 kötetben kiadta Byron naplóját és cenzúrázatlan leveleit s hogy ennek az óriási anyag­nak egykötetes, Richard Lansdown ál­tal szerkesztett 2015-ös kiadása milyen kritikai és közönségsikert ért el Angliá­ban. Ahol ugye Byront már régen nem olvassák.. A rendkívüli olvasottságú Szerb Antal szerint a „Don Juan” egy új életérzés ki­fejezője, és az „ottava rima” (nyolcsoros, rímelő versszak) remek alkalmazásával „ő viszi be a költészetbe a relativizmust”. Magát az egész költeményt lehet, hogy ma csak az irodalomtörténészek olvas­sák, de az Oxford Dictionary of Quo­tations című tekintélyes idézetszótár mintegy 186 sort idéz belőle. Nádasdy szerint Byronnak az a baja, hogy „túl­ságosan élvezte, hogy milyen ügyesen költ”. Nem hiszem, hogy ez a vélemény zavarná a lírában és epikában egyaránt kiváló angol költő mai olvasóit. Számos angol egyetemen ma is tanítják a for­maművész Byront, és mint prózaírónak éppen most van a reneszánsza. Esetleg egész költészete is újra „divatba jön”? Nem tartom lehetetlennek. ” GÖMÖRI GYÖRGY (LONDON)

Next