Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-13 / 11. szám
61 SZÉP SZÓ Tisztelt Olvasó! Olyan, hogy miattam elmaradjon színház, még soha nem fordult elő velem. Nemrégen mégis közölnöm kellett a teátrumommal: nem tudok színpadra állni, ne küldjenek értem kocsit! Hülye vagyok én? Mértéktelen pontatlanság arról írni, hogy nem tudok színpadra lépni, igazából csak vonszolom magamat a lakásban. A térdem fáj, idáig föl. Itt, itt! - magyarázom az egyik látogatómnak. Elfancsalodik a képe, de nincs meglepődés. Bizonyára már beszéltem neki a lesántulásomról. Beütötted, igaz? Nem ütöttem be a földkerekségen semmibe! NEM! Felhúzom a nadrágom szárát, egészen a térdig. Apró sebhely éktelenkedik a térdkalácson: Ja, igen, van itt valami... Igen, két hete elestem. Már rég elfelejtettem! „Aki el nem esett, nem kell felkelnie.” Bölcs öregek! Felkeltem. De kiment a térdem. Eljöttek a tévések (egészen más okból), jártak itt barátok, volt az örökösöm, megjött a postás, és közben állandóan szól az istenverte telefon. A Pesti Magyar Színház ugyanis hírül adta: az egyik kolléganőm beugrik helyettem a Házasságon innen, házasságon túl egyik decemberi előadására. Azóta folyamatosan kérdezősködnek az emberek, a színház is folyamatosan érdeklődik. Kérem szépen, kutya bajom! Nem haltam meg, nem vagyok beteg, nem döntött le a lábamról egyetlen nyavalya sem, nem akarok felhagyni a hivatásommal... Csak éppen ez a rohadt térd! És akkor milyen a hangulatom? Ingerlékeny, mondjuk. Ha kinézek az ablakon, a fenyőmet látom. A volt férjem, lányom kertészetet végzett apja, Joó László színművész hozta ide, azért, hogy „legyen mit nézzél!” Akkor nem volt nagyobb, mint egy megtermettebb bonsai. Gondoltam magamban, ahhoz, hogy legyen mit nézzek, kétszáz évet kéne élnem. De most tényleg itt magasodik előttem (már ki sem kell hajolnom, hogy lássam), és most nagyon megy a dermesztő télben. Ez még egy dolog, amit nem kezelek jól a cirkusz mellett: a szeles időt. Pedig nem vagyok egy wehleidig. (Ejtsd: „vélejdig” - mert a „h”-t a német, hogy úgy mondjam, nem úgy használja, mint általában.) Nyafka, kényes. Tehát nem jellemez a „wehleidigség”, most azonban nyűg minden. De van, amivel erősen ki vagyok békülve. Talán éppen egy színpadi lénytől szokatlan megállapítás, hogy a kimondott szavaknál jobban becsülöm a leírtakat. Az olvasás természetes - mindennapi - cselekedet volt a családunkban. Olvasott anyám, apám, testvéreim. A nagyszülők, a világot látott nagymama és a téglagyáros nagypapa is. Számunkra természetes volt, hogy az ember olvas, ha csak egy negyedórája van is. Hogyha rohannia kell valahova, Lesztek ti még kilencvenöt évesek! CSERNUS MARIANN csak annyit mond: ezt én most gyorsan elolvasom! Isten őrizz, hogy ne olvassak! Könyv és lap, mindkettő létfenntartó szükséglet. Más tekintetben, mit csinálnék, ha nem olvasnék? Éi már nem (gyakran) mozdulok, úszni (most) nem megyek, a televíziót kivágtam, a rádió nem érdekel (ha kedvem tartja, felteszek egy klasszikust), csokoládét egyáltalán nem eszem, főzni pedig csak zacskós levest, zöld teát és kávét szoktam. „Tyúkeszűek-e a madarak?” Hát, ilyen címet épeszű ember nem ad a könyvének, egy hallatlanul szimpatikus francia páros, Philippe J. Dubois és Élise Rousseau viszont mégis erre keresztelte azt a könnyű könyvecskét, amit a témában jegyeznek. Gyerekkorom óta csodálom a madarakat. Nem csak nézem, etetem is őket. Kutyás történeteim vannak, de a madár az egy más kérdés, mint a kutya. Az eb, mint olyan, hozzám tartozik, a madarakkal ezzel szemben nem tudok elbeszélgetni, viszont mindennap kiteszem a kajájukat a teraszra: a főtt tojást imádják, hántolt magszemeket és friss vizet is kapnak. Bájos, magát olvastató, madárszeretőknek roppant kellemes ez a könyv. Huszonkét fejezetben egyszerűen, de racionálisan beszél madárról és emberről. Olvassák sokan, és okuljanak belőle! Aztán ugye vannak azok a könyvek, amik nem nyerik el az ember tetszését. Ingmar Bergman-hetet tartottam. Levettem két régi könyvét: Az ötödik felvonást, majd az Öt vallomást. „Szemtelenség és hozzá nem értés ilyen nyomorúságos apró betűkkel szedni egy fontos könyvet. Sic!” - csak ennyit kapartam az elsőhöz a főcímlappal túloldalt. „Számomra valamilyen ismeretlen okból ellenszenves volt. Miért? Fogalmam sincs. Bergmant szeretem, írásainak stílusa van, filmjei zseniálisak. Rosszul olvastam volna?” - írtam a könyv elé. Azt hiszem, talán-talán, megijesztett a hasonlóság. Olyan lennék alkatra, mint a balti-tengeri szimbolista? A második Bergmant is becsülettel (becsülettel!) elolvastam, és azt kell mondjam, hogy nagyszerű könyv, remek munka. (Kúnos László elsőrendű fordító, adott már Kierkegaardot, Strindberget, Ibsent is a magyaroknak.) Rebecca Wragg Sykes, teljesen ismeretlen név, sehol nem találkoztam vele. Mégis a dohányzóasztalon a vaskos könyve, a Rokonság, amelyet a fordító, Navarrai Mészáros Márton vágott ide. Biztosan lesznek kritikusai, mert ötszáz oldalon keresztül - én úgy érzékeltem - mindent elmond arról, hogy miből lettünk s mivé leszünk. Az őskortörténet angol professzor asszonya onnan hívja játékba az olvasót, hogy túllép a „neandervölgyiek nem is voltak olyan buták” jellegű képesmagazin-címeken, és elmagyarázza, hogy mi történt azóta, hogy százhatvan éve felfedeztük kihalt unokafivéreinket és unokahúgainkat, a neandervölgyi embereket. Félreértettük, elrajzoltuk, lerántottuk a sárba őket, most aztán minden okunk megvan arra, hogy megértsük és felértékeljük szegényeket. Bizonyára nem most utoljára foglalkozunk velük. „Évről évre új kutatások szabályos áradatával kell lépést tartani, és úgy tűnik, hogy ez a tendencia egyre csak gyorsul” - olvashatja az, aki eljut a kötet végére. Nehéz még tartani is a könyvet, hát még felfogni a tartalmát! Alatta majdhogynem beszakad az asztal: félig irodalom, fél ismeretterjesztő rakomány Ha ülök, nem érzem, de ha felpattanok, megint fáj a térdem. Nem tudok csak úgy, egymagam, a fejemből kinézve üldögélni a konyhámban. Széttúrom a könyveket, kiválasztok egy másikat, meg-megálló olvasással hozzákezdek. Ennyi idősen minek? Csak! Nincs jobb dolga? Nincs! Nem felejti el? És aztán?! Egyébként is, a kilencvenöt (pardon, kilencszáz-ötezer) évemet ki nem szarja le? Én magasról teszek rá, és azt tanácsolom, mást se érdekeljen, mert lesztek ti még kilencvenöt évesek! Csók, Mariann (Philippe ) Dubois-Elise Rousseau: Tyúkeszűek-e a madarak?, Park, Budapest, 2019; Ingmar Bergman: Az ötödik felvonás, Európa, Budapest, 1995; Ingmar Bergman: Öt vallomás, Európa, Budapest, 1996; Rebecca Wragg Sykes: Rokonság, Alexandra, Pécs, 2023) Csernus Mariann mindennap olvas, a kimondott szavaknál jobban becsüli a leírtakat Könyvek - Irodalom te 's E>ooom Egy Byron-kedvelő megjegyzései Tizesedik Lord Byron halálának kétszázadik évfordulója. Meglehet, tudat alatt ennek köszönhető Nádasdy Ádám 27. számú Londoni levele (Szép Szó, 2023. 12. 23.), amiben beszámol arról, miért kezdett olvasni Byront, akit szerinte egyetemista korában (a múlt század hatvanas éveiben) nem tanultak és nem is tanítottak a budapesti egyetemen. Akit komolyan érdekel Byron alakja és költészete, annak nem ajánlom a kitűnő nyelvésznek és fordítónak ezt a több adatot tekintve pontatlan vagy csak rosszul tájékozott írását. Nádasdy azzal kezdi, hogy megállapítja Byron egyik fő művéről, a „Don Juan” című elbeszélő költeményről, hogy „terjengős” mű. Mai olvasatban, meglehet, ez a verses regény és a korában elképesztő sikerű „Childe Harold zarándoklata” is „terjengős”, bár ez kicsit furcsán hangzik Dante „Isteni komédiájának” magyar fordítójától. Elfelejti, hogy a huszadik és igen, a huszonegyedik században már úgyszólván senki sem olvas verses regényt, mert az valóban „kiment a divatból”. De nem Byron életműve. Az a mondat, hogy az első világháború óta (!) George Gordon Byron nem érdekli sem a nagyközönséget, sem az angol és amerikai irodalmárokat, egyszerűen tévedés. Igaz, Nádasdy megírja, milyen nagyra tartotta még a harmincas évek közepén is Babits Byront. Ehhez hozzátehetnénk, hogy Szerb Antal „A világirodalom történetében”elérhető elektronikusan az OSZK honlapján) öt oldalt szentel Byronnak, többet, mint Petrarcának vagy Keatsnek. Lehet persze, hogy Nádasdy Szerbet sem nagyon olvas, mert az is „elavult”. De akkor is tudnia kellene arról, hogy 1971-ben Amerikában és Angliában megalakult a The Byron Society, amelyik külön, évente kétszer megjelenő folyóiratot ad ki 1974 óta. És hogy a magyar fogadtatásnál maradjunk, Cs. Szabó László egy szellemes, évfordulós esszében írt Byronról, ami olvasható a szerző „Alkalom” című, Budapesten 1982-ben kiadott gyűjteményében. De lépjünk tovább. Byron (akkor még erősen cenzúrázott) leveleiről már Szerb Antal írt, de úgy látszik, erről Nádasdy nem tud vagy nem akar írni, mert őt csak a korában hihetetlenül népszerű és nagy hatású költő és szabadsághős verseinek mai olvasata érdekli. Goethe, Puskin, Lermontov, Petőfi, Norwid és Szerb Antal véleménye nem. Mégis tudhatna arról, hogy Leslie A. Marchand pár éve 13 kötetben kiadta Byron naplóját és cenzúrázatlan leveleit s hogy ennek az óriási anyagnak egykötetes, Richard Lansdown által szerkesztett 2015-ös kiadása milyen kritikai és közönségsikert ért el Angliában. Ahol ugye Byront már régen nem olvassák.. A rendkívüli olvasottságú Szerb Antal szerint a „Don Juan” egy új életérzés kifejezője, és az „ottava rima” (nyolcsoros, rímelő versszak) remek alkalmazásával „ő viszi be a költészetbe a relativizmust”. Magát az egész költeményt lehet, hogy ma csak az irodalomtörténészek olvassák, de az Oxford Dictionary of Quotations című tekintélyes idézetszótár mintegy 186 sort idéz belőle. Nádasdy szerint Byronnak az a baja, hogy „túlságosan élvezte, hogy milyen ügyesen költ”. Nem hiszem, hogy ez a vélemény zavarná a lírában és epikában egyaránt kiváló angol költő mai olvasóit. Számos angol egyetemen ma is tanítják a formaművész Byront, és mint prózaírónak éppen most van a reneszánsza. Esetleg egész költészete is újra „divatba jön”? Nem tartom lehetetlennek. ” GÖMÖRI GYÖRGY (LONDON)