Néptanítók lapja 68. évfolyam, 1935
1935-01-15 / 2. szám
60 A nagy példák közül egyet, Arany János tanítói pályáját lélekemelő egyszerűségében s áldásos működésében e lapnak hasábjain alig félévvel ezelőtt fejtegette Dénes Szilárd. Én magam ezúttal régibb időkbe óhajtok visszatérni s Csokonai Vitéz Mihálynak, a Dorottya és a Lilladalok híres költőjének kevésbbé egyszerű, kevésbbé harmonikus, de nem kevésbbé érdekes és tanulságos pályáját elbeszélni, melynek kezdete több mint négy emberöltő előtti időre, pontosan 140 évvel ezelőtti napokra esik. A történet első s nevezetesebb részének színhelye Debrecen, az a város, hol Csokonai 1773-ban született, — és a régi debreceni kollégium, melynek alapításától, a XVI. század közepétől fejlődő hagyományai nagy szerepet játszottak költőnk életében. Csokonai küzdelmes évek után, — melyekben fejlődő költői lelke sokat szenvedett a kollégiumi diákélet neki meg nem szokható rendjében — 1788-ban, 15 éves korában befejezte gimnáziumi tanulását. Még abban az évben „subscribált" az iskolai törvényeknek. Ez volt a használatos kifejezés arra, ha a gimnáziumot elhagyó tanuló megkezdte felsőbb tanulmányait, a mai középiskola VII—VIII. osztályainak megfelelő akadémiai kurzust. Csokonai addigi tanulmányai idején nem váltotta be a reményeket, melyeket özvegy anyja és egyik-másik tanára hozzáfűztek. Eleinte a jobb diákok, a legelsők közt szerepelt, de nemsokára elmaradt közülök és a leglustábbakkal emlegették egy sorban. Fokozatosan és gyorsan hanyatlott. Gyakran elaludta a reggeli csöngetést, mely az osztályba hízta, álomszuszék és élettelen volt az iskola padjain is; álmodozva folyton versfaragáson törte a fejét. Ez a tehetsége természetesen csak egyik-másik tanárának, különösen a „poézis professzoráénak nyerte meg a tetszését; a fiatal Csokonainak szabados, rendetlen és hanyag lett a viselkedése; egyik-másik tanulmányát egyszerűen lenézte; éjjelezett s emiatt reggel akárhányszor elmulasztotta az iskolába menést; az iskolakönyvek helyett egyéb olvasmányait bújta, viselete botrányossá vált és kihívta maga ellen tanárainak méltó haragját és szigorát. Csokonai már költői hivatást érezve lelkében, de mint rossz diák hagyta el a középiskolát, hogy az akadémiai kurzusra menjen. Néhány esztendő gyorsan telt, de Csokonai az akadémiai tanfolyamot sem látogatta nagy szorgalommal; ott is el-elmaradt a leckékről; hellyelközzel megfelelt ugyan dolgainak, de szívesebben tanulgatott otthon; kiváltképen a latin és görög irodalomhoz s azonkívül a növénytanhoz volt kedve. Tanárai közül különösen Sinay Miklós meg Budai Ézsaiás, az időtájt mindketten a kollégium díszei, voltak rá nagyobb hatással. Hozzájuk ragaszkodottleginkább. Ennek a ragaszkodásnak, továbbá az irodalomhoz és a költészethez való vonzódásának — és nem közkedveltségének — tulajdonítható az a meglepetés, melynek akadémiai helyzetében részese lett. Miután költői hírével magára vonta a tanárok figyelmét, 1794 tavaszán, egy szép napon „az alsóbb iskolák fölvigyázója" ebédre hívta meg a fiatal akadémiai tanulót. Nem győzött csodálkozni e nagy megtiszteltetésen, pedig még nagyobb meglepetés is érte őt. Szilágyi Gábor igazgató-tanár felszólította, hogy vállalja el a kollégiumban a „poetica classis", tehát voltaképen egy már élő-serdülő ifjakból álló csoportnak, osztálynak köztanítóságát. Csokonait szinte zavarba ejtette ez a váratlan szerencse, ez a különös, érzése szerint meg sem érdemelt kitüntetés, mely egész rokonságát, különösen özvegy édesanyját még nálánál is nagyobb büszkeséggel töltötte el. Ő maga is érezte a helyzet nehézségét, mintha valami balsejtelem súgta volna neki, hogy — ki tudja miért? — talán mégsem fog megfelelni e nagy bizalomnak; a nem várt szerencse elkábította, engedett a hívó szónak és — mint később ő maga mondta — „eladta magát egy ebédért". Ilyen jó előjátékkal veszi kezdetét Csokonai rövid életében egy még rövidebb és dicstelen tanári pálya, mely a maga diszharmóniájában sok-sok érdekes pedagógiai tanulságot tartalmaz. Hogy megérthessük azt a helyzetet, melybe Csokonai jutott, mely a költőnek bohémszerű természeténél fogva szerencsétlensége lett, sőt okot adott arra, hogy jelleme az utókor előtt bizonyos mértékig sötét színben tűnjön fel, — el kell gondolnunk a debreceni iskolának s általában a református kollégiumoknak rendszerét. Ennek ismeretében még menteni is lehet a Csokonai tanítói pályáján beállott eseményeket, vagy legalább is magyarázni talán. A református kollégiumok rendszere abban a korban s még azután is jó sokáig, körülbelül a XIX. század második feléig, azt a sajátságos eljárást követte, hogy a végzett vén diákokat minden különösebb előzetes kiképzés nélkül, szóval a ma már elengedhetetlen pedagógiai képzettség hiányával, alkalmazta az elemi, sőt a középiskolai tanítóságokra. Láttuk, hogy így lépett Arany János is legelőször a tanítói pályára. Ezek a fiatal „preceptorok" természetesen nem maradtak meg a tanítói pályán, hanem később — esetleges külföldi tanulmányok után — lelkészek lettek. Ilyen módon a köztanítók — ez volt az elemi és gimnáziumi oktatók neve — folyton változtak és nem voltak szakemberek. Még csak a rátermettségük sem volt előzetesen próbára téve. Közülök, a tógátus vagyis bennlakóvén diákok közül került ki az egész kollégiumi segédszemélyzet, a senior, a contrascriba, az esküdtek, kik az iskolai fegyelem élő eszközei voltak a tanári kar kezében, míg a publicusoknak, vagyis bejáróknak nem voltak efféle kötelességeik. A köztanítóság, ez a tanári és tanulói helyzet között ingadozó állás azonban — melyben a kétszínűségre hajló jellemek jól megállták a helyüket — Csokonaira nézve nyíltságánál, de főként fegyelmetlenségénél fogva nem volt jó talaj; ez lett veszte költőnknek. Bár a nyári félév minden baj nélkül folyt le, a tél beálltával elkövetkeztek Csokonai katedrai viszontagságai. A huszonnégyéves ifjú bizony nemcsak hogy nem volt kiképezve rá, de még érett sem volt arra, hogy tanár legyen. A korban hozzá közelálló ifjakat, tanítványait, inkább barátainak NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ 68. ÉVF.