Néptanítók lapja 71. évfolyam, 1938
1938-10-15 / 20. szám
817 » NÉPTANÍTÓK LAPJA ÉS NÉPMŰVELÉSI TÁJÉKOZTATÓ 71. ÉVFégig bőbeszédűek, már eleve meg kell állapítani a tanítás rendjét. Azáltal, hogy a gyermekek az iskolában általában szabadabban viselkedhetnek, általános magatartásuk is sokszor az illetlenségig hajlik. Tartsuk tehát féken őket s követeljük meg a rendes magatartást akkor is, ha játékos módszerünkkel közelebb engedjük őket magunkhoz. A kettő nem zárja ki egymást. Lehet egy gyermek közvetlen, igazi barátja a tanítónak, a felnőtteknek, de az általános illendőségről ne feledkezzen meg. Az iskolában a gyeplőt a tanító tartja a kezében. Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a fegyelmezett ember mind közvetlen környezetének, mind az egész társadalomnak kedves és kellemes tagja, míg a fegyelmezetlen ember sok hiábavaló bonyodalmat és kellemetlenséget szerez úgy magának, mint másoknak. S mert a népiskola is az életre nevel, a népiskolai fegyelmezés is felelős a jövő magyar énjének kialakításáért. A MONTESSORtl-HO toSW,EK ÖSsZEFOCíLALÁSA« írta : E. ABEL Dr. Montessori asszony módszerét élőszóval is, írásban is oly bőségesen megtárgyalták már, hogy bajos róla valami újat mondani. A jelen tanulmánynak nem is ez a célja. De a mostani időpontban, amidőn a nevelés és az oktatás reformja csaknem mindenütt a gyakorlati megvalósulás állapotában van, igazságos is, hasznos is felidéznünk azoknak erőfeszítéseit, akik egész életüket az új nevelés ügyének szentelték. Montessori asszony életművének gyökerei távoli múltakba nyúlnak vissza. Már a régi görögök is hittek a gondolat és a cselekmény kölcsönös együtthatásában, náluk a gimnasztika nemcsak kellemet, ritmust és ügyességet jelentett, hanem egyúttal a szenvedélyeknek az ész ellenőrzése alá helyezését is. Montessori aszszony szintén azt hirdeti, hogy a szervezet benső fegyelme akkor alakul ki, amidőn az izomzat megkezdi ellenőrző munkáját. Ebben tehát kétségtelenül agörög hatás nyilvánus. A jeles olasz nevelőnő számos eszméjének magvát föllelhetjük ezenkívül Montaigne-nál is, aki „Essais"-iben és levelezésében már erélyesen tiltakozott korának a tekintélyre alapított nevelőmódszere ellen, de még inkább Rousseau-nál, aki legelsőül terelte a figyelmet a gyermeki természet megnyilvánulásainak tiszteletben tartására, hirdette az önnevelést és megindította a harcot a passzív engedelmesség visszaélése ellen. Nem mellőzhetjük hallgatással két, manapság jól ismert előfutárnak hatását sem: egyikök a svájci Pestalozzi, másikuk a német Fröbel. Mindketten azt hangoztatták, hogy a nevelés a gyermek egyéni természetének szabad kifejlődéséből áll, az erkölcsi jólétnek és az összhangnak a légkörében. De még tovább is mentek: cselekvéshez láttak és olyan iskolákat állítottak, amelyekben valóban ahhoz alkalmazkodtak, hogy nyomon kövessék a gyermek természetes fejlődését, erőszakos beavatkozás és koraérett gyümölcsöknek hajszolása nélkül. Akkortájt ugyanis számos „gyermekkert"-ben a nevelők nem tudtak mindig ellentállni annak a vágynak, hogy személyes életerejöknek közbevetésével is előmozdítsák a növények sarjadását. Montessori asszonnyal új lángész érkezett a túl lelkes nevelők hevének csillapítására és a türelem erényének hirdetésére. * Avégből, hogy alaposan megértsük a Montessori-kísérleteket, emlékeztetnünk kell az Edouard Seguin ébe, aki életének harminc esztendejét áldozta a rendellenes gyermekek tanulmányozására. Nevelőmódszerét legelőször 1846-ban tette közzé, egy több mint hatszázoldalas kötetben „Traitement moral, hygiene et éducation des idiots" (A hülyék erkölcsi gondozása, testi ápolása és nevelése) címmel. Majd hosszabb tanulmányok után az Egyesült Államokban, ahol számos intézet létesült az elfajzottak nevelésére, angol nyelven második kiadásban bocsátotta ki művét „Idiocy and its treatment by the physiological method" (A hülyeség és élettani módszerű kezelése) cím alatt. Ez a könyv Montessori asszony számára valóságos reveláció, igazi kinyilatkoztatásszámba ment. Nekilátott a Seguin ajánlotta módszerek tanulmányozásának és több éven át látogatta a rendellenes gyermekek nevelésére állított római iskolákat. Már akkor tisztán látta, hogy e szerencsétlen gyermekek nevelésének problémája inkább a pedagógusokra, mint az orvosokra tartozik. Két teljes esztendőn át csakis a rendellenes gyermekeket tanulmányozta és kísérleteinek eredménye valóban rendkívüli volt. Annyira vitte, hogy tanítványai csakhamar vetélkedni tudtak a normális gyermekekkel. Minthogy meggyőződésévé vált, hogy hasonló módszer kivétel nélkül minden gyermekre eredményesen alkalmazható, abbahagyta a tanulmányaikban elmaradt kicsinyekkel való foglalkozását s egyre mélyebben elmerült Seguin doktor megfigyeléseibe. Erről a következő megindító sorokat írta: ,,Az az ember, aki harminc esztendőt szánt életéből a rendellenes gyermekek tanulmányozására, azt az eszmét vetette föl, hogy az élettani módszert, vagyis azt a metódust, amelynek alapja a növendék egyéni . Ezt a cikket a Párizsban, Georges Bertier szerkesztésében megjelenő Education című folyóiratnak folyó évi július—augusztus havi számából vettük át. Szerk.