Népújság, 2005. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
2005-02-24 / 8. szám
• HORIZONT Csokonai Lillájáról Másfél évszázada annak, hogy a múzsa végképp bejegyezte magát a halhatatlanok közé. Csokonai Vitéz Mihály nagy szerelme, Lilla 1855. február 15-én tért örök nyugalomra. Nem volt boldog asszony, több rosszul sikerült házasság is szegélyezte életét. Hogy is lehetett volna boldog, hiszen éppen azé az egyé nem lehetett egész élete során, akit tiszta szívéből szeretett. Ez a kegyetlen döntése a sorsnak, ez a szívtelen szülői szigor pedig az egyik legfájóbban szép szerelmi történetet eredményezte az irodalmi utókor számára. Legalábbis így gondolja az utókor. Reménykedik a sírig tartó szerelemben, a lélek kitartó várakozásában, majd elepekedésében. Csokonai 1797-ben Komáromban ismerkedett meg élete egyik legmeghatározóbb személyiségével, az akkor huszonegy esztendős Vajda Juliannával, kit verseiben Lillaként emlegetett. A lány Vajda Pál jómódú komáromi kereskedő nagy reményekkel kecsegtető gyermeke volt, akinek szülei gazdag férjet szántak. Nem is nézték jó szemmel, hogy lányuk egy éhenkórász poétához kívánja kötni életét, akit legjobb lenne valamilyen módon eltávolítani a közeléből. A fiatalok talán alig érzékeltek ebből valamit. Lefoglalta őket saját boldogságuk, egymás iránt érzett szerelmük. A szépséges Julianna múzsája volt a költőnek, aki ontotta a hozzá, róla szóló verseket. A kezdeti boldog időszakról mesél “A pillantó szemek”, “A boldogság” és a “Tartózkodó kérelem” címet viselő költemény. De a legnagyobb szerelemben is kénytelenek voltak a jövőre gondolni, minek boldogsága részükről nem is volt kétséges, de a biztonságos háttér megteremtése Csokonaira várt. Kilenc hónapos felhőtlen viszony után a költő el is indult, hogy olyan állást szerezzen magának, amiből el tudja tartani Juliannát. Tervei között szerepelt, hogy a keszthelyi Georgikonban lesz professzor, és még egy tanári állást is megpályázott, de sajnos egyik elképzelése sem vált valóra. A lány szülei pedig - mintha csak az alkalomra vártak volna - míg Csokonai a szebb jövő érdekében rögvest el is vállalt egy helyettes tanári állást Somogycsurgón, Juliannát férjhez adták Lévai Istvánhoz, a jómódúnak hitt dunaalmási kereskedőhöz. A hírről Csokonai a távolban értesült, és érthető módon összeomlott, mivel életének utolsó reménykeltő képe vált ezzel semmissé. A beteges, gyenge fizikumú, törékeny költőnek esélye sem maradt a nyugodt, kiegyensúlyozott családi élet megteremtésére. Néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig bejuttatta helyettes tanárnak a csurgói gimnáziumba, majd visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Darabos utcai házuk egy tűzvész következtében elpusztult, neki kiújult a betegsége, ami 1805-ben magával is ragadta. Julianna 1798-ban Dunaalmásra költözött férjével. Ott éltek a férj 1840-ben bekövetkezett haláláig, ami után 4 évvel Lilla ismét férjhez ment, ezúttal Végh Mihály hetényi espereshez. Ez a házassága sem sikerült, boldogtalan volt, így 5 év múlva visszaköltözött almási otthonába. Talán még mindig az egykori poéta után epekedett, akit fél évszázaddal túl is élt. Dunaalmáson halt meg 78 éves korában, 1855. február 15-én. Kérésére vele temették Csokonai búcsúlevelét és a Lilla dalok című verseskötetet, amely a költő halála után jelent meg nyomtatásban. Sírja ma is látható a település református temetőjében, ahová az irodalomkedvelők gyakran el is zarándokolnak. Egykori szülőházában pedig ma emlékszoba működik. Az utókor sem feledi az egykori szerelmeseket, hiszen a Dunaalmás Barátainak Köre Egyesület idén is - csakúgy, mint a száz évvel ezelőtti nagy ünnepségsorozaton - elhelyez egy, a Lilla sírjáról származó koszorút Csokonai Dorottya utcai síremlékénél. A száz esztendővel korábbi kedves gesztus felelevenítésére február 17-én kerül sor. (folytatjuk) Tátrai Ágnes számájaX Úgy képzelhetted - persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel , hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellete, valami ringyószerű. Látod, én már nem félek a szavaktól - mondja, és mosolyog, mintha bátorítaná a másikat, hogy ne féljen ő sem. - A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség. Én jóhiszemű voltam, egészen a napig, mikor... hát igen, egészen a napig, mikor ott állottam a szobádban, ahonnan te elmenekültél. Talán ez a jóhiszeműség kényszeríttette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt ben Márai Sándor . A gyertyák csonkig égnek nem valami - múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogulatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volna a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben, mikor elvégeztük az iskolát Bécsben, s aztán a csapatnál éltünk, egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat - mondja komolyan. - Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak... Tehát gyűlöltél - mondja határozottan. - Mikor az ifjúság múlni kezdett, mikor a gyermekkor varázslata véget ért, lassan hidegedni kezdett ez a viszony. Nincs szomorúbb és reménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi között mindennek feltétele van, mint az alkunak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyezségeit. A hibát talán mégis én követtem el, mert nem ismertelek eléggé. Belenyugodtam, hogy nem mutatsz meg magadból mindent, tiszteltem értelmed, azt a különös, keserű fölényt, mely lényedből sugárzott, elhittem, hogy te is megbocsátsz nekem, mint a világ, mert van bennem egyfajta képesség, könnyen és derűsen közeledni az emberekhez, kedvetlen lenni ott, ahol téged csak megtűrnek - megbocsátod, hogy tudok tegeződni a világgal. (folytatjuk) NÉPÚJSÁG 2005.február 24. 16