Népújság, 2005. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)

2005-02-24 / 8. szám

• HORIZONT Csokonai Lillájáról Másfél évszázada annak, hogy a mú­zsa végképp bejegyezte magát a halha­tatlanok közé. Csokonai Vitéz Mihály nagy szerelme, Lilla 1855. február 15-én tért örök nyugalomra. Nem volt boldog asszony, több rosszul sikerült házasság is szegélyezte életét. Hogy is lehetett vol­na boldog, hiszen éppen azé az egyé nem lehetett egész élete során, akit tiszta szí­véből szeretett. Ez a kegyetlen döntése a sorsnak, ez a szívtelen szülői szigor pe­dig az egyik legfájóbban szép szerelmi tör­ténetet eredményezte az irodalmi utókor számára. Legalábbis így gondolja az utó­kor. Reménykedik a sírig tartó szerelem­ben, a lélek kitartó várakozásában, majd elepekedésében. Csokonai 1797-ben Ko­máromban ismerkedett meg élete egyik legmeghatározóbb személyiségével, az akkor huszonegy esztendős Vajda Julian­nával, kit verseiben Lillaként emlegetett. A lány Vajda Pál jómódú komáromi ke­reskedő nagy reményekkel kecsegtető gyermeke volt, akinek szülei gazdag fér­jet szántak. Nem is nézték jó szemmel, hogy lányuk egy éhenkórász poétához kívánja kötni életét, akit legjobb lenne valamilyen módon eltávolítani a közelé­ből. A fiatalok talán alig érzékeltek eb­ből valamit. Lefoglalta őket saját boldog­ságuk, egymás iránt érzett szerelmük. A szépséges Julianna múzsája volt a költő­nek, aki ontotta a hozzá, róla szóló verse­ket. A kezdeti boldog időszakról mesél “A pillantó szemek”, “A boldogság” és a “Tar­tózkodó kérelem” címet viselő költemény. De a legnagyobb szerelemben is kényte­lenek voltak a jövőre gondolni, minek boldogsága részükről nem is volt kétsé­ges, de a biztonságos háttér megterem­tése Csokonaira várt. Kilenc hónapos fel­hőtlen viszony után a költő el is indult, hogy olyan állást szerezzen magának, amiből el tudja tartani Juliannát. Tervei között szerepelt, hogy a keszthelyi Geor­­gikonban lesz professzor, és még egy ta­nári állást is megpályázott, de sajnos egyik elképzelése sem vált valóra. A lány szülei pedig - mintha csak az alkalomra vártak volna - míg Csokonai a szebb jövő érdeké­ben rögvest el is vállalt egy helyettes ta­nári állást Somogycsurgón, Juliannát férj­hez adták Lévai Istvánhoz, a jómódúnak hitt dunaalmási kereskedőhöz. A hírről Csokonai a távolban értesült, és érthető módon összeomlott, mivel életének utolsó reménykeltő képe vált ezzel semmissé. A beteges, gyenge fizikumú, törékeny költő­nek esélye sem maradt a nyugodt, ki­egyensúlyozott családi élet megteremtésé­re. Néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig bejuttatta helyettes tanár­nak a csurgói gimnáziumba, majd vissza­tért szülővárosába, Debrecenbe. Darabos utcai házuk egy tűzvész következtében elpusztult, neki kiújult a betegsége, ami 1805-ben magával is ragadta. Julianna 1798-ban Dunaalmásra költözött férjével. Ott éltek a férj 1840-ben bekövetkezett haláláig, ami után 4 évvel Lilla ismét férj­hez ment, ezúttal Végh Mihály hetényi espereshez. Ez a házassága sem sikerült, boldogtalan volt, így 5 év múlva vissza­költözött almási otthonába. Talán még mindig az egykori poéta után epekedett, akit fél évszázaddal túl is élt. Dunaal­­máson halt meg 78 éves korában, 1855. február 15-én. Kérésére vele temették Cso­konai búcsúlevelét és a Lilla dalok című verseskötetet, amely a költő halála után jelent meg nyomtatásban. Sírja ma is lát­ható a település református temetőjében, ahová az irodalomkedvelők gyakran el is zarándokolnak. Egykori szülőházában pedig ma emlékszoba működik. Az utókor sem feledi az egykori szerelmeseket, hiszen a Dunaalmás Barátainak Köre Egyesület idén is - csakúgy, mint a száz évvel ezelőt­ti nagy ünnepségsorozaton - elhelyez egy, a Lilla sírjáról származó koszorút Csoko­nai Dorottya utcai síremlékénél. A száz esztendővel korábbi kedves gesztus felele­venítésére február 17-én kerül sor. (folytatjuk) T­átrai Ágnes szá­mája­­X Úgy képzelhetted - persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel , hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyelt­je a világnak, akit szeretnek. Vannak embe­rek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédel­gető mosolyt, s az ilyen emberekben csak­ugyan van valami magukat kellete, valami ringyószerű. Látod, én már nem félek a sza­vaktól - mondja, és mosolyog, mintha báto­rítaná a másikat, hogy ne féljen ő sem. - A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van va­lamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzí­tása mutathatott engem ilyennek. Nem vé­dem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezd­heti a keresést. Amit te isteni kegynek és ado­mánynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség. Én jóhiszemű voltam, egészen a napig, mikor... hát igen, egészen a napig, mikor ott állottam a szo­bádban, ahonnan te elmenekültél. Talán ez a jóhiszeműség kényszeríttette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt ben­ Márai Sándor . A gyertyák csonkig égnek nem valami - múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogu­latlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő életemben, az ifjúság évtize­de, mikor a világ engedelmesen tűrte jelen­létemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyen­kor mindenki eléd siet, mintha te volna a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányok­kal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben, mikor elvégeztük az iskolát Bécs­­ben, s aztán a csapatnál éltünk, egy pilla­natra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyű­rűt húztak ujjamra az istenek, nem történ­het komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat - mondja komolyan. - Ez a legna­gyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot ad­dig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szí­vükben szerények és alázatosak... Tehát gyűlöltél - mondja határozottan. - Mikor az ifjúság múlni kezdett, mikor a gyermekkor varázslata véget ért, lassan hidegedni kez­dett ez a viszony. Nincs szomorúbb és re­ménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi kö­zött mindennek feltétele van, mint az alku­nak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyez­ségeit. A hibát talán mégis én követtem el, mert nem ismertelek eléggé. Belenyugodtam, hogy nem mutatsz meg magadból mindent, tiszteltem értelmed, azt a különös, keserű fölényt, mely lényedből sugárzott, elhittem, hogy te is megbocsátsz nekem, mint a világ, mert van bennem egyfajta képesség, könnyen és derűsen közeledni az emberekhez, kedvet­len lenni ott, ahol téged csak megtűrnek - megbocsátod, hogy tudok tegeződni a világ­gal. (folytatjuk) NÉPÚJSÁG 2005.február 24. 16

Next