Népújság, 2000. november (52. évfolyam, 255-280. szám)
2000-11-28 / 278. szám
6 NÉPÚJSÁG INTERJÚ A színház nem szerelem kérdése - Beszélgetés Lohinszky Loránd érdemes művésszel — Annyi biztos, nem egy ideális, művészetnek imponáló korban lépett a világot jelentő deszkákra. A világmegváltást hivatalosan akkor sem bízták a művészekre, írókra, inkább mások éreztek afféle elhivatottságot. 1950-ben a marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött. Kisváros, per, provincia, és szocialista realizmus. Mi volt itt egyéb? - Amikor Marosvásárhelyre jöttem, tulajdonképpen már elkezdődött a Székely Színház válsága. Szinte hihetetlen, hogy az indulás évében harminchat bemutatót tartottak, rá négy évre már csak hetet, a következő évben pedig be kellett érni négy darab színrevitelével; gondolom, kitűnik, milyen irtózatos zuhanás ment végbe. A párt utasítására egy rakás szemetet kellett eljátszanunk. Viszont a szovjet mintára épített romániai színjátszásnak voltak előnyei is, viszonylag jó anyagi feltételeket biztosítottak: volt költségvetés, ki lehetett állítani a darabokat, a színész rendszeresen megkapta fizetését, fel sem merültek olyan jellegű gondok, amilyenekkel ma a színházaknak szembesülniük kell. Akkoriban nem bántott az a sok szemét, amit felső megrendelésre el kellett játszanunk, meg sem fogalmazódott bennem a silányság és a művészi igénytelenség, egyszerűen örültem, hogy játszhatok, mert Kolozsváron mint főiskolás nagyszerűen indultam. Ez tartott három hónapig, aztán jött a zuhanás, nem kaptam szerepet. — Talán mert a dogmatikus kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni a polgári származást sejtető Lohinszky névvel... - Szó sem volt erről, hiszen a Székely Színháznál másként éltem meg azokat az éveket. Ami a nevemet illeti, ismerem pontosan családom történetét. Dédnagyapám Bem ezredéve jött Lengyelországból, aztán egy székely lánnyal itt csinálta meg a jövőt... Én vagyok az utolsó Lohinszky egyébként. Nevemnek tehát semmi köze a dolgokhoz. Kőműves Nagy Lajos kedvelt engem, az évfolyamból én játsztam elsőként a színpadon. 1946. december 25-én este kilenc órakor volt egy bemutató, aztán jött egy Shakespeare-főszerep a Makrancos hölgyben, ott valami biztos kiderült rólam... — Az erdélyi magyar színjátszás egyik nagynevű mesterét említi. Nemrég azt olvastam valahol, hogy boldogok lehetnek az ötvenesek, boldogok a hatvanasok, és úgyszintén a hetvenesek, mert van kire emlékezniük. A mai nemzedékeknek egy-két név majd visszacseng, nagyjából be kell ennyivel érniük. Mi a helyzet a tekintélyekkel? - Nem így van. A világ megy szépen a maga útján, a színház is így tesz. Hullámvölgy, hullámhegy (és hullámdomb) mindenfelé. Úgy, ahogy emlékszem Kőműves Nagy Lajosra, Szabó Ernőre, a Székely Színház főrendezőjére, Harag Györgyre, Dan Alecsandrescura, jó mesterek voltak. Képzelje el, micsoda karrierje volt Kőműves Nagy Lajosnak. Volt újságíró és krupié, majd ötvenhat éves korában kezdett el rendezni a kolozsvári Nemzeti Színházban. De átjött a főiskolával Vásárhelyre, rendezett itt is vagy tíz évig. Azt mondom, hogy a mai fiataloknak is lesznek kőművesnagyjai. Nem hiszem, hogy megszórták volna DDT-vel a színházi világot, és előbb-utóbb belepusztul mindenki. Nem. Most egy ilyen korszak van, rendkívül vitatott, mi a jó, és mi a rossz. Egyébként a színház már a harmincas években szétesett. Egy francia megírta a bolond évek színházát, a teátrum szétrobbanását, és ez a mai napig érvényes. - Az ötvenes években színházaink nem voltak túlzottan elkényeztetve kiválóan jó színművekkel, drámákkal. Mit remélt a színész, azon kívül, hogy állandóan „szocrealizált"? Amíg csak el nem jött az álliberális nyitás... - Mi volt az első években? Hát volt Csehov Sirálya, Illyés Gyula Fáklyalángja, Kós Károly Budai Nagy Antalja, Márai Kalandja, vagy a Lapzárta előtt című Sebastian-darab. A hatvanas években csakugyan volt valamelyes nyitás, valamiféle engedmény, szóba jöhetett Tennesse Williams, Arthur Miller, Dürrenmatt. Ha visszagondolok, tényleg rádöbbenek, mik voltak akkor. De mondom, nem érdekelt, mit játszom, jót vagy szemetet. A silány darabokban is voltak jó szerepek, a szerzők egy része jó író volt, csak hát a lecke fel volt adva, mit írhatnak meg. - Az irodalomban a sorok között szerettünk olvasni, folyton az áthallásokat vártuk az előadásokon is. A színész az őrült rendszer karikaturistája volt, a közönségnek pedig kellett vennie a lapot... - Volt hosszú időszak persze, amikor nem kellett nagy hangsúlyt adni a mondatnak, szónak, amikor nem kellett lekacsintani a színpadról, hogy érted, apukám, miről van itt szó? Mert egyszerűen rá volt hangolva a közönség és a színész is az afféle dolgokra, hogy úgy formálja meg szavait, a mondatokat, jelenetét, hogy abból értsen a közönség, mi az igazi, reális tükörkép... A parancsuralmi rendszerre sajnos ráment az életem, ez volt valamennyi kortársam sorsa. - Úgy telt el az életük, hogy eközben nagy dolgokat mondtak el. Sütő András és Székely János drámáira gondolok itt első,sorban. Az elmondásoknak, kimondásoknak voltak nagy művészi korszakai, ott volt végig ön is, mégpedig a „máglyán”... - Nézze, nem azt mondom, hogy csak hitvány gyom volt ez az egész. Én igazán nem panaszkodhatok. Inkább olyan értelemben volt megrövidítve az életem, hogy csak az utolsó pillanatban jutottam ki a nagyvilágba, ahol mégiscsak láttam lényeges dolgokat... Ettől voltunk mi megfosztva, bura alatt tartogatva. Ismeri Goya rajzait? Ott, ahogy a fej körül vaspánt van és lakat? Na, úgy volt a mi agyunk lelakatolva. Most meg csak ámulok és bámulok, mire képes az elme. Feleségemmel rendszeresen felsétáltunk a Somostetőre, az volt a mi Golgotánk. A séta mögött egy olyan tartalommal, ami hasonlított a bibliai helyhez, történethez. Felmentünk a titokzatos házhoz, onnan még feljebb és még feljebb... Mostanában járt ott? Sajnos, ízléstelen világ, a pénz uralma telepszik ránk mindenütt. - Bár szokványos a kérdés, mégsem lehet megkerülni, mire emlékezne szívesebben vissza, mert főszerepe volt éppen elég. - Szívesen emlékszem valamennyire. Valóban nem lehet ilyet kérdezni. Nem lehet, mert nem tudok csak egyet, kettőt, hármat mondani. Számomra a Sirály, vagy Goldoni különös története, Sütő Kálvinja, mind-mind kedves maradt. Aztán ott van Albee. Nem félünk a farkastól. És szerettem a Lear királyt, bár lebunkózott érte a sajtó, lebunkóztak a kollégák. Amikor Kolozsváron játsztuk, másnap már jelentkezett a kritika. Lehúzta az előadást, lehúzott engem, míg este a közönség felállva tapsolt. Tüntetett a kritika véleménye ellen. - Mindez töredéke sem lehet annak, amit valójában elmondhatna még. A fimszerepeiről egy szót sem szól? - Afilmszerepeimről valóban kevesebb szó esett a lapokban. 1956 őszén Sütő András Félrejáró Salamon című novellájából megcsináltuk az O mica Intimplare című filmet, aztán hosszú, néma csend. Hatvankilencben a Tótékat elvittük Székelyudvarhelyre, ott találkoztam Kósa Ferenccel, Dózsa filmjéhez helyszínelt, meghívott próbafelvételre. A Nincs idő c. filmjében főszerepet kaptam. Az én filmes karrierem nem volt egy Dunához hasonló folyam, de amíg engedték, 85-ig minden évben egyegy filmet forgattam, aztán azt mondták, legyen elég. Magyarországon tizenhat filmben játszottam, voltak jó, és kevésbé jó alkotások. Simó Sándor filmje, az Apám néhány boldog éve közönségsiker volt, de Palásthy Retúrját is kedvezően fogadta a publikum. Szóval 1982-ben állítottak le azzal a kifogással, hogy a magyar filmesek csak ne nagyon szivattyúzzák át a jó erdélyi színészeket, mert megsínylik azt a honi magyar színházak... Kilencven után megint elkezdtem forgatni, kisebb-nagyobb szerepekre évente meghívnak. - Egy és oszthatatlan egyetemes magyar kultúráról szokás manapság beszélni. Van tehát egyetemes magyar irodalom, és egyetemes magyar színjátszás, az egyetemes elismerés azonban már nem így működik. Nemrég a nemzet színészeiről írtak vezető magyarországi lapok. Elnézegettem a szép színes arcképcsarnokot, Lohinszky Loránd hiányzik arról. Önt elkerülte a Kossuth-díj. Mit gondol, nem járt volna önnek is a legmagasabb állami magyar kitüntetés? - Furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy járna, de talán megérdemeltem volna. Hogyha ugyanazzal a mércével mérnék az erdélyi magyar színészeket, mint a magyarországi kollegákat... De hát ez mindig így volt 1918 után, még az alatt a négy év alatt is, amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz. Emlékszem, legalább negyven erdélyi magyar író írt egyszer Hóman Bálint művelődési miniszternek egy memorandumot, amelyben tiltakoztak, hogy nekik ilyen diszkriminatív körülmények között kell dolgozniuk. Hát akkor, Kisvárda... Nem falu, nem kisváros, hanem nagyközség, amely felvállalta azt, hogy évente vendégül lát legalább tíz határon túli színházat. Tíz-tizenegy éve folyik ez. Le a kalappal, de a helyzet úgy néz ki, hogy a határon túliak menjenek csak Kisvárdára, ne Pécsre, Szegedre, netán Pestre... Ami a Kossuth-díjat illeti - ha már kipattintotta belőlem -, nem vitás, lett volna alkalom, a színpadon eltöltött ötven év, jubileum, 75 év, ám szó sincs róla. De legyünk igazságosak, van Polgári Tisztikeresztem, és megkaptam a Magyar Művészetért díjat is, ami már valami. A román díjak közül az Érdemes Művész címnek örültem legjobban. Noha nem voltam párttag és tudták azt rólam, hogy nem vagyok a kommunizmus lelkes híve, Tompával sem voltam beszélő viszonyban. Sőt, 1956-ban a főiskola titkárságán azt találtam mondani, hogy „mi van, be vagytok szarva, kommunisták”? Nem láttam, hogy ki állt a kályhánál, hát Erdős Irma volt... Másnak ennyiért, vagy sokkal kevesebbért egyenesen cella járt. Valahogy megúsztam. De ötvenhétben kaptam már egy kicsi plecsnit, hatvanötben jött a komolyabb ftelismerés. Érdemes Művész lettem. És még nem szóltam az EMKE-díjról, a tavasszal pedig UNITER életműdíjban részesültem. — Mit válaszol, ha színészi szolidaritásról kérdezem? - Nem értem a kérdését. - Színészi összetartásra gondolok... - Ebben a színházban...? — Ebben, és úgy általában. - A színház nem szerelem kérdése. A színházban sok ütközőpont adódik, a színészek egy kicsit másabbak, mint a köznapi emberek, éspedig azért, mert az idegrendszerük eléggé kihegyezett, azzal dolgoznak, nyilvánvalóan másként reagálják le a dolgokat. Mégiscsak a saját testével,, a saját agyával (és saját elivott agyával) végzi munkáját. Szóval, ütközés mindig volt, van és lesz. - Mi folyik itt, Marosvásárhelyen? - Nem tudom, mert nem vagyok a színház tagja, kilencvenben ugyanis elmentem nyugdíjba, szerepet alig vállaltam. Talán érdekes, ha elmondom, hogy 1951 tavaszán a Sirályban az ifjú Trepljovot, most három éve ugyancsak ebben a darabban az idős Sorint játszottam. Ez volt az utolsó... Egyszer jött Zeno Fodor és Mircea Cornisteanu: igaz, hogy színész vagy már ötven éve? Hát mit mondhattam volna: igaz. Hát akkor csináljuk meg... Nem csinálunk semmit, hagyjatok békén. De így, de úgy, és akkor mit tehet az ember, belementem. De befejeztem, megmondom, miért. Az embernek tudnia kell, mikor hagyja abba. Visszafele az utat én már nem akarom megtenni. Annyit értem el, amennyit elérhettem. Kérdezem: lesz itt még egyszer jó színház? Nem föltétlenül Székely Színház, nem föltétlenül Nemzeti Színház, hanem egyszerűen Jó Színház? - Biztosan lesz. Ha meglesznek a jó összetevők. Ha lesz jó vezetés, hozzáértő igazgató - egy Jób Dániel, Hevesi, akár egy Tompa kezdeti periódusában -, akkor kialakul a jó társulat. Mert ennek a társulatnak van eleje, de nincs közepe és nincs vége. Itt nem lehet jó repertoárt tervezni, mert kiderül, hogy nincsenek sem ötvenévesek, sem hatvanévesek, sem hetvenévesek, de lassan huszonévesek sincsenek, mert a fiatalok is megöregednek... Jelenleg van az „évfolyam”, nem tehetségtelenek, és nem ostobák. Csak érzik, hogy beültek valaminek a közepébe és kizárólag övék a világ. - Lehet, nemzedéki kérdés ez... - Nem, egyebektől függ. Na jó, a színház stílusa változik, a nemzedékek viszonyulása alakul. De reméljük, lesznek még Marosvásárhelyen is olyan időszakok, mint amilyen 1946-tól 1960-ig volt. Ez volt a Székely Színház legendás korszaka. A színház olyan, mint egy napilap. Ön csak tudja: a tegnapi hír ma már semmit sem ér. Peter Brook azt mondja, hogy egy színházi stílus hét évig tart, utána váltani kell. Hiszek abban, hogy egyhamar nem fogjuk temetni a színházat. Lokodi Imre 2000. november 28., kedd