Népújság, 2002. augusztus (54. évfolyam, 176-202. szám)
2002-08-01 / 176. szám
2002. augusztus 1., csütörtök Biztos, hogy nem bántanak? Július közepe táján cseng a telefon, a messzi távolból keresik Lovas Mihályt. Tizenöt éve barátkozott össze a fiatal ellenőrrel, akit nyakukra küldött a megye. Illetve a minisztérium küldte a megye nyakára, az a maga során szépen kiterelte a gyárhoz. A rokonszenves fiú röpke fél nap alatt végzett, szólt, hogy már mehetne is, de odabenn nem veszik jó néven, ha ilyen hamar visszatér, azt hiszik, felületes munkát végzett. Ezért Radu - így hívják - szívesen csavarogna a szép tájon. Több se kellett Mihályéknak. Hát itt a Sóvidék, Szováta, Parajd, Korond, Medve-tó, Sóbánya, fazekas vásár. Mihály az átkosban többet utazott, mint manapság, Magyarországról importálták a lent, ő ellenőrizte a rakományok minőségét, úgy ismeri a Dunántúlt, mint a tenyerét. Radu nem győzött csodálkozni, hogy itt az emberek más nyelvet beszélnek, mint az övé meg az államé. Mihály folytatásos törésiórákat tartott az ellenőrnek, gondolatban elvitte Grazig. Az idő elröpült, a jegyzőkönyv apró hiányosságokat állapított meg. A telefonból egy „Agyonisten!” hangzott. Mihály felismerte a hang gazdáját. Radu ugyanis megtanult néhány szót magyarul, legjobban az „Adjon Isten!” tetszett. Most ujjongva üdvözölte rég nem látott ismerősét, és elmondotta: jelenleg is a minisztériumban dolgozik, szerény, de meglehetősen fizetett munkakörben (ellenőrök ellenére), és hát a felesége őnagysága még sosem járt Erdélyben, nagyon jönne, mert ő, Radu, annyit mesélt erről a tündérkertről, hogy azt fontolgatják, öregségükre (öt-hat év a nyugdíjig) telket-házat vásárolnak, ide telepednének. Szovátára készülnek. Mihályék hogy vannak? Jól? No, az derék. - Hát azért hívtalak, hogy ha lennél szíves, kalauzolj el egy kicsit bennünket, míg megfelelő szálláshoz jutunk. Kész örömmel, mondta Mihály. Arról nem szólt, hogy a gyár szétment, megint van hal a Küküllőben, és hogy ő maga bizony azóta átvedlett tanárrá, éppen a véglegesítő vizsgájára készül. No de semmi jöjjenek csak, lesz valahogy. Két nap múlva ott voltak. Az aszszonyka pirospozsgás, kicsattanó kedélyű, be nem állt a szája, nem kellett feszengeniük a családban (ha egy szó nem jutott azonnal eszükbe), ez a csicsergés áthidalt minden kényelmetlennek ígérkező helyzetet. Csak akkor állt meg a szóbiában, mikor besétáltak az első szálló halljába. Megállította Mihályt, és halkan ezt mondta. - Aztán itt te beszélj, kedves... Mihály nem értette. Jó, hát ő beszélhet. Románul kezdte, de a recepciós ismerte őt régebbről, így hát magyarul válaszolt. Mia elsápadt, és csak némán ingatta a fejét, nem kell, tovább, mert drága. És ez így ment egész délelőtt. Pedig a következő szállóban csak hétszázötvenezer lejt kóstált a szoba, megfelelt volna, de mivel két-három mondat után a recepciós itt is magyarra váltott, Mia elsötétült arccal indult kifelé. Mihályról csörgött a veríték. A franc, aki megeszi. Pedig ez a nő, ez a recepciós, ez igazi román, libánfalvi származék. Hát ez miért nem hagyja, hogy románul mondja a magáét?!... Mia és Radu a tó kilátójánál tanácskozott. - Tudod mit? - szólt később Radu —, a feleségem meg van rettenve. Nézd, mi Bukarestben a Magheru sugárúton lakunk, ott rend van. De nyolcvankilencben és azt követően nehéz napokat éltünk át. Én most itt ugyanazt érzem. És amit a lapok rólatok írnak...És amit a tévében hallunk...Szóval Mia azt gondolja, hogy nem kellene itt maradnunk, mert ezek nem is állnak velünk szóba románul... Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyünk hozzád, a faluba, s holnap meg sem állok Szinajáig... Erre aztán Mihályban megpattant a húr. No, gyertek csak velem, kedveskéim. Be a szállóba, de nem a recepcióra, hanem a vendéglőjébe. - Mit parancsolnak? - jött azonnal a föúr. - Kérj egy konyakot, nekem is - biztatta Radut. Az kért is. Hozták. - És ön, hölgyem? - Mia elnyílt szemekkel bámulta. - Ön beszél románul? - bukott ki végül belőle. - Természetesen, kérem - válaszolta a főúr. - Románul, magyarul, angolul, egy kicsit franciául meg németül. Amíg finnek is jártak ide, tőlük is fel tudtam venni a rendelést. - Azt mondták pedig, hogy Szovátán nem állnak szóba, ha románul szólalsz meg - kötötte az ebet Mia, miután kijöttek. - A Pruton túli testvéreket menynyire szereted? - kérdezte Mihály. - Nosza, lépjünk be ide, meglátod, milyen otthonosak Szovátán. No, persze nem ott vettek szobát. Radu és Mihály a Gombában söröztek, Mia egymagában purparlézott a recepciósokkal, végül kényelmesen berendezkedtek. Hét végén ismét felkeresték Mihályékat, flekkeneztek a vízparton, söröztek, múlatták a nyarat. És távozáskor Mia elsőre ki tudta mondani: Viszontlátásra! Bölöni Domokos KULTÚRA Menyasszonydömping a pálmaházban Kevés embert hagy közömbösen egy-egy esküvői menet látványa. Van, akinek tetszik a felhajtás, van, aki széles ívben kerüli. A járókelők figyelmét vagy a menyasszony, vagy a tülkölő, felcicomázott személygépkocsisor kelti fel. Szó mi szó, megfordulnak, bámészkodnak az emberek. A díszes menetben az a lényeg: legalább egyszer az életben rájuk figyeljen a világ. Arra az egy napra a menyasszony legyen a világ közepe. Nem vagyok az esküvők körüli hercehurca híve, fölösleges a látszat. Nem a külsőségek a lényegesek. Ám ha valakinek mégis az kell, hát azt tesz, ami tetszik. Mostanáig mindez csupán amolyan futó gondolat volt bennem. Ami azonban szombaton a kolozsvári botanikus kertben történt, több a soknál. A kert felé vezető kaptatós út teleszele volt masnis, virágos, lufis, girlandos luxuskocsival. A járdán parkoltak keresztbe-kasul. Azt hittem, közelben a házasságkötő-terem. Az sehol. Nem is lehetett, hiszen az esketést a városházán szokták megejteni. Akkor mit keres itt a sokadalom? Jegyet váltottunk, s haladtunk a gyönyörű virággruppok között. Nő egy menyasszony, ott is egy, ott is, a japánkertben is, a rózsák között is, a dél-amerikai, a mediterrán, a szavannás és még mit tudom én melyik kert előtt is. A pálmaház sem úszta meg. Mindenütt menyasszonyok pózoltak. A tavirózsás pavilonban is menyasszony jött-ment és násznép járta körül a mesterséges tavat. No nem azért, mert az éppen nyíló tavirózsát s a traktorkeréknyi vízen nyugvó leveleit, a trópusi növényzetet csodálták volna. Dehogy! Azért, mert a videózással együtt divatba jött a botanikus kert is, mint színhely. A szép környezet, az egzotikus háttér miatt ide kaptak. A jelek szerint divat lett. Vajon ki a divatgazda? Minden kórnak van kórokozója. Vagy csak a magamutogatás spontán terjeszkedéséről lehet szó? Az kétségtelen, hogy a botanikus kertnek biztos bevételt jelentenek a hétvégi esküvői menetek. Nevetünk a műpiramisok mellett műtevén teregelőt ábrázoló képeken. A botanikus kertbelin inkább bosszankodom. Biztosan azzal maradunk, mert a következő hét végén elölről kezdődik. A nyitvatartási renden akár fel is tüntethetik, hogy szombaton ettől eddig menyasszonylátogató. Mezey Sarolta Példázat a kárpótlásról "Egyszer régen (vagy a tegnap?), szóval élt két fivér. Nagy volt köztük a korkülönbség (egyikük kétezer, a másik alig háromszáz esztendőt töltött), de szépen gyarapodtak, annak ellenére, hogy régebben első látásra mindkettő ágrólszakadtnak tetszett. Gyűjtöttek, építkeztek fából, kőből, márványból, dacból, kivagyiságból, bosszúból, kegyességből. Ezt-azt, házat, temetőt, de főképpen templomot. Egy ronda napon aztán az ország felett uralkodó zsarnok szemet vetett a kisebbik fivér nagy vagyonára, mindet elkobozott, de azért az idősebbiknek juttatott némi morzsát, főleg a semmi másra nem alkalmas szentélyeket. Azokban a bitorló, aki hellyel-közzel bírta a zsarnok bizalmát, szépen befészkelte magát, sőt idővel mindenki a faluban úgy hitte, még a kisebbik fiú gyermekei és unokái is, hogy nagybátyjuk örökké ekkora hatalmas vagyon ura volt. De mert semmi sem tart míg a világ s két nap (még a rosszvilág sem), történt pedig, hogy a zsarnokot, aki útilapit akart kötni a zsarnoki helikopter talpára, elkapták, s pikk-pakk lepuffantották Akkor aztán a falu népe fellélegzett, és a kisebbik fivér elkezdé visszakövetelni a maga jussát, az imahelyeket, régi kolostorokat, fészert, kamrát. De Csütörtöki kimenő - Sebestyén Mihály rovata - azokat bizony hiába kérte. Nem szerezhette vissza. Járt a bírónál, Junéliánál, még a római pápánál is. Mindenki ígért, de, amint az már lenni szokott, maradt a szép szavakkal, kongó biztatásokkal. Kiáltozott a falu piacán, sírt, szánatta magát. Még arra is hajlandó volt, hogy a család ősellenségével a falubéli Másnépekkel szövetségre lépjen. (Amúgy is korábban hozzájuk járt vendégségbe. Szívesen fogadták etették-itatták malaszttal, égi mannával.) Na, ekkor megelégelte a dolgot a nagyobbik testvér. Szólt az új uralkodónak adjon a fivérének egy kisebb birtokot (egy hektárnyi cserebogár-házat) valahol a Másnépek udvarhelyében. A fiú elfogadta. Lecsapott rá. Nem érdekelték már régi segítői. Feltámadt benne a szerzés ördöge. Amúgy is ilyen világ volt feljövőben. Csak a siránkozásról nem tudott leszokni. Az idősebbik gazda egy viharos éjszakán magához hívatta az öccsét. Titokban megesett a kibékülés s a megegyezés, amiről a külvilágnak nem szabadott tudnia. Tanakodtak, de hogy miről, az titokban maradt. Mondják akik jobban ösmerik a falu száját, hogy ilyen egyezség született: a tegnapi kiforgatott nem kap vissza egyetlen régi ingatlant sem, de csak bátran kérjen-követeljen a falu földjéből, a közösből, a máséból kárpótlást, mert ő minden erejével támogatja öccsét a helyreállásban. Van erre tehetsége, ereje, csele, pénze, így aztán kettejüké lesz rövidesen az egész falu. - Hiszen tudod - monda a kisebbik heherészve a bátyjának - holló a hollónak... Petőfi f • 1 •• A Cf • uj körtefája „ Haldoklik az öreg tanúj Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik, ő látta volt / verset írni utoljára” - jut eszünkbe Kányádi Sándor fájdalmasan szép négysorosa. Azóta a körtefa teljesen kiszáradt, nemrég egy tudatlan suhanc „bántalmazta” az öreg tanút. Székelykeresztúron járva benéztünk a Gyárfás-kúriára is. A főtérről Székelyudvarhely felé menet a református templomnál bekanyarodva közelíthető meg, az utcát éppen közművesítik. A kúria épületét is tatarozzák, emlékház-jellegét ezután is megőrzi, szobáiban beteg gyermekeket gondoznak majd, a látogatók továbbra is beléphetnek udvarára. A ház falán feliratos táblák, oldalt faragott emlék, beljebb a körtefa - ami belőle megmaradt, némileg helyrehozva. Friss koszorúk. Naponta jönnek zarándokok. A költő emlékét híven őrző városka kegyelete új fáról is gondoskodott. Petőfi körtefájának utóda - az új Petőfi-fa - idén gazdagon terem. Aki jelképet is lát ebben, az valamivel több, mint aki csak nem vak. (bölöni) Aluljáró Nagy nyári telekakció Telekakció. Mikor szemembe ötlött a HVG-ben, elnevettem magam. Megszoktam ugyanis a teleelőnevű szavakat, és azon tűnődtem, mi az, hogy kakció. * „Nyerd meg Budapestet! Reklám. Vagyis nyerj egy pesti estet, azaz egy estet Pesten! Érted? Adunk neked egy teljes estét. Autó sofőrrel és hajnalig szórakozol a pasiddal (csajoddal) Budapest határain belül, ahogy akarsz! Az éjszaka eseményeinek csak a fantáziád szab határt! A pénztárcádat nyugodtan otthon felejtheted!” Ez már dá. „Játssz egy kicsit a tízzel!”... Letettem a lapot. Kösz, én már nyertem is. * Rafting túra. Jól áll a szemüvegem, így a hölgy a képen, de egy rafting túrához a XX szabadságát választom. (Kontaktlencsét.) Rafting túra. A sokcsillagos szállónak pedig heliportja (is) van. Well. Nemcsak kakcióval él az ember. * Kapituláltak! Vasárnapi Újság. Hét órai hír a Kossuth Rádióban. Tragikus ukrán légiparádé. A bemondó elszólja magát: „A két pilóta kapitulált.” Katapultálás helyett talán jobb is lett volna...* Tudni kicsi... A Pro TV HÍREK című délutáni műsorában a szászok ünnepéről számolnak be. Hol ünnepelnek? „A Beszterce-Naszód megyei Teaca községben.” A bemondó hölgy nagyapja jobbágytelki székely volt, Teke pedig románul tényleg Teaca. Pár nappal előbb a rádióban hallottam, hogy játszótér nyílt az Ármeniyer utcában. A hírszerkesztőbemondó névrokonát pedig az ősök itt, Marosvásárhelyen választották fejedelemmé... Latiatuc feleum. (Nyelv)sorvadásunk okozói mi magunk vogimuc. (döme) NÉPÚJSÁG 5 Fotó: Vajda György Pantheon Érdemes ellátogatni a fehéregyházi múzeumkertbe és a múzeumba. A turulmadaras emlékmű mellett évről évre gyarapodik a kis „Petőfi-pantheon”, a költő szobra egyik oldalon, fordítóinak emlékét őrző jelek, plakettek a másikon... A múzeum végre a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület gondozásába került, anyaországi testvérintézményeknek köszönhetően anyaga is gazdagodott. Csoportos kirándulások, családi túrák alkalmával ne hagyjuk ki se a múzeumkertet, se az Ispán-kutat, se Zeyk Domokos héjjasfalvi emlékművét. A Petőfi-múzeum hétfő kivételével naponta 9-15.30 óra között tart nyitva, a belépés felnőtteknek tízezer, tanulóknak ötezer lej. Képeslapokat, az egyesület kiadványait, Petőfivel kapcsolatos irodalmat is vásárolhatunk a múzeumban. b.d.