Népújság, 2015. január (67. évfolyam, 1-24. szám)
2015-01-08 / 4. szám
6 NÉPÚJSÁG HARMÓNIA Egy kis történelem A magyar pszichoanalitika egy jeles első képviselője Százhuszonöt éve, 1890. január 8-án született Radó Sándor orvos, pszichoanalitikus. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga: A magyar pszichoanalitika kiváló képviselője Kisvárdán született, zsidó polgárcsaládban. Budapesten államtudományi doktorátust szerzett, de miután a magyar pszichoanalitikai iskolát megteremtő Ferenczi Sándor írásain keresztül megismerte Freud munkásságát, beiratkozott az orvosi egyetemre, hogy pszichoanalitikus lehessen. Medikusként lett alapító tagja, majd titkára az 1913-ban létrejött Pszichoanalitikus Egyesületnek, s gyakran hallgatta Freud bécsi előadásait. 1915-ben avatták orvosdoktorrá, az I. világháborúban orvos főhadnagyként szolgált a Monarchia hadseregében. 1918-ban ő volt a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület Budapesten megrendezett V. konferenciájának titkára, a kongresszuson került közvetlen kapcsolatba az odalátogató Freuddal. Radót 1919-ben tanársegéddé nevezték ki az orvosi karon, a Tanácsköztársaság idején a közoktatásügyi népbiztosságra rendelték be szolgálattételre. A kommün bukása után ügyészségi eljárás indult ellene, amelyet végül megszüntettek. 1920-ban Berlinbe költözött, ahol Karl Abrahamnál, Freud egyik tanítványánál képezte tovább magát, tanított a helyi Pszichoanalitikai Intézetben, s tevékenyen részt vett a fellendülő német pszichoanalitikus mozgalomban. Az immár nemzetközileg is ismert Radót Freud 1924-ben kinevezte a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület folyóirata, az Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse szerkesztőjévé. 1931-ben a New York-i pszichoanalitikai kör felkérte, hogy berlini példára szervezze meg az ottani pszichoanalitikai intézetet. Radó, akit egyre jobban nyomasztott a nácik előretörése, eleget tett a meghívásnak, később a központ vezetőjeként számos, a fasizálódó Németországból menekülő kollégájának biztosított menedéket. 1944-től a Columbia Egyetemen újabb intézetet hozott létre, az intézményt 1956-ban hagyta ott. A következő évtől a New York-i Állami Egyetem új oktató tanfolyamot szervezett, a Downstate orvosi központ pszichiátriai továbbképző iskolájának professzora és dékánja volt. Igen jelentős szerepet játszott az amerikai pszichiátriai életben, részt vett a New School of Psichiatry megalapításában, ő szervezte meg az Egyesült Államokban az első pszichoanalitikai tanfolyamot, és a pszichoanalízis akadémiájának elnöke volt. Amerikában egyre inkább eltávolodott Freud tanításaitól, amiért heves támadások érték. Radó új magyarázatokkal látta el mestere elméletét, és új terminológiát is bevezetett, s úgy vélte, a pszichoanalízis az orvostudomány egyenrangú ágazata. Kiváló előadó volt, számos amerikai pszichoanalitikus nevezte magát tanítványának. Radónak, aki élete végéig Sándornak nevezte magát, számos tanulmánya jelent meg, összegyűjtött munkái két kötetben 1956-ban New Yorkban jelentek meg. 1972. május 14-én New Yorkban halt meg. Sclerosis multiplexben szenvedhetett Oscar Wilde felesége A központi idegrendszert érintő autoimmun betegségben, sclerosis multiplexben szenvedhetett Oscar Wilde költő és drámaíró felesége, Constance Wilde - állítja Ashley Robins, a Fokvárosi Egyetem orvosi karának tudósa, aki kutatási eredményeit a The Lancet brit orvosi folyóirat legújabb számában teszi közzé. A sclerosis multiplexben szenvedő betegek esetében az immunrendszer támadja meg az agy és a gerincvelő idegsejtjeinek védőburkát, a velőshüvelyt. Ennek bomlása kihat a központi idegrendszer különböző részei közötti kommunikációra, a károsodás miatt az idegrostok lassabban vezetik vagy blokkolják az ingerületet. A betegség leggyakoribb tünetei a látási, érzékelési és motorikus zavarok, koordinációs és egyensúlyozási nehézségek, fizikai kimerültség. A sclerosis multiplex kiváltó okai máig ismeretlenek, a betegség nem gyógyítható, noha napjainkban késleltethető a lefolyása és enyhíthetők a tünetei — olvasható a LiveScience hírportálon. Constance Wilde (1859-1898) 1889-ben kezdett betegeskedni először a jobb lábában jelentkező gyengeség, zsibbadás miatt kényszerült arra, hogy bottal járjon. Két évvel később már erős kéz- és hátfájásra panaszkodott, később gyötrő fejfájás jelentkezett nála. Egyik levelében, amely 1894-95 telén íródott, az aszszony arra panaszkodott, hogy nehezére esik a járás, a későbbiekben a motorikus funkciók tovább romlottak. Orvosai mit sem tudtak kezdeni a betegséggel. Mint Constance Wilde egy 1896-os levelében írja, „elfáradtam az orvosoktól, akik képtelenek bármit is kezdeni a betegségemmel”. Élete vége felé az asszony rendkívüli fáradtságtól szenvedett, és megbénultak arca jobb oldalán az izmok. A tüneteket Constance Wilde több tucat magánlevélben és egyéb iratban ecseteli, amelyeket unokája, Merlin Holland bocsátott a délafrikai kutató rendelkezésére. A dokumentumok alapján született meg a diagnózis 116 évvel Constance Wilde halála után. A sclerosis multiplexszel kapcsolatos első tanulmányok az 1860-as évek végén jelentek meg, és a betegség bekerült Sir William Growers (1845-1915) brit ideggyógyász 1888- ban megjelent neurológiai kézikönyvébe is. „Orvosai valószínűleg nem figyeltek fel az újonnan felismert betegségre, holott a kórismérés meghosszabbíthatta volna Constance Wilde életét” — hangsúlyozza Ashley Robins. A dél-afrikai kutató meggyőződése nem alaptalan, ugyanis 1898 áprilisában Luigi Maria Bossi szülész-nőgyógyász műtétet javasolt, hogy enyhítsék Constance Wilde tüneteit. Az orvos szerint méhdaganat váltotta ki az asszony vizelési problémáit, valamint az idegeket nyomva okozta az alsó végtagok gyengeségét. „Néhány nappal a műtét után Constance Wilde elhunyt. Hólyagproblémáit a jelek szerint nem tumor okozta, hanem a sclerosis multiplex neurológiai tünetegyüttese váltotta ki” - vélekedett Ashley Robins. 2015. január 8., csütörtök Thomas Sydenham volt az angol orvostudomány atyja Háromszázhuszonöt éve, 1689. december 29-én halt meg Thomas Sydenham, az angol orvostudomány atyja, a kortörténet módszertanának kidolgozója, az angol Hippokratész. 1624. szeptember 10-én jött a világra a délnyugat-angliai Wynford Eagle jómódú birtokosának fiaként. 18 éves korában beiratkozott az oxfordi Magdalen Hallba, de tanulmányait hamar félbehagyta, hogy a király ellen harcoló parlamenti hadsereg tisztjeként részt vegyen az angol polgárháborúban. Oxfordi tanulmányait végül 1648-ban a baccalaureusi (Bachelor) fokozat megszerzésével fejezte be. Még ebben az évben a tekintélyes All Souls College tagjává választották. Végleges orvosi diplomáját három évtizeddel később, 1676-ban már mint neves orvos szerezte meg a cambridge-i Pembroke Hallban, ahova idősebbik fia éppen ekkortájt iratkozott be. Magánéletéről csak momentumok maradtak fenn. 1648 után rövid ideig tanult, majd ismét katonai szolgálatba állt. 1654-ben 600 fontot kapott, miután petíciót nyújtott be Oliver Cromwellhez a harcban odaveszett két bátyja utáni járandósága kifizetéséért. 1655-ben lemondott az All Souls College tagságáról, és feleségül vette Mary Geet, akitől három fia született. Családjával Londonban telepedett le, itt kezdett praktizálni 1656 táján. Az Orvosi Kollégiumtól (Royal College of Physicians) 1663-ban kapott működési engedélyt, de a királyi orvostársasággal sohasem lett ennél szorosabb a kapcsolata, mivel kollégáinak többsége bizalmatlanul tekintett újszerű gyógy- és betegkezelési módjaira. A maga útját járta, korának spekulatív elméletei alig befolyásolták, de orvostársai korszakalkotó felfedezéseiről sem vett tudomást. Haszontalannak ítélte az anatómiát és az élettant akkor, amikor éppen ezek mentén újult meg az orvosi gondolkodás. Praktizáló orvosként mindent megtett a betegeiért, lelkiismeretesen törődött velük, felelősséget érzett értük, a betegágy mellett tanulta a gyógyítást. Nagy fontosságot tulajdonított a betegek aprólékos megfigyelésének és adataik pontos nyilvántartásának, így sok betegséget írt le kiválóan. Megfigyelte egyes betegségek szabályszerű visszatérését, s kifejtette a „genius epidemicus” elvét, amely szerint egyes korszakokra másmás járvány jellemző. Ennek okát az időjárás, a klíma, az évszakok változásában látta. Mesterien írt le néhány kórképet, így például a köszvényt (amelytől maga is szenvedett) és az orbáncot. Kidolgozta a kórtörténetírás módszertanát. A betegségek klasszifikációjának gondolatát logikusan egészítette ki a gyógyeljárások (methodus medendi) rendszerbe foglalásának elkészítésével. Az elsők között írta le - és különböztette meg a kanyarótól - a skarlátot, és elsőként világította meg a hisztéria és a vitustánc (Sydenham-betegség) természetét. Ő vezette be az ópiumtinktúra (mákony) alkalmazását a gyógyászatban, elsők között adott vasat a vérszegénységben szenvedőknek, és alkalmazta a kinint a malária kezelésében. Az akut betegségeket külső okokból származtatta, a krónikusokat viszont diétahibából, ami miatt a károsító anyag nem tud kiürülni a szervezetből. Legfőbb gyógyerőnek a természetet tartotta, hitt a friss levegő, a mozgás és a természetes növényi anyagok használatának jótékony hatásában. Munkássága igen jelentős hatással volt az orvostudomány fejlődésére. Gyakorlati megfigyelései alapján írta meg 1666-ban első, feltűnést keltő munkáját, a lázakról szóló könyvét, amelyet 1668-ban kibővített a pestisről szóló tanulmányával. A könyv harmadik, legbővebb és legismertebb kiadása, az Observationes Medicae (Orvosi megfigyelések) 1676-ban látott napvilágot, és csaknem két évszázadig szolgálta alapműként a gyakorlati orvoslást. Legjobb munkájának a köszvényről írt értekezését (1683) tartják. 1692-ben fia kiegészítéseivel, posztumusz jelent meg utolsó, befejezett munkája, a Processus Integri (A gyógyítás folyamata). Bár munkássága olyan neves, felvilágosult kortársai figyelmét felkeltette, mint Sir Robert Boyle fizikus és kémikus vagy John Locke filozófus és orvos, az angol medicina atyjaként és az angol Hippokratészként csak halála után kezdték tisztelni. Az Orvosi Kollégiumban először 1727-ben említették a nevét, mint Hippokratész vetélytársáét. Ekkor ismerték el a gyógyítás módjainak megújításában és az etikus gyógyászat érdekében kifejtett tevékenységét. 65 éves korában, 1689. december 29-én halt meg londoni otthonában. A St. James temetőben helyezték nyugalomra. 1810-ben az Orvosi Kollégium emléktáblát állított a tiszteletére.