Népújság, 2015. január (67. évfolyam, 1-24. szám)

2015-01-08 / 4. szám

6 NÉPÚJSÁG HARMÓNIA Egy kis történelem A magyar pszichoanalitika egy jeles első képviselője Százhuszonöt éve, 1890. január 8-án született Radó Sándor orvos, pszichoanalitikus. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga: A magyar pszichoanalitika kiváló kép­viselője Kisvárdán született, zsidó pol­gárcsaládban. Budapesten államtudomá­nyi doktorátust szerzett, de miután a ma­gyar pszichoanalitikai iskolát megterem­tő Ferenczi Sándor írásain keresztül megismerte Freud munkásságát, beirat­kozott az orvosi egyetemre, hogy pszi­choanalitikus lehessen. Medikusként lett alapító tagja, majd titkára az 1913-ban létrejött Pszichoanalitikus Egyesületnek, s gyakran hallgatta Freud bécsi előadása­it. 1915-ben avatták orvosdoktorrá, az I. világháborúban orvos főhadnagyként szolgált a Monarchia hadseregében. 1918-ban ő volt a Nemzetközi Pszicho­analitikus Egyesület Budapesten meg­rendezett V. konferenciájának titkára, a kongresszuson került közvetlen kapcso­latba az odalátogató Freuddal. Radót 1919-ben tanársegéddé nevez­ték ki az orvosi karon, a Tanácsköztársa­ság idején a közoktatásügyi népbiztos­ságra rendelték be szolgálattételre. A kommün bukása után ügyészségi eljárás indult ellene, amelyet végül megszüntet­tek. 1920-ban Berlinbe költözött, ahol Karl Abrahamnál, Freud egyik tanítvá­nyánál képezte tovább magát, tanított a helyi Pszichoanalitikai Intézetben, s tevékenyen részt vett a fellendülő né­met pszichoanalitikus mozgalomban. Az immár nemzetközileg is ismert Radót Freud 1924-ben kinevezte a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesü­let folyóirata, az Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse szerkesz­tőjévé. 1931-ben a New York-i pszicho­analitikai kör felkérte, hogy berlini példára szervezze meg az ottani pszichoanalitikai intézetet. Radó, akit egyre jobban nyomasztott a nácik elő­retörése, eleget tett a meghívásnak, később a központ vezetőjeként szá­mos, a fasizálódó Németországból me­nekülő kollégájának biztosított mene­déket. 1944-től a Columbia Egyetemen újabb intézetet hozott létre, az intéz­ményt 1956-ban hagyta ott. A következő évtől a New York-i Állami Egyetem új oktató tanfolyamot szervezett, a Downstate orvosi központ pszichiátriai továbbképző iskolájának professzora és dékánja volt. Igen jelentős szerepet ját­szott az amerikai pszichiátriai életben, részt vett a New School of Psichiatry megalapításában, ő szervezte meg az Egyesült Államokban az első pszichoanalitikai tanfolyamot, és a pszi­choanalízis akadémiájának elnöke volt. Amerikában egyre inkább eltávolodott Freud tanításaitól, amiért heves támadá­sok érték. Radó új magyarázatokkal látta el mestere elméletét, és új terminológiát is bevezetett, s­ úgy vélte, a pszichoanalí­zis az orvostudomány egyenrangú ágaza­ta. Kiváló előadó volt, számos amerikai pszichoanalitikus nevezte magát tanítvá­nyának. Radónak, aki élete végéig Sán­dornak nevezte magát, számos tanulmá­nya jelent meg, összegyűjtött munkái két kötetben 1956-ban New Yorkban jelen­tek meg. 1972. május 14-én New York­ban halt meg. Sclerosis multiplexben szenvedhetett Oscar Wilde felesége A központi idegrendszert érintő autoimmun betegségben, sclerosis multiplex­ben szenvedhetett Oscar Wilde költő és drámaíró felesége, Constance Wilde - állítja Ashley Robins, a Fokvárosi Egyetem orvosi karának tudósa, aki kutatási eredményeit a The Lancet brit orvosi folyóirat legújabb számában teszi közzé. A sclerosis multi­plexben szenvedő bete­gek esetében az im­munrendszer támadja meg az agy és a gerinc­velő idegsejtjeinek vé­dőburkát, a velőshü­velyt. Ennek bomlása kihat a központi ideg­­rendszer különböző részei közötti kommu­nikációra, a károsodás miatt az idegrostok las­sabban vezetik vagy blokkolják az ingerüle­tet. A betegség leggya­koribb tünetei a látási, érzékelési és motorikus zavarok, koordinációs és egyensúlyozási ne­hézségek, fizikai kimerültség. A sclerosis mul­tiplex kiváltó okai máig ismeretlenek, a beteg­ség nem gyógyítható, noha napjainkban késlel­tethető a lefolyása és enyhíthetők a tünetei — olvasható a LiveScience hírportálon. Constance Wilde (1859-1898) 1889-ben kezdett betegeskedni­­ először a jobb lábában jelentkező gyengeség, zsibbadás miatt kénysze­rült arra, hogy bottal járjon. Két évvel később már erős kéz- és hátfájásra panaszkodott, ké­sőbb gyötrő fejfájás jelentkezett nála. Egyik levelében, amely 1894-95 telén íródott, az asz­­szony arra panaszkodott, hogy nehezére esik a járás, a későbbiekben a motorikus funkciók to­vább romlottak. Orvosai mit sem tudtak kezdeni a betegség­gel. Mint Constance Wilde egy 1896-os levelé­ben írja, „elfáradtam az orvosoktól, akik képte­lenek bármit is kezdeni a betegségemmel”. Éle­te vége felé az asszony rendkívüli fáradtságtól szenvedett, és megbénultak arca jobb oldalán az izmok. A tüneteket Constance Wilde több tucat ma­gánlevélben és egyéb iratban ecseteli, amelye­ket unokája, Merlin Holland bocsátott a dél­afrikai kutató rendelkezésére. A dokumentu­mok alapján született meg a diagnózis 116 év­vel Constance Wilde halála után. A sclerosis multiplexszel kapcsolatos első tanulmányok az 1860-as évek végén jelentek meg, és a betegség bekerült Sir William Growers (1845-1915) brit ideggyógyász 1888- ban megjelent neurológiai kézikönyvébe is. „Orvosai valószínűleg nem figyeltek fel az újonnan felismert betegségre, holott a kóris­­mérés meghosszabbíthatta volna Constance Wilde életét” — hangsúlyozza Ashley Robins. A dél-afrikai kutató meggyőződése nem alaptalan, ugyanis 1898 áprilisában Luigi Maria Bossi szülész-nőgyógyász műté­tet javasolt, hogy enyhítsék Constance Wilde tüneteit. Az orvos szerint méhdaganat váltotta ki az asszony vizelési problémáit, valamint az idegeket nyomva okozta az alsó végtagok gyengeségét. „Néhány nappal a műtét után Constance Wilde elhunyt. Hólyagproblémáit a jelek sze­rint nem tumor okozta, hanem a sclerosis mul­tiplex neurológiai tünetegyüttese váltotta ki” - vélekedett Ashley Robins. 2015. január 8., csütörtök Thomas Sydenham volt az angol orvostudomány atyja Háromszázhuszonöt éve, 1689. december 29-én halt meg Thomas Sydenham, az angol orvostudomány atyja, a kortörténet módszertaná­nak kidolgozója, az angol Hippokratész. 1624. szeptember 10-én jött a világra a délnyugat-angliai Wynford Eagle jómódú birtokosának fiaként. 18 éves korában be­iratkozott az oxfordi Magdalen Hallba, de tanulmányait hamar félbehagyta, hogy a ki­rály ellen harcoló parlamenti hadsereg tiszt­jeként részt vegyen az angol polgárháború­ban. Oxfordi tanulmányait végül 1648-ban a baccalaureusi (Bachelor) fokozat megszer­zésével fejezte be. Még ebben az évben a tekintélyes All Souls College tagjává válasz­tották. Végleges orvosi diplomáját három évtizeddel később, 1676-ban már mint neves orvos szerezte meg a cambridge-i Pembroke Hallban, ahova idősebbik fia éppen ekkortájt iratkozott be. Magánéletéről csak momentumok marad­tak fenn. 1648 után rövid ideig tanult, majd ismét katonai szolgálatba állt. 1654-ben 600 fontot kapott, miután petíciót nyújtott be Oliver Cromwellhez a harcban odaveszett két bátyja utáni járandósága kifizetéséért. 1655-ben lemondott az All Souls College tagságáról, és feleségül vette Mary Geet, akitől három fia született. Családjával Lon­donban telepedett le, itt kezdett praktizálni 1656 táján. Az Orvosi Kollégiumtól (Royal College of Physicians) 1663-ban kapott mű­ködési engedélyt, de a királyi orvostársasággal sohasem lett ennél szoro­sabb a kapcsolata, mivel kollégáinak többsé­ge bizalmatlanul tekintett újszerű gyógy- és betegkezelési módjaira. A maga útját járta, korának spekulatív el­méletei alig befolyásolták, de orvostársai korszakalkotó felfedezéseiről sem vett tudomást. Haszontalannak ítélte az anató­miát és az élettant akkor, amikor éppen ezek mentén újult meg az orvosi gondol­kodás. Praktizáló orvosként mindent megtett a betegeiért, lelkiismeretesen törődött velük, felelősséget érzett értük, a betegágy mellett tanulta a gyógyítást. Nagy fontosságot tulaj­donított a betegek aprólékos megfigyelésé­nek és adataik pontos nyilvántartásának, így sok betegséget írt le kiválóan. Megfigyelte egyes betegségek szabályszerű visszatérését, s kifejtette a „genius epidemicus” elvét, amely szerint egyes korszakokra más­más járvány jellemző. Ennek okát az időjárás, a klíma, az évszakok változásában látta. Mesterien írt le néhány kórképet, így például a köszvényt (amelytől maga is szenvedett) és az orbáncot. Kidol­gozta a kórtörténetírás módszerta­nát. A betegségek klasszifikáció­­jának gondolatát logikusan egé­szítette ki a gyógyelj­árások (methodus medendi) rendszerbe foglalásának elkészítésével. Az elsők között írta le - és külön­böztette meg a kanyarótól - a skarlátot, és elsőként világította meg a hisztéria és a vitustánc (Sydenham-betegség) természe­tét. Ő vezette be az ópiumtinktúra (mákony) alkalmazását a gyó­gyászatban, elsők között adott vasat a vérszegénységben szenve­dőknek, és alkalmazta a kinint a malária kezelésében. Az akut be­tegségeket külső okokból szár­maztatta, a krónikusokat viszont diétahibá­ból, ami miatt a károsító anyag nem tud ki­ürülni a szervezetből. Legfőbb gyógyerőnek a természetet tartotta, hitt a friss levegő, a mozgás és a természetes növényi anyagok használatának jótékony hatásában. Munkássága igen jelentős hatással volt az orvostudomány fejlődésére. Gyakorlati meg­figyelései alapján írta meg 1666-ban első, feltűnést keltő munkáját, a lázakról szóló könyvét, amelyet 1668-ban kibővített a pes­tisről szóló tanulmányával. A könyv harma­dik, legbővebb és legismertebb kiadása, az Observationes Medicae (Orvosi megfigyelé­sek) 1676-ban látott napvilágot, és csaknem két évszázadig szolgálta alapműként a gya­korlati orvoslást. Legjobb munkájának a köszvényről írt értekezését (1683) tartják. 1692-ben fia kiegészítéseivel, posztumusz jelent meg utolsó, befejezett munkája, a Processus Integri (A gyógyítás folyamata). Bár munkássága olyan neves, felvilágosult kortársai figyelmét felkeltette, mint Sir Robert Boyle fizikus és kémikus vagy John Locke filozófus és orvos, az angol medicina atyjaként és az angol Hippokratészként csak halála után kezdték tisztelni. Az Orvosi Kol­légiumban először 1727-ben említették a nevét, mint Hippokratész vetélytársáét. Ek­kor ismerték el a gyógyítás módjainak meg­újításában és az etikus gyógyászat érdeké­ben kifejtett tevékenységét. 65 éves korában, 1689. december 29-én halt meg londoni otthonában. A St. James temetőben helyezték nyugalomra. 1810-ben az Orvosi Kollégium emléktáblát állított a tiszteletére.

Next