Népújság, 2020. január (72. évfolyam, 1-23. szám)

2020-01-22 / 16. szám

2020. január 22., szerda___________________________________________KÖZÉLET- KULTÚRA_______________________________________________ NÉPÚJSÁG 5 Ma van a magyar kultúra napja 1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy a kéz­irat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823- ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga: Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozó­dása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészeté­nek legnagyobb remekét, a Hymnust, amelynek kéziratát 1823. január 22-én tisztázta le. A költemény először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurora című fo­lyóiratában jelent meg, a kéziraton még szereplő „a Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, de 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot. Kölcsey Ferenc külön lapokra írta és kéziratcsoma­gokban gyűjtötte verseit. A Hymnust tartalmazó kéz­iratcsomag az 1830-as évek végén eltűnt, s több mint száz év lappangás után, 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába, a Hymnus tintamarás miatt megsérült kézirata két lapon található. A Himnusz megzenésítésére 1844-ben írtak ki pá­lyázatot, amelyet Erkel Ferenc, a pesti Nemzeti Szín­ház karmestere nyert meg. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével. Szélesebb nyilvánosság előtt 1844. au­gusztus 10-én énekelték először az Óbudai Hajógyár­ban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor, hivatalos állami ünnepségen először 1848. augusztus 20-án csendült fel. Akkoriban ünnepi alkalmakkor még fel­váltva vagy együtt énekelték a Szózattal, a szabadság­­harc leverését követő elnyomás időszakában aztán - mondhatni közmegegyezéses alapon - a Himnusz lett a magyarok nemzeti imádsága. A Himnuszt hivatalosan csak az 1949. évi pártállami alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. tör­vény iktatta nemzeti jelképeink sorába. A 2012. január elsején hatályba lépett Alaptörvény I. cikke is ki­mondja: „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gon­dolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben. Szavai szerint „ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is.” A Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december 29-én határozott a magyar kultúra napjának megtartásáról, a rendezvé­nyekre először 1989 januárjában került sor. Az ünnep alkalmából a magyarság idehaza, a hatá­rokon túl és szerte a világban megemlékezik a magyar kulturális értékekről. Kiállításokat és koncerteket ren­deznek, könyvbemutatókat, irodalmi esteket és szín­házi előadásokat tartanak. A nemzeti összetartozás évének jegyében e napon kiemelt figyelmet kapnak a külhoni események. E naphoz kapcsolódva adják át a magyar kultúrával, továbbá - 1993 óta - az oktatással, pedagógiai munká­val kapcsolatos szakmai elismeréseket is, többek között a Márai Sándor-díjat, a közművelődési szakmai díjakat - a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat, a Közműve­lődési Minőség Díjat és a Minősített Közművelődési In­tézmény címet a hódmezővásárhelyi önkormányzat alapította Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat, a Kölcsey­­emlékplakettet, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány Kul­túra Lovagja címét, Kolozsvárott pedig az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. Marosvásárhelyért olvasnak fel Ma,január 22-én, a magyar kultúra napján 11 és 19 óra között a Teleki Téka olvasótermében kerül sor a ha­gyományossá vált marosvásárhelyi felolvasómaratonra. A nyolcadik alkalommal szervezett rendezvény témája: Vásárhelyi történetek. A résztvevők marosvásárhelyi szerzők munkáiból és gyermekirodalmi műveiből, ma­rosvásárhelyi helyszíneken játszódó szépirodalmi művekből, illetve helytörténeti írásokból olvashatnak fel öt percen át Marosvásárhelyért. Előzetes időpont-egyeztetés az olvassfel@gmail.com e-mail-címen, valamint a 0730-627-439-es telefonszámon. Főszervező: Studium-Prospero Alapítvány. Szászrégenben is ünnepelnek Január 22-én, ma délután 5 órai kezdettel könyvbemutatónak ad otthont a szászrégeni DIÓ Ház. A könyvba­rátok Albert Ildikó Korképek és kórképek című művét ismerhetik meg. A szerzővel Sarány István, a Hargita Népe főszerkesztője beszélget, közreműködik Szabó Enikő színművész és Varga Nándor klasszikusgitár-művész Csíkszeredából. Szervező: a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság. Erről jut eszembe ,Az ész hibázik, a fejecske kong... ” Ismerősnek tűnik ez a mondás? Talán az iskolában hal­lotta valamikor, kedves olvasó. Valamelyik irodalomtanár mond­hatta viccesen. Ő viszont Katona Józseftől vette át, pontosabban olvasta. A Bánk bán szerzője a dráma egyik antihőse, Biberach, a lézengő ritter szájába adta a gunyoros mondatot. Ami nem annyira ismert, mint a híres színmű régóta és sokat hangozta­tott idézetei, amilyen például a: „nincs a teremtésben vesztes, csak én... ”, „A tető mindjárt rám szakad! ”, az „ Ott van a haza, hol a haszon”, az „Aludj, mohón ki­robbant hazafiság!" és így to­vább, de néha biztos fel-felhangzik valahol. Nekem az juttatta eszembe, hogy estére a marosvásárhelyi Kultúrpalotába, a Bánk bán operaváltozatára van jegyem, és előzetesen fellapoztam az eredeti drámát, amiből a ze­nemű készült. Szép élményt ígér Erkel Ferenc muzsikája, ajándék ez a magyar kultúra napján a vá­sárhelyieknek. Az nyilván véletlen, hogy éppen a napokban tettek közzé egy olyan tanulmányt, amelyből az derül ki, hogy a ro­mániai fiatalok, a 18 és 24 év kö­zöttiek tizenhétszer többet költenek alkoholra, mint kultúrára. Italra átlagban 70, kultúrára 4 lejt adnak ki havonta. És nem azért, mert az alkoholizálás annyival többe kerül, mint a kultúrszomj. Rossz nyelvek szerint azért, mert az előbbi hatása hamarabb meg­látszik. Hagyjuk, ócska vicc! Bár tényszerűen is kimutatható. De máshol keresendő a jelenség ma­gyarázata. Nem mélyedek bele. Annyit viszont hozzátehetünk, túl gyakran tapasztalhatjuk, hogy „a fejecske kong”. S ez csak részben a mai iskolarendszer és a folyton megújuló közoktatás hibája. A család, a társadalom is nagymér­tékben ludas a dologban. A felmé­rés különben nem etnikai színezetű, román, magyar és más nemzetiségű ifjakra egyaránt vo­natkoztatható. Aligha gondolhatja valaki, hogy a mi kultúra napi ün­nepünket akarták vele elrontani. Egyébként biztos vagyok benne, hogy városunkban, megyénkben ma számos fiatal kapcsolódik be a kulturális rendezvények hosszú sorába, a felolvasómaratonon is ők biztosítják a folyamatosságot. Az előző napokon is számosan ott voltak az irodalmi, művészeti, mű­velődési eseményeken. Ennek örülhetünk, az azonban lehan­goló, hogy közülük sokkal keve­sebbet fertőzött meg az olvasás vírusa. Bár erről már nem konkrét kimutatás alapján beszélek, a ki­jelentést csupán tapasztalati té­nyezőkre alapozom. Azt sem tudom pontosan, hányan e-könyv­­olvasók, hányan használják az okostelefont, a tablettet olvasásra, ismeretgazdagító szórakozásra, kvíz- vagy keresztrejtvény-fejtésre. Mert ilyen fiatalok is nagyon szép számban lehetnek. Apropó, ke­resztrejtvény. Tudták-e, hogy az időtöltésnek, a szórakozásnak ez a játékos leleménye nem is olyan nagyon régi? Magyar viszonylat­ban mindössze 95 éves. Vannak a világon olyan aggastyánok, akik még a keresztrejtvény megjelenése előtt születtek. Az első mai érte­lemben vett keresztrejtvényt a New York World 1913. december 21-i karácsonyi mellékletében közöl­ték. Hamar népszerűvé vált. Ma­gyarországon először a Ma Este című lap jelentetett meg kereszt­­rejtvényt 1925. január 22-én, így hát ma a magyar kultúra napja mellett a keresztrejtvény ünnepéről is megemlékezhetünk. (N.M.K.j maroskeresztúri Virág utcában van egy ház, ahol bújócskázik az idő, álarcosdit játszanak, komolyságot tettetve kacagnak egymásra a gondolatok. Birtokosuk, a 88 éves Aszalós Árpádné szü­letett Egri Magdolna szívesen szórakoztatja velük hallgatóságát, szusszanásnyi szünet nélkül sorakoztatva fel az elmúlt évtizedeket az élénken élő gyermekkortól a sokat várt nyugdíjas mindennapokig. — Volt egy idő, amikor nem ettem mást, csak tejet - emelt rám fürkésző tekintetét be­szélgetésünk legelején. Várja, veszem-e a lapot, rájövök-e, hogy nem valami különös betegségre, hanem élete első esztendejére emlékezik. Nehezen kapcsolok, de lassan megszokom, hogy itt dióbélként rejtik ma­gukba a derűt a szavak, és a következő vic­ceknél, találós kérdéseknél igyekszem résen lenni. Üres poénok, persze, nincsenek, és a rendkívüli szellemi frissességről tanúskodó mondatok hálójából könyvelői pontossággal körvonalazódnak a múlt történései Balavásáron születtem, Kerelőszentpá­­lon nőttem fel. Hárman voltunk testvérek, a nővérem két évvel előttem, az öcsém három évvel utánam jött a világra. Édesapánk ké­ményseprőmester volt. A csempekályhák épí­téséhez is értett, és egyedüliként a környéken méheket is tartott. A méz pergetésénél mi, gyermekek, mindig odatartottuk a csuprot, és azon frissiben meg is ittuk az édes termést. Amikor bejöttek az oroszok, egy éjszaka a mi kertünkben is nagy pusztítást végeztek, a ka­sokat összetörték. A harminc méhcsaládból kettő maradt. Akkor láttam apámat először sírni Az egykori kislány Kerelőszentpálon román nyelven végezte az első osztályt, egy évvel később viszont átkerült a katolikus fe­lekezeti iskolába. A négy elemi után a gyu­lafehérvári zárdában folytatta a tanulást. — Az apácák igényes, szigorú nevelésben részesítettek. Földrajzórán a térképnek hát­tal állva kellett megmutassuk a fővárosokat. Titkos recept és sablon nélkül rajzoltuk le a térképet, ami­kor pedig sétálni vittek, énekelve mondtuk a szorzótáblát. Kézimunka- és háztartási óránk is volt — akkor tanultam meg, hogy a takarítást mindig fentről kell kezdeni —, a harmadik gimnázium végén pedig vizsga­munkaként a többi lánnyal együtt blúzot hí­meztem magamnak. Az apácák titokban a magyar himnuszra és minden más, fontos énekünkre is megtanítottak. Aki jól viselke­dett, azt vasárnap szentmisére vitték. Sötét­kék matrózblúzban, rakott szoknyában, fekete klottkötényben, sötétkék kabátban ha­ladt végig az utcán az osz­tály, fejünkön a zárda címerével díszített, sötét­kék bársonysapka díszel­gett. Minden este vacsora előtt egy Szűz Mária-szo­­bor előtt imádkoztunk, utána lelkiismeret­­vizsgálatot tartottunk. Ezt a szokást a mai napig megőriztem A háborúból mennyit érzékeltek? - szól­tam közbe Második gimnazista voltam, amikor a karácsonyi vakáció előtt bejött az osztályba a román tanárnő, és fekete papírral leragasz­totta Románia térképén a Szovjetunióhoz csatolt Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Abban a tanévben március közepén fejeztük be az iskolát. Egy másik emlék a vasgárdis­tákhoz fűződik. Gyulafehérváron egyetlen mozi volt, és az apácák havonta egyszer min­ket is elvittek filmet nézni. Olyankor mindig kiüresítették számunkra a karzatot. Egy már­ciusi mozizásunkkor vasgárdista fiatalok áll­tak nekünk sorfalat, a fülünkbe kiabáltak, meghúzták a hajunkat. A kísérőnk szólt, hogy azonnal indulunk vissza a zárdába. Ez volt a szerencsénk, ugyanis közben egy nagy cso­port vasgárdista diák jött lefelé a várból, ha a mozinál találnak, ki tudja, mit tesznek ve­ Hétköznapi történet Nagy Székely Ildikó ­ lánk. Arra nem emlékszem, hogy a háború alatt nélkülöztünk volna, apám szakmájának köszönhetően mindig volt mit az asztalra tenni, emellett földjeink is voltak. A szüleink úgy tartották, hogy nekünk, gyermekeknek mindent meg kell tanulni, így a húsvéti va­kációban tövist vágni mentünk a húzásba a napszámosokkal, nyári hajnalokon kapálni, aratni, szénát gyűjteni. Haragudtunk, mert nem mehettünk játszani a többi gyermekkel, mégis felejthetetlenül szép estéket éltünk át hazafelé menet, a szénásszekér tetején ülve. A zárdai évek után a marosvásárhelyi ka­tolikus leánygimná­zium következett. Magdolna egye­temre vágyott, végül tanítóképzős nővére és felsőfokú tanul­mányokra készülő öccse javára lemondott erről. Édesapja közbenjárásával segéd­jegyző lett Magyardellén, majd Mezőszent­­margitán jegyzőnek nevezték ki. Innen került be a megyeszékhelyre. Dolgozott a Vöröske­resztnél, aztán a tartományi békebizottság­nál, miután férjhez ment, az llefor bútorgyárba került mint könyvelő. - Későn kötöttem házasságot, mivel ko­rábban nagyon szerettem valakit, akiről ki­derült, hogy - bár zajlott a válópere - még nős. Megszakítottam vele a kapcsolatot, és elhatároztam, hogy nekem többet nem kell senki. 34 évesen ismertem meg aztán a fér­jemet, általa kerültem Maroskeresztúrra. A korábbi házasságából volt egy süketnéma kislánya, aki az első találkozásunk óta ra­gaszkodott hozzám. Negyvennégy évet éltünk le együtt a férjemmel, sok szép emlékem ma­radt. Vasárnaponként oldalkocsis motorbi­ciklivel jártuk az erdőt, és gyűjtöttük a kincseket. A faluban mindig nekünk volt elő­ször hóvirágunk. Vad orgonagyökeret is hoz­tunk, és a szerzeményeinkkel egész Keresz­túri megtöltöttük. Magdolnáéknak két fiúgyermekük született.­­ úgy hírlett, hogy akinek három gyer­meke van, hamarabb mehet nyugdíjba. Bár a nevelt lányommal együtt nekem is ennyi ju­tott, nem részesültem ebben a kiváltságban. Pedig nagyon vártam a nyugállományt, hogy legyen időm beteg lenni - jegyezte meg de­rűsen vendéglátóm, majd hozzátette: hála a Jóistennek, sosem kellett az ágyat nyomnia, mi több, a feje sem fájt soha. A múltidézés legváratlanabb pillanatai­ban vicces megjegyzések, találós kérdések zökkentettek vissza a jelenbe. Tudom-e, mi­lyen a háború előtti mosógép? - nézett rám az idős asszony, aztán már mutatta is a két tenyerét. Később azt tudakolta, mit gondo­lok, miből iszik ő meg egy decivel minden nap. Percekig tartó találgatás után árulta el: paradicsomléből, amelybe mézet is kever.­­ „Dilibogyókat” sosem szedtem, az én napi gyógyszerem két kisebb cikk, apróra vá­gott fokhagyma három dió darált belével és egy kanál mézzel­­ árulta el a titkos receptet. Kérésemre öt unokájáról és két déduno­kájáról is beszélt -fürgén, pontosan rajzolva elém mindenikről a legfontosabbat: életkort, végzettséget, életkörülményeket. - Hogyan telnek mostanában a napjai? - kérdeztem beszélgetésünk végén. - Elég nehezen, mert jelenleg nem tudok gyakorlatozni a fitneszklubban - villant fel újra a huncut mosoly. Ezúttal sem voltam elég éber, vendéglátóm segített ki pillanatnyi értetlenségemből. Persze, hogy a kertre és a kerti munkára gondolt, arra, amiből soha­sem elég. Sok zöldséget termel, virágot nevel, férje nyughelyére, családja és a jó is­merősök felköszöntésére mindig a magáéból visz. Búcsúzóul két viccet kapok ajándékba, de nem csak ennyivel távozom. Viszek egy­­maréknyit a derűből is, ami a Virág utcai házat belengi, és amiből fénytelen, januári napokon jó majszolni egy kicsit.

Next