Népújság, 2020. január (72. évfolyam, 1-23. szám)
2020-01-22 / 16. szám
2020. január 22., szerda___________________________________________KÖZÉLET- KULTÚRA_______________________________________________ NÉPÚJSÁG 5 Ma van a magyar kultúra napja 1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823- ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga: Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust, amelynek kéziratát 1823. január 22-én tisztázta le. A költemény először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában jelent meg, a kéziraton még szereplő „a Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, de 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot. Kölcsey Ferenc külön lapokra írta és kéziratcsomagokban gyűjtötte verseit. A Hymnust tartalmazó kéziratcsomag az 1830-as évek végén eltűnt, s több mint száz év lappangás után, 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába, a Hymnus tintamarás miatt megsérült kézirata két lapon található. A Himnusz megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc, a pesti Nemzeti Színház karmestere nyert meg. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével. Szélesebb nyilvánosság előtt 1844. augusztus 10-én énekelték először az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor, hivatalos állami ünnepségen először 1848. augusztus 20-án csendült fel. Akkoriban ünnepi alkalmakkor még felváltva vagy együtt énekelték a Szózattal, a szabadságharc leverését követő elnyomás időszakában aztán - mondhatni közmegegyezéses alapon - a Himnusz lett a magyarok nemzeti imádsága. A Himnuszt hivatalosan csak az 1949. évi pártállami alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába. A 2012. január elsején hatályba lépett Alaptörvény I. cikke is kimondja: „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben. Szavai szerint „ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is.” A Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december 29-én határozott a magyar kultúra napjának megtartásáról, a rendezvényekre először 1989 januárjában került sor. Az ünnep alkalmából a magyarság idehaza, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik a magyar kulturális értékekről. Kiállításokat és koncerteket rendeznek, könyvbemutatókat, irodalmi esteket és színházi előadásokat tartanak. A nemzeti összetartozás évének jegyében e napon kiemelt figyelmet kapnak a külhoni események. E naphoz kapcsolódva adják át a magyar kultúrával, továbbá - 1993 óta - az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos szakmai elismeréseket is, többek között a Márai Sándor-díjat, a közművelődési szakmai díjakat - a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat, a Közművelődési Minőség Díjat és a Minősített Közművelődési Intézmény címet a hódmezővásárhelyi önkormányzat alapította Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat, a Kölcseyemlékplakettet, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány Kultúra Lovagja címét, Kolozsvárott pedig az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. Marosvásárhelyért olvasnak fel Ma,január 22-én, a magyar kultúra napján 11 és 19 óra között a Teleki Téka olvasótermében kerül sor a hagyományossá vált marosvásárhelyi felolvasómaratonra. A nyolcadik alkalommal szervezett rendezvény témája: Vásárhelyi történetek. A résztvevők marosvásárhelyi szerzők munkáiból és gyermekirodalmi műveiből, marosvásárhelyi helyszíneken játszódó szépirodalmi művekből, illetve helytörténeti írásokból olvashatnak fel öt percen át Marosvásárhelyért. Előzetes időpont-egyeztetés az olvassfel@gmail.com e-mail-címen, valamint a 0730-627-439-es telefonszámon. Főszervező: Studium-Prospero Alapítvány. Szászrégenben is ünnepelnek Január 22-én, ma délután 5 órai kezdettel könyvbemutatónak ad otthont a szászrégeni DIÓ Ház. A könyvbarátok Albert Ildikó Korképek és kórképek című művét ismerhetik meg. A szerzővel Sarány István, a Hargita Népe főszerkesztője beszélget, közreműködik Szabó Enikő színművész és Varga Nándor klasszikusgitár-művész Csíkszeredából. Szervező: a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság. Erről jut eszembe ,Az ész hibázik, a fejecske kong... ” Ismerősnek tűnik ez a mondás? Talán az iskolában hallotta valamikor, kedves olvasó. Valamelyik irodalomtanár mondhatta viccesen. Ő viszont Katona Józseftől vette át, pontosabban olvasta. A Bánk bán szerzője a dráma egyik antihőse, Biberach, a lézengő ritter szájába adta a gunyoros mondatot. Ami nem annyira ismert, mint a híres színmű régóta és sokat hangoztatott idézetei, amilyen például a: „nincs a teremtésben vesztes, csak én... ”, „A tető mindjárt rám szakad! ”, az „ Ott van a haza, hol a haszon”, az „Aludj, mohón kirobbant hazafiság!" és így tovább, de néha biztos fel-felhangzik valahol. Nekem az juttatta eszembe, hogy estére a marosvásárhelyi Kultúrpalotába, a Bánk bán operaváltozatára van jegyem, és előzetesen fellapoztam az eredeti drámát, amiből a zenemű készült. Szép élményt ígér Erkel Ferenc muzsikája, ajándék ez a magyar kultúra napján a vásárhelyieknek. Az nyilván véletlen, hogy éppen a napokban tettek közzé egy olyan tanulmányt, amelyből az derül ki, hogy a romániai fiatalok, a 18 és 24 év közöttiek tizenhétszer többet költenek alkoholra, mint kultúrára. Italra átlagban 70, kultúrára 4 lejt adnak ki havonta. És nem azért, mert az alkoholizálás annyival többe kerül, mint a kultúrszomj. Rossz nyelvek szerint azért, mert az előbbi hatása hamarabb meglátszik. Hagyjuk, ócska vicc! Bár tényszerűen is kimutatható. De máshol keresendő a jelenség magyarázata. Nem mélyedek bele. Annyit viszont hozzátehetünk, túl gyakran tapasztalhatjuk, hogy „a fejecske kong”. S ez csak részben a mai iskolarendszer és a folyton megújuló közoktatás hibája. A család, a társadalom is nagymértékben ludas a dologban. A felmérés különben nem etnikai színezetű, román, magyar és más nemzetiségű ifjakra egyaránt vonatkoztatható. Aligha gondolhatja valaki, hogy a mi kultúra napi ünnepünket akarták vele elrontani. Egyébként biztos vagyok benne, hogy városunkban, megyénkben ma számos fiatal kapcsolódik be a kulturális rendezvények hosszú sorába, a felolvasómaratonon is ők biztosítják a folyamatosságot. Az előző napokon is számosan ott voltak az irodalmi, művészeti, művelődési eseményeken. Ennek örülhetünk, az azonban lehangoló, hogy közülük sokkal kevesebbet fertőzött meg az olvasás vírusa. Bár erről már nem konkrét kimutatás alapján beszélek, a kijelentést csupán tapasztalati tényezőkre alapozom. Azt sem tudom pontosan, hányan e-könyvolvasók, hányan használják az okostelefont, a tablettet olvasásra, ismeretgazdagító szórakozásra, kvíz- vagy keresztrejtvény-fejtésre. Mert ilyen fiatalok is nagyon szép számban lehetnek. Apropó, keresztrejtvény. Tudták-e, hogy az időtöltésnek, a szórakozásnak ez a játékos leleménye nem is olyan nagyon régi? Magyar viszonylatban mindössze 95 éves. Vannak a világon olyan aggastyánok, akik még a keresztrejtvény megjelenése előtt születtek. Az első mai értelemben vett keresztrejtvényt a New York World 1913. december 21-i karácsonyi mellékletében közölték. Hamar népszerűvé vált. Magyarországon először a Ma Este című lap jelentetett meg keresztrejtvényt 1925. január 22-én, így hát ma a magyar kultúra napja mellett a keresztrejtvény ünnepéről is megemlékezhetünk. (N.M.K.j maroskeresztúri Virág utcában van egy ház, ahol bújócskázik az idő, álarcosdit játszanak, komolyságot tettetve kacagnak egymásra a gondolatok. Birtokosuk, a 88 éves Aszalós Árpádné született Egri Magdolna szívesen szórakoztatja velük hallgatóságát, szusszanásnyi szünet nélkül sorakoztatva fel az elmúlt évtizedeket az élénken élő gyermekkortól a sokat várt nyugdíjas mindennapokig. — Volt egy idő, amikor nem ettem mást, csak tejet - emelt rám fürkésző tekintetét beszélgetésünk legelején. Várja, veszem-e a lapot, rájövök-e, hogy nem valami különös betegségre, hanem élete első esztendejére emlékezik. Nehezen kapcsolok, de lassan megszokom, hogy itt dióbélként rejtik magukba a derűt a szavak, és a következő vicceknél, találós kérdéseknél igyekszem résen lenni. Üres poénok, persze, nincsenek, és a rendkívüli szellemi frissességről tanúskodó mondatok hálójából könyvelői pontossággal körvonalazódnak a múlt történései Balavásáron születtem, Kerelőszentpálon nőttem fel. Hárman voltunk testvérek, a nővérem két évvel előttem, az öcsém három évvel utánam jött a világra. Édesapánk kéményseprőmester volt. A csempekályhák építéséhez is értett, és egyedüliként a környéken méheket is tartott. A méz pergetésénél mi, gyermekek, mindig odatartottuk a csuprot, és azon frissiben meg is ittuk az édes termést. Amikor bejöttek az oroszok, egy éjszaka a mi kertünkben is nagy pusztítást végeztek, a kasokat összetörték. A harminc méhcsaládból kettő maradt. Akkor láttam apámat először sírni Az egykori kislány Kerelőszentpálon román nyelven végezte az első osztályt, egy évvel később viszont átkerült a katolikus felekezeti iskolába. A négy elemi után a gyulafehérvári zárdában folytatta a tanulást. — Az apácák igényes, szigorú nevelésben részesítettek. Földrajzórán a térképnek háttal állva kellett megmutassuk a fővárosokat. Titkos recept és sablon nélkül rajzoltuk le a térképet, amikor pedig sétálni vittek, énekelve mondtuk a szorzótáblát. Kézimunka- és háztartási óránk is volt — akkor tanultam meg, hogy a takarítást mindig fentről kell kezdeni —, a harmadik gimnázium végén pedig vizsgamunkaként a többi lánnyal együtt blúzot hímeztem magamnak. Az apácák titokban a magyar himnuszra és minden más, fontos énekünkre is megtanítottak. Aki jól viselkedett, azt vasárnap szentmisére vitték. Sötétkék matrózblúzban, rakott szoknyában, fekete klottkötényben, sötétkék kabátban haladt végig az utcán az osztály, fejünkön a zárda címerével díszített, sötétkék bársonysapka díszelgett. Minden este vacsora előtt egy Szűz Mária-szobor előtt imádkoztunk, utána lelkiismeretvizsgálatot tartottunk. Ezt a szokást a mai napig megőriztem A háborúból mennyit érzékeltek? - szóltam közbe Második gimnazista voltam, amikor a karácsonyi vakáció előtt bejött az osztályba a román tanárnő, és fekete papírral leragasztotta Románia térképén a Szovjetunióhoz csatolt Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Abban a tanévben március közepén fejeztük be az iskolát. Egy másik emlék a vasgárdistákhoz fűződik. Gyulafehérváron egyetlen mozi volt, és az apácák havonta egyszer minket is elvittek filmet nézni. Olyankor mindig kiüresítették számunkra a karzatot. Egy márciusi mozizásunkkor vasgárdista fiatalok álltak nekünk sorfalat, a fülünkbe kiabáltak, meghúzták a hajunkat. A kísérőnk szólt, hogy azonnal indulunk vissza a zárdába. Ez volt a szerencsénk, ugyanis közben egy nagy csoport vasgárdista diák jött lefelé a várból, ha a mozinál találnak, ki tudja, mit tesznek ve Hétköznapi történet Nagy Székely Ildikó lánk. Arra nem emlékszem, hogy a háború alatt nélkülöztünk volna, apám szakmájának köszönhetően mindig volt mit az asztalra tenni, emellett földjeink is voltak. A szüleink úgy tartották, hogy nekünk, gyermekeknek mindent meg kell tanulni, így a húsvéti vakációban tövist vágni mentünk a húzásba a napszámosokkal, nyári hajnalokon kapálni, aratni, szénát gyűjteni. Haragudtunk, mert nem mehettünk játszani a többi gyermekkel, mégis felejthetetlenül szép estéket éltünk át hazafelé menet, a szénásszekér tetején ülve. A zárdai évek után a marosvásárhelyi katolikus leánygimnázium következett. Magdolna egyetemre vágyott, végül tanítóképzős nővére és felsőfokú tanulmányokra készülő öccse javára lemondott erről. Édesapja közbenjárásával segédjegyző lett Magyardellén, majd Mezőszentmargitán jegyzőnek nevezték ki. Innen került be a megyeszékhelyre. Dolgozott a Vöröskeresztnél, aztán a tartományi békebizottságnál, miután férjhez ment, az llefor bútorgyárba került mint könyvelő. - Későn kötöttem házasságot, mivel korábban nagyon szerettem valakit, akiről kiderült, hogy - bár zajlott a válópere - még nős. Megszakítottam vele a kapcsolatot, és elhatároztam, hogy nekem többet nem kell senki. 34 évesen ismertem meg aztán a férjemet, általa kerültem Maroskeresztúrra. A korábbi házasságából volt egy süketnéma kislánya, aki az első találkozásunk óta ragaszkodott hozzám. Negyvennégy évet éltünk le együtt a férjemmel, sok szép emlékem maradt. Vasárnaponként oldalkocsis motorbiciklivel jártuk az erdőt, és gyűjtöttük a kincseket. A faluban mindig nekünk volt először hóvirágunk. Vad orgonagyökeret is hoztunk, és a szerzeményeinkkel egész Keresztúri megtöltöttük. Magdolnáéknak két fiúgyermekük született. úgy hírlett, hogy akinek három gyermeke van, hamarabb mehet nyugdíjba. Bár a nevelt lányommal együtt nekem is ennyi jutott, nem részesültem ebben a kiváltságban. Pedig nagyon vártam a nyugállományt, hogy legyen időm beteg lenni - jegyezte meg derűsen vendéglátóm, majd hozzátette: hála a Jóistennek, sosem kellett az ágyat nyomnia, mi több, a feje sem fájt soha. A múltidézés legváratlanabb pillanataiban vicces megjegyzések, találós kérdések zökkentettek vissza a jelenbe. Tudom-e, milyen a háború előtti mosógép? - nézett rám az idős asszony, aztán már mutatta is a két tenyerét. Később azt tudakolta, mit gondolok, miből iszik ő meg egy decivel minden nap. Percekig tartó találgatás után árulta el: paradicsomléből, amelybe mézet is kever. „Dilibogyókat” sosem szedtem, az én napi gyógyszerem két kisebb cikk, apróra vágott fokhagyma három dió darált belével és egy kanál mézzel árulta el a titkos receptet. Kérésemre öt unokájáról és két dédunokájáról is beszélt -fürgén, pontosan rajzolva elém mindenikről a legfontosabbat: életkort, végzettséget, életkörülményeket. - Hogyan telnek mostanában a napjai? - kérdeztem beszélgetésünk végén. - Elég nehezen, mert jelenleg nem tudok gyakorlatozni a fitneszklubban - villant fel újra a huncut mosoly. Ezúttal sem voltam elég éber, vendéglátóm segített ki pillanatnyi értetlenségemből. Persze, hogy a kertre és a kerti munkára gondolt, arra, amiből sohasem elég. Sok zöldséget termel, virágot nevel, férje nyughelyére, családja és a jó ismerősök felköszöntésére mindig a magáéból visz. Búcsúzóul két viccet kapok ajándékba, de nem csak ennyivel távozom. Viszek egymaréknyit a derűből is, ami a Virág utcai házat belengi, és amiből fénytelen, januári napokon jó majszolni egy kicsit.