Népújság, 2023. november (75. évfolyam, 250-274. szám)

2023-11-18 / 265. szám

2023. november 18., szombat_____________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG ^5 A hűség szobrásza, a szobrász hűsége Hunyadi László 90 éves A marosvásárhelyi alkotó 2023. november 16-án töltötte 90. esztendejét. Az eseményt számos tisztelője jelenlétében feleségével, a textilművész Hunyadi Máriával közös kiállí­táson tették igazán emlékezetessé a Bernády Házban. A születésnapi tárlatra a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma egy kis katalógust is megjelentetett a szob­rász válogatott alkotásaiból. A kiállítás ismertetésére a későbbiekben visszatérünk, ma a kiadványból emeljük ki Nagy Miklós Kund méltató gondolatait.­ ­Számomra a szobrászat lényege: valami maradandót létrehozni. Olyat, ami a tradíci­óra épül” - olvasható Hunyadi László egyik önvallomásában. A marosvásárhelyi szobrász és ötvösművész eddigi 90 esztendeje és pél­dásan kiteljesített, páratlanul gazdag élet­műve meggyőzően tükrözi, alkotótevékeny­sége mintegy hét évtizedében mindvégig e tömör ars poetica szellemében dolgozva vált képzőművészetünk egyik legtermékenyebb, művei számában és népszerűségében is nehe­zen utolérhető, kiváló egyéniségévé. Ha csak a köztéri alkotásait vesszük figyelembe, azokból is 65 viseli az ő kézjegyét szerte a Kárpát-medencében, sőt azon túl is. Sütő András joggal nevezte húsz évvel ezelőtt „történelmi emlékezetünket gyógyító bará­tunknak”. A kortársi, írói méltatás mellett a küküllődombói születésű Magyar Örökség díjas Mester a szakma elismerését is magáé­nak tudhatja itthon és az anyaországban egya­ránt. A Magyar Művészeti Akadémia megbe­csült tagja, 2005-től Koller-díjasa, Marosvásárhely díszpolgára munkásságát elemezve alulírott többek közt ezeket emelte ki az MMA honlapján: „Hunyadi László a kortárs erdélyi szobrá­szat egyik meghatározó egyénisége, hat évti­zedet átölelő alkotói munkássága különösen az emlékműszobrászat, a köztéri monumen­tális plasztika, illetve kisplasztika (kül- és beltéri emlékplakettek, domborművek, port­rék, mellszobrok) területén teremtett mara­dandót. Nemcsak művészi, eszmei, de mennyiségi szempontból is kiemelkedő az, amit - főleg az utóbbi negyedszázadban - létrehozott, programszerűen gazdagítva sajá­tos nemzeti panteonját, évente több identitás­erősítő művel pótolva azt a hiányt, amit a történelmi, társadalmi körülmények (impéri­umváltás, kommunista diktatúra, többségi ön­kényuralom) a trianoni döntés óta a térségben elmélyítettek. Mintegy félszáz köztéri alko­tása Erdély számos vidékén közösségi emlék­hellyé vált, magyarországi és más, magyarlakta Kárpát-medencei települése­ken is tanúsítják a szobrász emberközpontú, a hagyományokhoz alkotó módon ragasz­kodó, egyéni hangú művészetének kvalitá­sait Hunyadi annak a tehetséges nemzedéknek lett jelenleg is aktívan alkotó, közkedvelt ve­zéregyénisége, amelyik még a tradíciókat őrző erdélyi falvakban gyerekeskedett, ahol ösztönösen szívta magába és raktározta el örök életre a népi kultúra és mesterségek tisz­teletét, a kézi munka becsületét. Értékrend­jébe szervesen illeszkedett a népművészet, az elődöktől örökölt tárgyi és motívumvilág, mindenekelőtt az, ami szülőhelyén, a Kis-Kü­­küllő mentén körülvette. Érthető, hogy ami­kor tehetségét kiváló mesterek - Bandi Dezső, Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor, Izsák Márton Marosvásárhelyen, majd Kós András, Vetró Artúr, Szervátiusz Jenő, Ion Irimescu a kolozsvári egyetemen­­ kiművelték, alapos szakmai tudással, szakis­meretekkel és tájékozottsággal felvértezték, önmaga számára követendőként egyértel­műen a bartóki, kodályi utat választotta. Ebben a törekvésében a falusi emberek­kel, paraszti közösségekkel később is fo­lyamatosan fenntartott kapcsolata még inkább megerősítette. Pályájának min­den szakasza tükrözi ezt, de azt is, hogy mindvégig a nagyvilág művészeti jelen­ségeire is figyelt, és amit azokból arra ér­demesnek vélt, alkotói elképzeléseihez igazítva saját művészetébe is beépítette. Az életmű egészét azonban a gyökerekhez való kötődés, az elődökhöz, a tőlük átvett és a kortársaknak továbbadott nemes eszmék iránti hűség, a humanista, figuratív, realista elkötelezettség jellemzi.” A tíz évvel ezelőtt írtak lényege nem vál­tozott, az elemző értékeléshez fűzött adatok számszerűségükben módosultak, hiszen az utóbbi évtizedben is számos újabb Hunyadi­alkotást avattak, idén tavasszal például a szlovéniai Kranjban egy Petőfi-mellszobrot. A marosvásárhelyi Bernády Házban a mű­vész 90. születésnapjára feleségével, Hu­nyadi Mária textilművésszel közösen rendezett kiállításon is jelen van a nemzet 200 esztendeje világra jött költője, Petőfi ugyanis a szobrásznak is egyik meghatározó példaképe. De ez a kamarakiállítás, amely egy később rendezendő nagyszabású retro­spektív tárlat előtt jubileumi főhajtás kíván lenni, az életműnek nyilván csak kis hánya­dát képes felsorakoztatni. Mindaz azonban, ami Hunyadi László plasztikai univerzumára jellemző, jól érzékelhető e szűkített váloga­tás által is. A magyarság nagyjai, a megörö­kített személyiségek, például Szent István, Petőfi Sándor, Orbán Balázs, Tamási Áron, Apor Vilmos, Kemény János, George Enescu szobra, portréja, valamint a hajdúhadházi Múzsa, a rusztikus képzetű lányakt vagy a groteszken modern fogantatású Horgász, il­letve az ötvös Hunyadit megidéző művek méltóképpen képviselik e humánus értékek­ben bővelkedő életmű kvalitásait. És az al­kotó erényeit is, aki (ismételten Sütő szavaival) „történelmi tarvágás után újból szálfanövekedést juttat eszünkbe, erdélyi magyarok drámai exodusában a szülőföld marasztaló vigaszát is jelzi”. Ünnepi tárlatnyitó a derű jegyében Fotó: Néva A védtelen parázsvirág a­z Árvácska - utórezgések Nagy Székely Ildikó Hetekig cipeltem magamban a lélekfeszítő élményt, halogattam a megosztását és ezzel bizonyos szintű elengedését. Mostanra úgy érzem, ennek is eljött az ideje. Az Árvácskáról van szó, a Ma­rosvásárhelyi Művészeti Egyetem és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszín­ház közös előadásáról, amelyet ok­tóber végén, egy békésnek látszó vasárnap estén új helyszínen, a Levél utcai bábstúdió helyett az Ariel székhelyén, a Nyomda utcá­ban mutattak be a másodéves ma­giszteri bábművész szakos hall­gatók A jól ismert Móricz-regény Cse­­réjének, az állami gondozott leány­kának embertelen sorsa elevenedik meg a színpadon egyetlen - tetőtől talpig fehér, szinte arcvonások nél­küli - báb életre keltésével, amely mintha maga lenne az örök időkre tartósított, bepólyált fájdalom. Vi­­dovszky György zseniális rendezé­sében nem a szavakon van a lényeg, emberi és állati hangok, cselekvé­sek - szíj­csattogás - hátborzongató jelzései, különös szimbolikával bíró fények és fénytelenség párbeszéde, valamint a vizuális és auditív hatást szinte szemmel láthatóan átszövő zene beszél, suttog, kiált arról, ho­gyan, meddig, mennyire mélyen lehet megalázni, emberi méltóságá­tól megfosztani a védekezésre kép­telent. Maga a rendező így nyilatkozott a regényről és a belőle született előadásról: „Az Árvácskát hosszú időn át egy szociografikus, helyen­ként naturalista műnek értelmez­ték. Valójában nem az: egy költői szerkezettel megírt műről van szó. A színházi adaptációban ezt a ré­szét erősítjük fel, nem a regény cselekményét állítjuk színpadra. A stilizáltság, a báb használata több asszociációt enged meg a nézőnek, közelebb viszi a lényeghez. Fon­­tosnak tartom olyan figurák élet­éről beszélni, akikről amúgy nem szólnak előadások. Ezek az em­berek áldozatai, nem főszereplői saját történetüknek” (stúdiószín­ház.ro). Az előadás alatt néhány szót fir­káltam a sötétben a táskámból elő­húzott papírlapra: nejlonruha, piros fény, lámpa, kötelek, csend, sötét, a világ fájdalma. Utóbbi szószerke­zet, jól tudom, közhelyes, mégis ki­kívánkozott belőlem. Nem emlék­szem már, pontosan mikor, melyik jelenetnél, de abban biztos vagyok, hogy nem annál, amikor egy din­­­nyekóstolásért büntetésből Csőre kezére parázs kerül. A báb ujjak nél­küli kezén pirosló, apró tűzvirág, a tiltakozni meg sem próbáló test mozdulatlansága bénító látvány volt számomra, aligha tudtam volna használni azokban a percekben az írószerem. Túlzás nélkül állíthatom: a krisztusi szenvedést hordozta ma­gában az a jelenet, annak volt - leg­alábbis az én olvasatomban - megdöbbentően mai metaforája. Nem szeretnék azon elmélkedni, hány „Kedvesanyám” és „Kedvesa­pám” jár-kel ebben a pillanatban is a világban, és mennyien vannak az arctalan „Csórék”, akiknek a szaba­dulás egy gyertya lángjában rejlik, a menekülési útvonal pedig a felhők mögé vezet. Az Árvácska - átváltozásokban gazdag színpadi játékával, zene- és látványvilágának líraiságával - szá­momra a hosszú életű színházi él­mények közé tartozik. Egy intő jel, hatiszta üzenet, maga a születése pillanatában felsíró lelkiismeret. A jubileumi tárlat egy részlete a Bernády Házban Fotó: NMK Jelenet az előadásból Fotó: Rab Zoltán RM0S2 KOMMUNITAS I­­NDÍTVÁNYV Bt TMííK GÁSOK Maí

Next