Népújság, 2023. november (75. évfolyam, 250-274. szám)
2023-11-18 / 265. szám
2023. november 18., szombat_____________________________________________ MÚZSA _____________________________________________________ NÉPÚJSÁG ^5 A hűség szobrásza, a szobrász hűsége Hunyadi László 90 éves A marosvásárhelyi alkotó 2023. november 16-án töltötte 90. esztendejét. Az eseményt számos tisztelője jelenlétében feleségével, a textilművész Hunyadi Máriával közös kiállításon tették igazán emlékezetessé a Bernády Házban. A születésnapi tárlatra a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma egy kis katalógust is megjelentetett a szobrász válogatott alkotásaiból. A kiállítás ismertetésére a későbbiekben visszatérünk, ma a kiadványból emeljük ki Nagy Miklós Kund méltató gondolatait. Számomra a szobrászat lényege: valami maradandót létrehozni. Olyat, ami a tradícióra épül” - olvasható Hunyadi László egyik önvallomásában. A marosvásárhelyi szobrász és ötvösművész eddigi 90 esztendeje és példásan kiteljesített, páratlanul gazdag életműve meggyőzően tükrözi, alkotótevékenysége mintegy hét évtizedében mindvégig e tömör ars poetica szellemében dolgozva vált képzőművészetünk egyik legtermékenyebb, művei számában és népszerűségében is nehezen utolérhető, kiváló egyéniségévé. Ha csak a köztéri alkotásait vesszük figyelembe, azokból is 65 viseli az ő kézjegyét szerte a Kárpát-medencében, sőt azon túl is. Sütő András joggal nevezte húsz évvel ezelőtt „történelmi emlékezetünket gyógyító barátunknak”. A kortársi, írói méltatás mellett a küküllődombói születésű Magyar Örökség díjas Mester a szakma elismerését is magáénak tudhatja itthon és az anyaországban egyaránt. A Magyar Művészeti Akadémia megbecsült tagja, 2005-től Koller-díjasa, Marosvásárhely díszpolgára munkásságát elemezve alulírott többek közt ezeket emelte ki az MMA honlapján: „Hunyadi László a kortárs erdélyi szobrászat egyik meghatározó egyénisége, hat évtizedet átölelő alkotói munkássága különösen az emlékműszobrászat, a köztéri monumentális plasztika, illetve kisplasztika (kül- és beltéri emlékplakettek, domborművek, portrék, mellszobrok) területén teremtett maradandót. Nemcsak művészi, eszmei, de mennyiségi szempontból is kiemelkedő az, amit - főleg az utóbbi negyedszázadban - létrehozott, programszerűen gazdagítva sajátos nemzeti panteonját, évente több identitáserősítő művel pótolva azt a hiányt, amit a történelmi, társadalmi körülmények (impériumváltás, kommunista diktatúra, többségi önkényuralom) a trianoni döntés óta a térségben elmélyítettek. Mintegy félszáz köztéri alkotása Erdély számos vidékén közösségi emlékhellyé vált, magyarországi és más, magyarlakta Kárpát-medencei településeken is tanúsítják a szobrász emberközpontú, a hagyományokhoz alkotó módon ragaszkodó, egyéni hangú művészetének kvalitásait Hunyadi annak a tehetséges nemzedéknek lett jelenleg is aktívan alkotó, közkedvelt vezéregyénisége, amelyik még a tradíciókat őrző erdélyi falvakban gyerekeskedett, ahol ösztönösen szívta magába és raktározta el örök életre a népi kultúra és mesterségek tiszteletét, a kézi munka becsületét. Értékrendjébe szervesen illeszkedett a népművészet, az elődöktől örökölt tárgyi és motívumvilág, mindenekelőtt az, ami szülőhelyén, a Kis-Küküllő mentén körülvette. Érthető, hogy amikor tehetségét kiváló mesterek - Bandi Dezső, Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor, Izsák Márton Marosvásárhelyen, majd Kós András, Vetró Artúr, Szervátiusz Jenő, Ion Irimescu a kolozsvári egyetemen kiművelték, alapos szakmai tudással, szakismeretekkel és tájékozottsággal felvértezték, önmaga számára követendőként egyértelműen a bartóki, kodályi utat választotta. Ebben a törekvésében a falusi emberekkel, paraszti közösségekkel később is folyamatosan fenntartott kapcsolata még inkább megerősítette. Pályájának minden szakasza tükrözi ezt, de azt is, hogy mindvégig a nagyvilág művészeti jelenségeire is figyelt, és amit azokból arra érdemesnek vélt, alkotói elképzeléseihez igazítva saját művészetébe is beépítette. Az életmű egészét azonban a gyökerekhez való kötődés, az elődökhöz, a tőlük átvett és a kortársaknak továbbadott nemes eszmék iránti hűség, a humanista, figuratív, realista elkötelezettség jellemzi.” A tíz évvel ezelőtt írtak lényege nem változott, az elemző értékeléshez fűzött adatok számszerűségükben módosultak, hiszen az utóbbi évtizedben is számos újabb Hunyadialkotást avattak, idén tavasszal például a szlovéniai Kranjban egy Petőfi-mellszobrot. A marosvásárhelyi Bernády Házban a művész 90. születésnapjára feleségével, Hunyadi Mária textilművésszel közösen rendezett kiállításon is jelen van a nemzet 200 esztendeje világra jött költője, Petőfi ugyanis a szobrásznak is egyik meghatározó példaképe. De ez a kamarakiállítás, amely egy később rendezendő nagyszabású retrospektív tárlat előtt jubileumi főhajtás kíván lenni, az életműnek nyilván csak kis hányadát képes felsorakoztatni. Mindaz azonban, ami Hunyadi László plasztikai univerzumára jellemző, jól érzékelhető e szűkített válogatás által is. A magyarság nagyjai, a megörökített személyiségek, például Szent István, Petőfi Sándor, Orbán Balázs, Tamási Áron, Apor Vilmos, Kemény János, George Enescu szobra, portréja, valamint a hajdúhadházi Múzsa, a rusztikus képzetű lányakt vagy a groteszken modern fogantatású Horgász, illetve az ötvös Hunyadit megidéző művek méltóképpen képviselik e humánus értékekben bővelkedő életmű kvalitásait. És az alkotó erényeit is, aki (ismételten Sütő szavaival) „történelmi tarvágás után újból szálfanövekedést juttat eszünkbe, erdélyi magyarok drámai exodusában a szülőföld marasztaló vigaszát is jelzi”. Ünnepi tárlatnyitó a derű jegyében Fotó: Néva A védtelen parázsvirág az Árvácska - utórezgések Nagy Székely Ildikó Hetekig cipeltem magamban a lélekfeszítő élményt, halogattam a megosztását és ezzel bizonyos szintű elengedését. Mostanra úgy érzem, ennek is eljött az ideje. Az Árvácskáról van szó, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház közös előadásáról, amelyet október végén, egy békésnek látszó vasárnap estén új helyszínen, a Levél utcai bábstúdió helyett az Ariel székhelyén, a Nyomda utcában mutattak be a másodéves magiszteri bábművész szakos hallgatók A jól ismert Móricz-regény Cseréjének, az állami gondozott leánykának embertelen sorsa elevenedik meg a színpadon egyetlen - tetőtől talpig fehér, szinte arcvonások nélküli - báb életre keltésével, amely mintha maga lenne az örök időkre tartósított, bepólyált fájdalom. Vidovszky György zseniális rendezésében nem a szavakon van a lényeg, emberi és állati hangok, cselekvések - szíjcsattogás - hátborzongató jelzései, különös szimbolikával bíró fények és fénytelenség párbeszéde, valamint a vizuális és auditív hatást szinte szemmel láthatóan átszövő zene beszél, suttog, kiált arról, hogyan, meddig, mennyire mélyen lehet megalázni, emberi méltóságától megfosztani a védekezésre képtelent. Maga a rendező így nyilatkozott a regényről és a belőle született előadásról: „Az Árvácskát hosszú időn át egy szociografikus, helyenként naturalista műnek értelmezték. Valójában nem az: egy költői szerkezettel megírt műről van szó. A színházi adaptációban ezt a részét erősítjük fel, nem a regény cselekményét állítjuk színpadra. A stilizáltság, a báb használata több asszociációt enged meg a nézőnek, közelebb viszi a lényeghez. Fontosnak tartom olyan figurák életéről beszélni, akikről amúgy nem szólnak előadások. Ezek az emberek áldozatai, nem főszereplői saját történetüknek” (stúdiószínház.ro). Az előadás alatt néhány szót firkáltam a sötétben a táskámból előhúzott papírlapra: nejlonruha, piros fény, lámpa, kötelek, csend, sötét, a világ fájdalma. Utóbbi szószerkezet, jól tudom, közhelyes, mégis kikívánkozott belőlem. Nem emlékszem már, pontosan mikor, melyik jelenetnél, de abban biztos vagyok, hogy nem annál, amikor egy dinnyekóstolásért büntetésből Csőre kezére parázs kerül. A báb ujjak nélküli kezén pirosló, apró tűzvirág, a tiltakozni meg sem próbáló test mozdulatlansága bénító látvány volt számomra, aligha tudtam volna használni azokban a percekben az írószerem. Túlzás nélkül állíthatom: a krisztusi szenvedést hordozta magában az a jelenet, annak volt - legalábbis az én olvasatomban - megdöbbentően mai metaforája. Nem szeretnék azon elmélkedni, hány „Kedvesanyám” és „Kedvesapám” jár-kel ebben a pillanatban is a világban, és mennyien vannak az arctalan „Csórék”, akiknek a szabadulás egy gyertya lángjában rejlik, a menekülési útvonal pedig a felhők mögé vezet. Az Árvácska - átváltozásokban gazdag színpadi játékával, zene- és látványvilágának líraiságával - számomra a hosszú életű színházi élmények közé tartozik. Egy intő jel, hatiszta üzenet, maga a születése pillanatában felsíró lelkiismeret. A jubileumi tárlat egy részlete a Bernády Házban Fotó: NMK Jelenet az előadásból Fotó: Rab Zoltán RM0S2 KOMMUNITAS INDÍTVÁNYV Bt TMííK GÁSOK Maí