Néző, 1977 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám
MÉSZÁROS TAMÁS: A, Jó estét nyár...” próbáin Az úgynevezett színpadi munkafény a próbák kezdeti szakaszában különös holdudvar-világítás. Fehér, rideg derengés, délelőtt tízkor is mintha hajnali dermedtség érzetét keltené. Kész díszletelemek keverednek jelzésekkel, néhány bútordarab már azok közül való, amelyek majd „játszanak”, mások csak ideiglenesek — a műhelyek ilyenkor, hetekkel a premier előtt még dolgoznak, a kellékesek még nem szereztek be mindent. Furcsa, átmeneti világ. Alakulóban levő helyszínek, helyzetek, hangulatok. Több mint egy hónap múlva lesz a Jó estét nyár, jó estét szerelem bemutatója a Vígszínházban. Fejes Endre maga készítette el regénye színpadi változatát, tavasszal már lezajlott egy próbaszakasz is. Aztán jött a nyári szünet, és most szeptemberben Marton László és a társulat újra „nekifut” a munkának, kissé úgy, mintha elölről kezdenének mindent. Újra kell ízlelgetni a szavakat, próbálni a mozdulatokat — mégha sok minden „áll” is már. Képletesen és valóságosan. Mindenekelőtt áll a csaknem teljesen befejezett díszlet. Tervezője, Fehér Miklós szkeptikusan üldögél az üres széksorok között. A tervező ilyenkor gyötrelmes napokat él át. Olyan érzése támad, hogy nem halad előre semmi, órák telnek el, míg egy-egy jelentéktelennek hitt technikai problémát sikerül megoldani. Mert nem a terv elkészítése az igazi feladat, hiszen a rajzasztalon mindent lehet. De ha az elképzeléseink hatvan százaléka megvalósul a színpadon, már boldogok lehetünk. Egyre kevesebb a szakember a színházak műszaki személyzetében, a díszletműhelyekben sem jobb a helyzet. Az öregek elmennek, nincs igazi utánpótlás. — A külső szemlélő persze nem lát a színfalak mögé. Amit látni lehet, itt és most, s majd az előadáson is, az viszont egy remek elképzelés tökéletesnek tűnő megvalósítása... — Igen, végül is sikerül olyan szintre hozni a dolgokat, hogy bántó hibák nem maradnak, csak mi tudjuk, mennyivel lehetne mindez még jobb. Persze, az ember a próbáknak ebben a szakaszában mindig türelmetlen, dohogó, hiszen még semmi sem végleges, biztos. De voltaképp, mit tagadjam, elégedett vagyok az eredménnyel. Az eredmény: egy körbefutó lépcsősor, szintkülönbségekkel, helyenként kis pihenőkkel. Mindenütt rácsok szegélyezik, egyszerre idézve a Duna-part kovácsolt korlátait, a gellérthegyi feljárók korlátját, a józsefvárosi bérházak gangjainak mellvédjét. Itt-ott kandelláberek. Felül pedig, mondjuk az „első emelet” magasságában felfüggesztve, szabályos négyszög alakban ismétlődik a vasracskarám. Mintegy keretbe fogják a színpadot. Fejes „ezerszer áldott” VIII. kerülete — maga az egész világ. Lassan bevilágítják a díszletet, a hideg fényeket sárgás tónusú reflektorok váltják fel, és a Harmonikás elénekli a nyitódalt: „Jó estét nyár, jó estét szerelem.. Presser Gábor, a „főzeneigazgató”, ahogyan a próbára betekintő Várkonyi Zoltán évődve nevezi — most még nem is annyira szerzeményeinek zenei, mint inkább akusztikai hangzásával törődik. Az erősítést nem könnyű megoldani. Ennek a zenés drámának a dalai nem betétszámok; valamennyi „helyzetben” hangzik el, tovább épít egy-egy jelenetet. A szereplők nem foghatnak marokra mikrofonokat, mint például a Popfesztiválban tették. Idegölő kísérletezgetés kezdődik a hangerővel, az ének-belépéssel. Leállás, újrakezdés vég nélkül, órákon át, és ez még csak töredéke a darab zenéjének. Nagy könnyebbség mindannyiunknak, hogy már lemezre vettük a teljes anyagot, bármikor lejátszhatjuk, ellenőrizhetjük magunkat. Talán az egyik számot play backről fogjuk leadni, a tiszta hangzás érdekében — mondja Presser Gábor. Megkérdezem tőle, hogyan határozná meg a darab zenéjét, mert nekem csak kizárásos alapon vannak észrevételeim: nem beat, nem song, nem sanzon... A szerző lakonikus. — Dalok. Az előadásokon majd kiderül, hogy jók vagy rosszak. Csak ez számít. A dalszövegeket is Fejes írta. Hogy költőiek, az nem meglepő — Fejes prózában is lírikus alkat. De hogy ezek a versek jól énekelhetők, ritmikájuk alapvetően zenei, s a rövid sorok frappánsak, drámaiak, ez azért meglepetés, mert rutinos színpadi dalszövegírót, zenés színházi szakembert feltételez. Holott az írónak ezen a téren nincs gyakorlata. Amikor Presser Gábornak megemlítem, hogy még egyik színpadra szánt zenéje sem volt ennyire színpadi, mosolyogva jegyzi meg: ilyen valódi drámával sem volt még dolga. A rendező most még Hegedűs D. Géza, Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet és a többiek énekpróbáját figyeli. Csak végszavak hangzanak el, hogy a zenekar pontosan léphessen be. Még hat hét a bemutatóig. Az még rengeteg — mondja Marton László. Rengeteg munka. Schaffer Judit jelmezei a Nemzeti Galériában A Nemzeti Galéria pazar panorámától övezett emeleti kiállítótermében ezúttal a színházművészet képviselteti magát. A parányi teremben Schaffer Juditnak, a Nemzeti Színház jelmeztervező művészének az elmúlt három évben készített terveit, skicceit, maszkjait, bábuit és ruháit találjuk. Schaffer Judit emlékezetes sikerű előadások, színháztörténeti jelentőségű színészi alakítások csendben meghúzódó alkotó munkatársa. Gazdag fantáziája, dús képzelőerővel megáldott, vibráló egyénisége minden esetben meghatározója egy-egy produkció létrejöttének. A Nemzeti Színházon kívül rendszeres vendége az Operettszínháznak, az Operaháznak, a Pécsi Nemzeti Színháznak, szabadtéri színpadjainknak, a Filmgyárnak és a Televíziónak. (1954-ben végezte az Iparművészeti Főiskola színpad-szakát jelmeztervezőként, Háy Károly László tanszékvezető és Nagyajtay Teréz irányítása alatt. 1954- től 56-ig a Vígszínház foglalkoztatta ösztöndíjasként, majd 1956tól 10 éven át a József Attila Színház jelmeztervezője volt. A Nemzeti Galéria kiállítótermében szinte megelevenednek a Nemzeti Színház Csongor és Tünde előadásának szereplői, a busójárást idéző maszkok, az eszenciálisan tiszta népművészeti munkák, a szegedi szabadtér Lear királyának bőr-textil kompozíciói, az Operettszínházban az Orfeusz az alvilágban pezsdítő, a vörös szín árnyalatait kibontó kán-kán ruhái, a most készülő Ady-film századeleji, szecessziós levegőt hordozó, leheletkönnyű, lassan barnálló képeslap-sziluettjei, vagy a Pécsi Nemzeti Színház Táncpestis előadásának döbbenetes erejű, szürkeségükben tobzódó fantázia-költeményei és a többiek... (Ezután került a Nemzeti Színházhoz, ahol máig is dolgozik. 1960-tól 68-ig tanított az Iparművészeti Főiskolán. A hazai jelmeztervező-gárda jelentős része került ki kezei alól: Vágó Nelly, Jánoskuti Márta ...) ... a nagy színészi alakításokhoz, sikerekhez hozzájáruló jelmezek: Törőcsik Mari Magyar Elektrája, Sinkovits Imre VII. Gergelye, Avar Istváné az Utolsó utáni éjszakában, Bessenyei Ferenc Lear királya, Kálmán György VII. Hadrianja... Mennyi egyéni vélemény, egyéni szín, egyéni humorfricska! Szélesívű irodalmi, színészi, emberi felkészültség párosul a rajz művészetével s a különböző társművészetek harmonikus alkalmazásával.Munkássága elismeréseként kapta a Jászai Mari-díjat és az Érdemes Művész kitüntetést. 1976-ban a prágai Quadriennálén az Utolsó utáni éjszaka című darab jelmezeivel ezüst díjat nyert 35 ország kiállítói közül.) Álmélkodva, múzeumi közelségben figyeljük ezt a varázslatot, ezt a színházi produkciónak is beillő kiállítási élményt. Egy komplex művészeti ág szintézisét nyújtja a Nemzeti Galéria látogatóinak, a színházszerető nézőknek. Kőniger Miklós 6 mm