Nógrád, 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)
1970-12-22 / 299. szám
Bemutatkozott az Urpin Folklórest Salgótarjánban Ismerősöket köszöntöttünk szombaton este a megyei József Attila művelődési központ színpadán: a besztercebányai Urpin-együttest. Ismerősök már csak azért is, mert 1966-os szereplésük sokaknak maradandó élményt jelentett. A csoport 1958-ba kialakult, azzal a céllal, hogy az öntevékeny művészeti mozgalom eszközeivel és lehetőségeivel közkinccsé és színpadra alkalmassá tegye a szlovák népi hagyományokat. Neves zeneszerzők és néprajztudósok segítették a szervező és a tartalmi munkát. Az azóta eltelt 12 év alatt közel háromszázezer ember előtt szerepeltek. Előadásaik száma 340. Ez önmagában még kevés lenne, ha nem tudnánk, hogy az ének-, zene- és tánccsoport hírnevet szerzett magának Franciaországban, az angliai Birminghamben, Jugoszláviában és a Szovjetunióban. Hat évvel ezelőtt Hollandiában, a bruunsumi nemzetközi népművészeti fesztiválon első díjat nyertek. Az eredmények egyben kötelezitek is. A néző kritikus szemmel ült be a sorok közé, hogy véleményt alkosson, mit tud ez a már nagy sikereket elért együttes. S tegyük hozzá gyorsan, nem csalódott. Jellegzetes Felső-Garam menti sortánccal kezdődött a műsor. A dobbantós elemek alkalmazása élénkítette mozgásukat. Színvonalas volt a Húsvéti tánc, amelyben a lányok körtáncot, a férfiak csárdást mutattak be. Az Opora környéki páros tánc nagy tapsot aratott, a vidámság, a játékkedv magával ragadta a közönséget. A sárosi mozaikokba a sarkantyúk pengése hozott színt és díszt. A második rész, A hídon, hangulatképpel kezdődött. Jellegzetessége a koreográfiai ábrázolás sokoldalúsága, főleg a sortáncokban. A ritmikus elemekben gazdag mozzanatokat dobogás és taps fokozza. Kiemelkedő produkció volt a két hegy között, amely a juhászlegények és a favágók virtuskodását mutatta be. Ezúttal a favágók bizonyultak jobbnak, ügyesebbnek. Bár a cigánytánc előadása nagy sikert aratott, mégsem beszélhetünk egyértelmű elismeréssel erről az alkotásról. A darab műelemeket is tartalmazott, nem volt egységes. Az együttesnek képzett táncosai vannak. Üdék és fürgék a lányok, a férfiak karakteresek, technikailag képzettek, s igen jó megelevenítő erővel rendelkeznek. Kitűnő a zenekaruk. Jan Husarik koreográfus, művészeti vezető jó úton jár, mikor a színpadra állításnál csak kiinduló pontul használja az eredeti népi anyagot. A feldolgozás milyensége szabja meg a mű életét és rangját. S ebben Husarik biztos kézzel vezeti táncosait. Szólnunk kell az énekes szólistákról is. Dana Faklova bájos jelenség, elsősorban lírai alkat. Lágy csengésű hangjával megfelelő hangulatot tudott kialakítani maga körül. Milan Stefko, a közönség kedvence lett. Előadókészsége kiváló. Egy-egy mozdulatával kacajra deríti a közönségét. Futáron és furuján előadott számai érdekességként hatottak, öröm volt végignézni az Urpin együttes műsorát. Előadásukban megismerhettük a baráti Szlovákia népének a mienkkel rokon dalait és táncait. Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét — írta Babits. A táncosok leptek meg bennünket hazájuk hagyományaival, s mi örömmel szemléltük díszes forgatagutak. (molnár) Képek az Urpin-együüttes műsorából Tervek és igények a közművelődés gondjairól A MEGYE NÉPMŰVELŐINEK tanácskozásán mondotta egyik vezető beosztású pártmunkásunk, hogy a kulturális munkából talán leginkább a kereskedelmi tevékenységben már idestova általánossá vált módszeres előkészítő, tervező munka hiányzik. Olyan tudományos igényű felmérések sorozata, amelyek alapján az ipar már egy új árucikk piacra kerülése előtt szántó tökéletesen ismeri a vásárlásiban érintett vevőkört: ehhez alakítja aztán az áru formáját, méreteit, színét, s nem utolsó sorban a gyártandó mennyiséget. Végső soron a szellemi termékek is születnek, hogy olvasatlan könyvek lapjaiba „közhasznú árucikkek”, amelyek nem azért zárkózzanak, figyelem nélkül levegőbe szánljanak, hanem azért, hogy hasznosíthatóan beépüljenek az emberek agytekervényeibe. Szépülésre, jobbulásra. Az elv nem új, de olyan távol áll a gyakorlattól, hogy nem lehet elégszer beszélni róla. A kulturális nevelőmunka közkatonái tudják leginkább, hogy a tervgazdálkodás ellenére is milyen nagy a helyi közművelő tevékenységében az ötletszerűségek, esetlegességek, levegőben függő, szép ideák aránya. Olyan programoké, amelyek kialakításakor tisztázatlanok a „kinek—miért—hogyan—mikor” alapkérdései Ami viszont sikertelenséget szül, csődök halmazát eredményezi és azt a megalapozatlan következtetést, hogy a lakosság adott közege érdeklődés nélkül fordul el a művelődés kollektív lehetőségeitől, s hogy legalábbis a kulturálódás területén nem vonzzák a közösségi önfejlesztés alkal-Az ilyesfajta hibák oka lehet szubjektív és objektív természetű egyaránt. Adódhat a kultúrát közvetítő egyén hiányos felkészültségéből, korlátolt szemléletmódjából, elítélendő közömbösségéből. Ezek miatt a művelődés „szocialista papja” eleve rossz ötleteket szül, illetve a maga torz képére formálja át az általában helyes kezdeményezéseket. Ez a gondunk csak hosszú távon küzdhető le, az általánosan magas képesítettség nem oldható meg egyik napról a másikra Szerencsére nem is ez a probléma a súlyosabb — noha, a fejlődés ellenére sem rózsás a helyzetünk. Az előbbieknél sokkal erősebben érezzük ma annak káros következményeit, hogy értelmes emberek — a községben erős gyökerű rossz beidegződések, hagyományok hatására vagy a dolgok kényelmes leegyszerűsítése miatt — községi jogkört alkalmaznak ott, ahol nem szükséges, ugyanakkor szentencia érvényűnek tekintenek, helyi igényeknek és szükségleteknek megfelelő módosítás nélkül hajtanak végre központi javaslatokat. Márpedig, ha egy adott közösség — legyen az megye, község, vagy szakköri csoport — szellemi kapacitásától, szokásaitól, sajátos közérzetétől lényegesen eltérő művelődési programot kap, akkor bármilyen értelmes szándékú és tartalmú terv eleve halálra van ítélve. Sőt. Ebben az esetben a befogadásra kijelölt közeg nem egyszerűen közömbössé, vagy elutasítóvá válik, hanem esetleg — belső szükségletei kielégítétlensége miatt — általános elégedetlenségre hangolódik. Olyan helyzet áll elő, mintha a kereskedelem a divat és korszerűség követelményeit úgy alkalmazná, hogy az ötszáz lelket számláló kisközségben is főleg csak antilopcsizmát, gint, vagy csak filléres bóvlit árusítana. Mert bár így a vidéken élő is tud miben járni és tud már inni, de szinte bizonyos, hogy az országot is bebarangolja terepjárásra alkalmas lábbeliért, a megszokott sör üvegéért, vagy több ezer forintos háztartási gépért. A kulturális élet ésszerű decentralizálása ezt a helyzetet még kiélezettebbé teszi. Erősödik a központi irányítás ajánló funkciója, a döntések és megvalósítások helyi joga. Hogyan lehetne minél nagyobb biztosítékunk arra, hogy egy adott település szellemi életének megszervezése, az erre fordítható anyagi eszközök felhasználása megfelelő legyen? Hogyan érhető el a tervezés és megvalósítás alkalmával a helyi vezetők szubjektív ráérzéseinek és az objektív körülmények figyelembevételének optimális aránya? Hogy a falu és város megkapja, s valóban azt kapja meg, ami testére-lelkére szabott. Az eddigieknél is nagyobb felelősséggel kell kezelnünk a sokoldalú szakmai-politikai-pedagógiai felkészítés kérdését. A mai tendenciáknak megfelelően alakuló jövőbeli kulturális élet minden eddigi közkatonája generális kell legyen a maga posztján. Sokkal nagyobb felelősséggel, mint napjainkban, mert nem lesznek parancsok, csak helyes irányt mutató jó tanácsok, elvek. De lesz továbbra is felelősségre vonás, a közvetlen közeg számon kérő jelenléte. JÓ POLITIKUSSÁ, jó szakemberré, szociológussá és rafinált kereskedővé kell tehát képeznünk a kultúra helyi hadvezéreit. Olyan emberekké, akik tévedhetetlenül meg tudják ítélni, hogy mit igényel a téesz-traktoros és a kisiskolás, az orvos és a fejőnő. Olyan emberekké, akik előtt nemcsak az általános művelődéspolitikai irányelvek, ajánlások, határozatok tisztázottak, de tisztázott az is, hogy ezekből mit, kiknek, hogyan kell és lehet megvalósítani. Olyan emberekké, akik raktáron levő minden árujuk iránt fel tudják kelteni az érdeklődést, állandó vevőkört képesek kialakítani, mindig a megfelelő árucikkeket rendelik meg és rakják pultra. A még magasabb színtű, szocialista kultúra érdekében, Végh Miklós képzőművészeti nevelés A Jobbágyi Általános Iskolában Nógrády Andor tanár vezetésével eredményesen működik a 24 tagú rajzszakkör. A szakköri tevékenység célja, hogy a gyerekek megismerkedjenek a különböző technikákkal, ne álljanak értetlenül a művészeti alkotások előtt, értékeljék az alkotók tevékenységét A szakkör tagjai az állandó rajzoláson kívül, mintázással és linómetszéssel is foglalkoznak. Nemrégiben Budapesten megtekintették a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok kiállításait. Februárban ismét budapesti tanulmányi kiránduláson vesznek részt a képzőművészet iránt érdeklődők. Ezenkívül évenként megtekintik az észak-magyarországi területi tárlatokat is, Salgótarjánban. Az eredményes képzőművészeti nevelést illusztrálja az is, hogy az Ipar- és Képzőművészeti Szakközépiskolában az 1970/71-es tanévtől már jobbágyiban végzett diák is tanul. Szolgáltatások Részletes tervjavaslatot kerített a Balassagyarmati Járási Tanács a lakosság ipari, kereskedelmi és áruszállítási szolgáltatásainak fejlesztésére, a járás községeiben mindinkább fokozódik az igény a szolgáltatások iránt, ezért a javaslat részletesen foglalkozik a textiltisztítás, gépjárműjavítás, lakáskarbantartás, elektroakusztikai berendezések és háztartási gépek javításának biztosításával. Rendkívül sok gondot okoznak az eddig ellátatlan községek, amelyre szintén ki akarják terjeszteni a szolgáltatásokat. A járási tanács megbeszéléseket folytatott az illetékes szervekkel, vállalatokkal a tervjavaslat valóra váltásáról. NÖGRAD — 1970. december 22., kedd A. Kazarjan • Miért sír a gyermek? — Miért sír a gyermek? — kérdeztem meg egy filozófustól. — Először is azért felelte bölcsen a filozófus —, mert a gyermekben ott szunnyadoznak őseinek a tapasztalatai, amelyek arról tudósítják, hogy amikor a világra jössz, az már jól nem végződhet. Másodszor pedig sír a gyermek egy teljesen érthetetlen cél érdekében, amely egy egész életen át hajtani, űzni fogja, de azt — akár a délibábot —, sohasem fogja elérni. Sír azokért a nyaklevesekért, amelyek feltétlen kijárnak neki, és sír azok miatt az asszonyok miatt, akiket ő fog szeretni, de akik őt nem fogják szeretni. Meg azért is sírnak, ha valami nem úgy sikerül kis életükben, ahogyan ők szeretnék, vagy valami nem az ő szájuk ?:e szerint fejeződik be. Hirtelen támadt gondolataik, vágyaik olyan gyorsan halnak el, mint esőben a tábortűz hunyó parazsa. — De mégis, mit tegyek, hogy ne sírjon a gyerek? — kérdeztem erre én. — Meg kell neki magyarázni, hogy nem is olyan kibírhatatlan ez az élet, hogy úgy oda legyen miatta, így meg is fogja szeretni az életet, szavamat adom rá. Ha tudós lesz, akkor azért fogja szeretni az életet, mert a bolygók Kepler törvénye szerint keringenek egymás körül, az alma pedig a Newton törvénye szerint szabadeséssel pottyan le a fáról. Ha építész lesz, akkor azért fogja szeretni a földet, mert városokat lehet rá építeni, ha meg költővé válnék, akkor azért fogja szeretni az életet, mert vannak vonatok, amelyeken ki lehet utazni Nyevedomoja gyönyörű vidékére, ahol bőven terem az alma, és vannak az életben nők. — kristály testű parazsak —, akiknek az almát oda lehet nyújtani. És végül mondja meg neki... A gyerek ez alatt kitartóan és keservesen bőgött. Amikor hazaérkezett a mamája, csodálkozva csapta össze a kezét, és így szólt: — Óh, aranyos kis magzatom! Hát muszáj neked így sírni? Ki kell cserélni a peluskát, szopizni kell egy kis finom tejcsikét, és kész! — Úgy is tett, ahogy mondta. Kicserélte a pelust, megszapiztatta a picit, aki azonnal abba is hagyta a kitartó sírást. — No, és most mitől hallgat a gyermek? — kérdeztem meg a filozófust... Fordította: Sigér Imre