Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
Bölcsőtől a koporsóig Kanász marad, akinek a nevelője kanász A címben idézett szavakat a csurgói iskolában tanítóskodó Csokonai írta a somogyi állapotokról a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versében. Aggodalma nem túlzott, ha meggondoljuk, hogy 1770- ben például egy összeírás szerint 138 népiskola volt Somogyban, s ezek közül is 47 teljesen üresen állott. Az összeíró indulatos bejegyzése a tények mellé: „A jobbágyok barmok módjára nevelik gyermekeiket.” A tanítást a tárgyi és személyi feltételek hiánya egyaránt nehezítette. Sok helyen nem volt iskola, a tanítás a mester házában folyt. Másutt tanító nem volt, vagy személye nem volt megfelelő. A nógrádi esperesség rendeletei között ezt olvashatjuk: „A nős tanítók ne tartsanak diákokat feleségük szolgálatára, és ne is parancsoljanak az asszonyok többet az iskolában, mint maguk a rektorok.” De tanulóban is hiány volt. A népiskolázás egész történetén végighúzódik a tanítók panasza, hogy dologidőben „a tanulásra alkalmas Gyermekek az iskolától elvonattatnak, és a magok kárával a Marhák őrizetére fordíttatnak”. Milyen tudás is volt az, aminek továbbadására e korai korszakban a falusi iskola vállalkozhatott? A tananyagra mindenekelőtt az a még múlt században is élő szemlélet nyomta rá a bélyegét, hogy „az iskolák az egyház veteményeskertjei”. Épp ezért a népoktatás fő céljának századokon át azt tartották, hogy megismertessék az ifjúsággal a „keresztény hit ágazatait”. Ennek feltételeként, és nem elsősorban önmagáért tanították az olvasást és írást. A vallásos alapismereteket különféle kiadású katekizmusok és zsoltároskönyvek alapján sokáig csak élőszóval tanította a mester. A későbbi népiskolai tankönyvek szerkezete úgy módosult, hogy elöl volt az ABC, aztán a vallási ismeretek, amelyek az olvasás gyakorlására is szolgáltak, végül a számok elemei következtek. A falusi iskolákban a tananyagnak az olvasás-írás és számolási alapismeretek mellett fontos részét képezték az úgynevezett „erkölcsi regulák”, amelyek versbe szedve tartalmazták a legfontosabbnak vélt viselkedési szabályokat. Mivel a tanítás módszere az ismételgetéssel való besulykolás volt, nem csoda, hogy sok idős parasztember máig jól emlékszik e versikékre. 1985-ben egy akkor 74 éves bécsi parasztasszony írta visszaemlékezésében: Ha halogatok valami tennivalót, eszembe jut az a kis vers, hogy: „Holnap, holnap majd megteszem, Ma még játszom, iszom, eszem, így szokott a rest beszélni.” S a legelső vers, amit az iskolában megtanultak, többek visszaemlékezése szerint ez volt: „A jó iskolás gyermek, Köszön minden embernek, Megemeli kalapját, Úgy köszönti jó Apját”. .. Olvasni, középkori örökségként, a nehézkes és lassú silabizálással tanultak a falusi iskolákban egészen a XVIII. század végéig, de még Móricz Zsigmond is így tanult gyermekkora iskolájában, a Szabolcs megyei Tügyön. E módszernek megfelelően, először minden hangot külön kiejtettek, s csak azután olvasták egybe szavakká. A tanulókat az olvasásban való jártasság alapján osztották csoportokba, így voltak ábécések, silabizálók vagy betűzők, végül olvasók. Az írást a múlt században még sok helyen homokkal megtöltött ládikák vagy viasszal bevont falapok segítségével gyakorolták a gyerekek. Papírost, tintát csak akkor kaptak, ha a betűvetésben előrehaladtak. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az írástanítás a népiskolában gyakorlatilag nem volt teljesen eredményes, még századunk első évtizedeiben is csak kevesen kerültek ki írástudóan az iskolából. E tekintetben persze országrészenként, falvanként igen nagy különbségek voltak. Fontos része volt a népiskolai oktatásnak viszont az énektanulás, már csak azért is, mert az iskolások a tanító mellett énekszolgálatot teljesítettek a templomban és egyéb közösségi alkalmakkor, például temetésen. Sok szülő állt úgy hozzá a tanulás kérdéséhez: „Csak annyit kell tudni a gyerek(ek)nek, hogy ne menjen neki a falnak.” Mégis a falu közös, ünnepi eseménye volt régen az év végi nyilvános vizsga, „az egzámen” amit a templomban tartottak, s ahol a gyermekek tudása az egész közösség előtt megmérettetett. A régi falusi iskola kevesebb és több is volt mint a mai. Kevesebb, ami az átadott tudás mennyiségét illeti, de több annyiban, hogy a falu egyetlen kulturális intézményeként pótolhatatlan szerepe volt a falvak életében. A tanítók közt volt sok igazi néptanító, aki a falu életében fontos szerepet vitt a színdarabtanítástól a halotti búcsúztatók megírásáig. Mindez persze nem kárpótolt az egyéb hiányosságokért. •Jávor Kata Falusi iskola ——m—■nini i ii i mi iiwi—iniinii A tizedik Gondolatok a tavaszi fesztiválról A nagy nemzeti számonkérések divatjának idején sem lenne érdemes most már arról elmélkedni, ki vagy kik voltak a felelősek azért, hogy Magyarország, évtizedeken át a pusztacsikós-gulyás országaként szerepelt a világban. Hogy miközben Bayreuth, Salzburg, vagy akár csak Prága is fesztiválvárossá nőtt fel, a budapesti művészeti hetek őszi eseménysorozata volt az egyetlen, szegényes alkalom Budapesten, hogy a kultúra kínálatára vendégeket csalogasson. Egy évtizede annak, hogy az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat kezdeményezésére nem kevés ellenállás és szájbiggyesztés közepette megszületett a budapesti tavaszi fesztivál, a muzsika, a színház, a tánc és a képzőművészet ünnepe. Azzal a nem titkolt céllal, hogy miközben természetesen gazdag kulturális programot kínál a hazai érdeklődőknek is, külföldi vendégeket csalogasson Budapestre. A fesztivál, amelyhez kapcsolódik az Utazás című kiállítás is, elsősorban a minőségi turizmus vonzásának alapvető eszköze. Ugyanakkor azt sem szabad egy pillanatig sem elfelejteni, hogy az igényesebb vendégek idecsalogatásához nem elegendő egy többé-kevésbé jól megrendezett fesztivál, ahhoz egész évre szóló jobb propaganda- és rangos kulturális ajánlat szükségeltetik. De hát hogyan is vonható meg most már tíz év átlagában a budapesti tavaszi fesztivál mérlege? Egy-egy nagy külföldi fesztiválon a bevételek általában nem csak az eseményt tartják el, hanem támogatják a mindig igen költséges kulturális szférát is. A nagy nyugati fesztiválokon, ahol az idegenforgalom az egyik fő bevételi forrás, a pénz és a kultúra közvetlenebbül talál egymásra, mint nálunk. Azokban az országokban a vonzó művészeti programokkal gerjesztett turizmus jövedelméből a nagynevű föllépők impresszálására is telik. Nálunk a kettő szétválik: amit „behoz” az idegenforgalom, az nagyrészt az idegenforgalomé, amit a föllépő szólistákra, karmesterre, zenekarokra és társulatokra költ a fesztivál — beleértve a magyarokat és a világhírű külföldi sztárokat — azt aligha fedezi a jegyárakból származó jövedelem. Még akkor sem, ha azt is tudjuk, hogy a helyárak esztendőről esztendőre növekednek. S ami a magyar nézőnek hovatovább megfizethetetlen, az a nyugati vendégnek — figyelembe véve az ő hazai árait — még mindig olcsó. Felelősséggel persze aligha mondható: veszteséges, vagy nyereséges a fesztivál, hiszen épp a különböző csatornákon való elszámolás, s az egésznek valahol az államkasszában követhetetlen eltűnése lehetetlenné teszi a tisztánlátást. Mindenesetre csak becsülhető az az igyekezet, amellyel a fesztivált évről évre megrendezik, hogy öregbítse Magyarország hírétnevét a világban. Az idén is igen szép zenei program fogadja az érdeklődőket. A fesztivál tíz napja alatt több mint félszáz komolyzenei műsor közül válogathatnak a vendégek. S olyan művészek lépnek föl Budapesten, mint Montserrat Caballé, a New York-i hárfaegyüttes, Kocsis Zoltán, Vásáry Tamás, Maurice André, a King’ Singers, az Amerikában élő Starker János, Sándor György és mások. A fesztivál színházi eseményeknek is helyet ad: bemutatót időzít ekkorra a Vígszínház, a Radnóti Színház, a Madách Színház, bemutatkozik Jean-Claude Brialy és Brian D. Barnes egyszemélyes színháza. Megrendezik a Színház- és Filmművészeti Főiskola 1. nemzetközi színházi találkozóját is, valamint az 5. országos kamaraszínházi találkozót. Majd öt évtizedes késéssel végre most az Operaház bemutatja Millos3 Aurél színpadra állításában A csodálatos mandarint is. Mindemellett számos balett- és táncesemény, képzőművészeti kiállítások sora gazdagítja az idei fesztivál programját. Jubileumi fesztivál az idei, tizedik alkalommal ad otthont Budapest a tavaszi fesztiválnak. S csak remélhető, hogy a főváros külsejében és bensőjében egyaránt valóban fesztiválváros képét ölti. Mert a fények, a városkép kialakítása is hozzátartozik ehhez az eseményhez. A kultúra és a turizmus megmutatásra, megmérettetésre vár. Az Európához való fölzárkózásnak ez is egyik alkalma. S nem is a legkivetnivalóbb! R. K. bú, ami két, hasonlóan nem *’* túl fiatalkorú (Mami 80 éves elmúlt, friss, fürge asszony) barátnőjével Szentendrén járt. A Görög Kancsó melletti bazáros asztalán válogattak egy darabig, de azután nem vettek semmit. Már a HÉV-nél jártak, amikor bementek egy hentesüzletbe szalámit vásárolni. Egy nagy halom szép tojás is volt a boltban, erről Maminak eszébe jutott egy történet, amit el is mesélt a barátnőinek: — Még fiatal lány voltam, amikor édesanyám elküldött 15 tojásért a boltba. Otthon, amikor kirakta a szatyorból, megszámolta és 16 darab volt. Rám parancsolt, menjek vissza, és fizessek ki még egy tojást. Nem lehet úgy lefeküdni — mondta —, hogy az embernek bűntudata legyen. Ha véletlenül történt is, ez akkor is lopás. Kelletlenül, de viszamentem. Eddig a történet. Felszálltak a HÉV-re, s már majdnem a végállomásra értek, amikor az egyik barátnője azt mondja Maminak: — Iluska, emeld csak fel a karod! Hogy rövid legyek: Iluska — vagyis Mami — kötött kardigánjának az ujjára ráragadt egy egész kis kartonnyi bizsu fülbevaló. Uramisten! Mi lesz most?! Mami azonnal vissza akart menni a következő HÉV- vel, de kiszámolták, hogy a bazár már zárva lesz, mire visszaérnek. Késő este kopogott az egyik szomszéd, annak az asszonynak a fia, aki ott volt a kiránduláson, és észrevette, mit „lopott” a Mami. — Ili néni! — mondta. — Hallom anyámtól, mi történt, adja ide a „lopott holmit”, holnap úgyis dolgom van Budakalászon, majd teszek egy kis kitérőt, és visszaviszem a portékát. Így is történt. Az árus nemcsak köszönte, de könyörgött, vigyen valami kis ajándékot a néninek az egyébként több mint kétezer forintot érő, véletlenül elvitt bizsuk helyett. A szomszéd úgy válaszolt, mint Mami tette volna: Méghogy ajándékot azért, mert ő rendetlen volt?! Hogyisne. S hogy mikor tanulta ezt a Mami? Valamikor, több mint hatvan évvel ezelőtt a szülői házban. Azt a visszaküldött egy szem tojást soha nem felejtette el. (sárdi) Tojás ,és fülbevaló MMOWwwmm» MŰVÉSZET Művészet és politika Bánffy György három minőségében Egy ember, aki három minőségében is szinte egyformán ismert. Először színészként ismerte meg őt az ország, játszott évekig több vidéki városban, közöttük Pécs volt legnagyobb sikereinek színhelye, most pedig már évtizede fontos oszlopa Budapest egyik legmozgékonyabb teátrumának, a József Attila Színháznak. Jó néhány éve ismerik már — a rádión és minden más médián keresztül — egyik legkövetkezetesebb nyelvművelőként is. Bánffy György nemcsak szépen beszél magyarul, de jól is fogalmaz, és mindezt nemcsak saját értékeként tartja meg, hiszen igyekszik közkinccsé tenni, mert — ahogy mozgalmának neve is mondja — „anyánk nyelvét hagyták ránk a századok”. szép nyelvet, amelyet kötelességünk megőrizni, tisztán tartani, utódainknak teljes fényében továbbadni. És idestova öt esztendeje ismerik már úgy is, mint a magyar parlament egyik képviselőjét, az 1985. évi országgyűlési választások egyik — párton kívüli — győztesét. Mindannyian tudjuk, hogy az még a pártállam parlamentje volt, amely csak az utóbbi egy-másfél esztendőben kezdett el olyan szerepet játszani, amely már hasonlít a demokratikus parlament viselkedésére. Hogy ez így történt, hogy az állampárt diktatúrája a Kossuth Lajos téri palotában is megszakadt, hogy a padsorokban ülő képviselők közül is egyre többen kezdték el a maguk véleményét hangoztatni, választóik érdekeit képviselni, abban Bánffy Györgynek nem kis szerepe volt. Egyébként az utóbbi időben már nem is pártonkívüliként, hanem a Magyar Demokrata Fórum tagjaként ül a parlamentben, és ennek a pártnak a jelöltjeként indul majd a március 25-i választásokon is. Bánffy György a most záruló parlamenti ülésszakon az elsők között volt, aki felismerte, hol a helye a Bős—Nagymaros vízlépcső körül folyó vitában. Az elsők között volt, aki tudta, hová adja a szavazatát, amikor a munkásőrség megszüntetése, vagy a pártvagyon elszámoltatása került napirendre. Egy budai kerületben, az MDF jelöltjeként, erős, ismert és népszerű konkurenspárti jelöltekkel versenyezve indul harcba mandátumáért Bánffy György. Országos népszerűségű ember lévén, nyilván országos érdeklődés kíséri majd küzdelmét. Barabás Tamás