Nógrád Megyei Hírlap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-03 / 29. szám

A NOGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2001. FEBRUÁR 3. | Veszprémben befutott, mégis távozik... Az idei balassagyarmati Madách-ünnepség egyik kellemes színfoltja volt, amikor a veszprémi Petőfi Színház „tündöklő szépségű Évája” (ahogyan egyik méltatója nevezte Szorcsik Viktóriát) adott elő részleteket Madách művéből. Talán sokan nem tudják, hogy a Veszprémben sikert si­kerre halmozó Szorcsik Viktó­ria salgótarjáni születésű. - Hogyan lesz egy tarjáni lányból színésznő? - kérdeztük az alig huszonkét éves szőke lányt. - Azt hiszem én ilyen ambí­ciókkal, s némi tehetséggel születtem... Kicsi koromtól vonzott az előadói, a színészi pálya. Igazából a vonzalmamat édesanyámnak köszönhetem, aki folyamatosan nyomkodta kezembe a versesköteteket... Aztán a Petőfi iskolában drága tanárnőm, Cseplák Rózsa néni vett kezelésbe, aki egyébként biológia-földrajz szakos. Neki­­ köszönhetem első versmon­dói, előadói sikereimet is. Szí­nésznőnek pedig nem tudom, hogy nevezhetem-e már ma­gam... - Hogyan került Veszprém­be? - Szerencsém volt... Egy bu­dapesti szavalóversenyen fi­gyelt fel rám Vándorfi László igazgató és fiatal korom ellené­re azonnal szerződtetett... Az ottani Lovassy gimnáziumban érettségiztem, s a mostani már a hatodik évadom a szép du­nántúli városban. - Milyen szerepeket játszott és játszik Veszprémben? - Kezdetben természetesen kisebb szerepekben mutathat­tam meg tehetségemet, aztán jöttek a főszerepek. Az első igazán nagy és szép feladatom a „Csongor és Tünde” című da­rabban volt, amelyikben kettős szerepet, Tündét és Ledért ala­kítottam. A „Padlásában a Kö­lyök megformálójaként éne­kelhettem is. Játszottam egy Garcia Lorca-darabban, s a „Dollármamában”, amelyik ős­bemutató volt... Végtelenül boldog és hálás vagyok, hogy én lehettem „Az ember tragé­diája” Évája, amelyet­­ a szak­ma szerint is­­ sikerült szépen megformálnom. - A főiskolai felvételivel pró­­bálkozott-e már? - Eddig két sikertelen kísér­letem volt, de nem adom fel... Nekem a színház a minde­nem... Bár most váltani fogok szomorú szívvel, de elhagyom szeretett színházamat, ahol - talán szerénytelenség nélkül mondhatom - szép sikereket értem el, de élni is kell! Veszp­rémben pedig most komoly anyagi gondok tornyosulnak. Talán hihetetlen, de csökken­tették a színészek, amúgy sem túl magas fizetését. - Netán a fővárosba szerző­dik? - Nem, nem...! Sokkal távo­labb próbálok szerencsét. Úgy néz ki, hogy a következő évad­tól külhoni magyar színházak­ban fogok játszani: New York­ban, Torontóban és talán Syd­neyben is. Természetesen né­mi anyagi és szakmai megerő­södés után hazajövök. - Ha itt Salgótarjánban ala­kulna színház, szívesen jönne ide? - Repülnék! De annak is örülnék, ha egy-két veszprémi darabbal (például a Tragédiá­val) eljöhetnénk Tarjánba... Tudom persze, hogy ez csak vágyálom, sajnos előfordul, hogy akkor sem tudok jönni, amikor meghívnak. Január 22- én például programegyeztetési mulasztásom miatt nem tud­tam fellépni a Madách-hagyo­­mány Ápoló Egyesület magyar kultúra napi rendezvényén, pedig nagyon szerettem volna. Ezúttal is elnézést kérek a szervezőktől és a tarjániaktól. Remélem, hogy lesz még lehe­tőségem bemutatkozni szülő­városomban - mondta befeje­zésül Szorcsik Viktória, a veszprémi Petőfi Színház tag­ja. ________________________ítél A salgótarjáni Szorcsik Viktória mint Éva Madách Imre „Az ember tragédiája” című drámá­jában g Művészek. Egy más világ. Nehéz fazonok? Nem feltét­lenül. Idegenek? Dehogy! Itt élnek a mindennapja­inkban, meghatározzák kultúránkat, szórakozá­sunkat, így véletlenül sem lehetnek azok. Közelebb vannak hozzánk, mint bárki mások, csak MÁS­KÉPP. Nézzük őket a tévé­ben, halljuk a rádióban, látjuk az újságban, fellépé­seken, néha az utcán, de közelebbit nem tudunk ró­luk. Hogyan élnek, milye­nek a hétköznapjaik? Gyű­lölnek, ölelnek, szeretnek? Mindent, amit mi civil em­berek csinálunk, csak ők máshogyan. Egy­­ valami­vel­­ zártabb világban. Eb­be a világba enged bepil­lantást rovatunk. Végigtáncolta Európát Az idén Őze János szécsényi néptáncos is Madách-díjat kapott. Élete egyik legszebb napja volt, amikor megtudta, hogy milyen rangos elisme­résben részesül. Felejthetet­len élményt jelentett számá­ra a balassagyarmati Ma­dách-ünnepség, ahol átvette a díjat. - Úgy érzem, hogy a kitünte­tésemmel elismerést kapott a néptánc, a népi kultúra ápolása is. A magyar egyetemes kultúrá­nak szerves része az, amit mi csinálunk. Igaz, nem vagyunk olyan divatosak, mint a külön­böző könnyűzenei áramlatok és az azokhoz kapcsolódó táncok. Talán az én elismerésem meg­erősíti a többieket is abban, hogy odafigyelnek ránk, elisme­rik, amit teszünk. Őze János néptáncszeretete csaknem négy évtizede tart. 1963-ban Szécsényben Székely István szervezte be a gyermek­­csoportba. Egy másik meghatá­rozó név a szép ívű pályán Bodai Józsefé, a Mecsek együt­tes vezetőjéé. Az ő hatására kez­dett el 1974-től a­ néptánckultú­rával is behatóbban foglalkozni. 1975-ben alapító tagja volt a Nógrád táncegyüttesnek. Ott Mlinár Pál volt rá szakmailag nagy hatással. Fesztiválok, kül­földi szereplések, tévéműsorok követték egymást. Elmondhatja magáról, hogy végigtáncolta Eu­rópa szinte valamennyi orszá­gát, eljutott Törökországba, Iz­raelbe is. Mindig is azt vallotta: a jó pap is holtig tanul. Szécsényben a Palóc együttes létrehozói között szerepelt. Itt Hájas Tiborral dolgoznak együtt. Tánccsoportjuk soroza­tos sikere dicséri a két szakem­ber jó munkáját. Amit Őze János tesz, „ragá­lyos”. Néptáncos a lánya és a fia is. - Próbák, fellépések... - gon­dolom gyakran nincs otthon. Mit szól mindehhez a felesége? - Korábban egy kicsit bos­­­szús volt, de amikor látta, hogy mennyire hozzátartozik az éle­temhez a tánc, megenyhült, ma már együtt örül a sikereimnek. Egyébként csak a munkám és a tánccal összefüggő dolgok szólí­tanak el a családom mellől. A kitüntetett egyik vágya, hogy együtt lépjen fel egy tánc­csoportban a most hatéves Fan­ni unokájával. Elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy Szécsényben a ze­neiskolában hat évvel ezelőtt megalakult a néptánctagozat, ahol a fiataloknak adja tovább tudását. Életének másik vonulata Szécsény helytörténetének ku­tatása. Egykoron Antal Károly szerettette meg az ifjú tervező­­építésszel a honismereti mun­kát. Hosszú évek óta a szécsényi szüreti felvonulás fő szervezője, rendezője. Ott volt a városnap „születésénél” is. A lakosság harmadik alkalommal is megvá­lasztotta önkormányzati képvi­selőnek. Őze János nem a kitünteté­sért közéleti ember, nem azért ápolja, terjeszti a népi kultúrát. A Madách-díj azonban erőt ad neki a további munkához. SZENOGRÁDI FERENC Őze János, Madách-díjas A minap alkalmam volt egy au­tóban utazni a két Tunyogi lán­­nyal, Bernadettel és Orsival. Az au­tópálya kapujában, a kártyaellen­őrzésnél a kezelő hölgy csodálko­zó arccal nézte az elöl ülő hölgye­ket. Azt hittem felismerte bennük a művészeket, de kisvártatva csak annyit kérdezett: - Ikrek?... - Érdekes, hogy a hölgy ikrek­nek nézte önöket, pedig csak a szü­letés- és névnapjuk van azonos na­pon, külsőleg nem olyan nagy fokú az azonosság, inkább a hangjuk hasonló. D.: Olyannyira, hogy az anyu­kánk sem tudja megkülönböztetni a hangunkat telefonban, mikor hívjuk. B.: Apu, Tunyogi Péter? a Tunyogi Rock Band énekese, ko­rábban évekig a P. Mobilban ját­szott, ma már saját zenekara van. Anyu pedig az ügyintézőnk, Orsiét és az én dolgaimat intézi. - Indíttatás szempontjából fon­tos, hogy a papa zenész? Ha nem ezzel foglalkozik, lehet, hogy önök sem kerülnek popközelbe. B.: Sok olyan embert ismerek, akik nem zenészek, hanem más művészeti ágban tevékenykednek. Ha valaki örökli ezt a fajta tehetsé­get és hajlamot abból előbb-utóbb úgyis kiütközik és ő is megpróbál­ja. És ha még van tehetsége is, nagy az esély arra, hogy ez tényleg így fog történni. D.: Az sem elhanyagolható, hogy apunak a szülei színészek voltak! B.: Érdekes, mert végül is éne­kesnek készültem és Orsi lett az, én pedig a színészemét kötöttem ki. A nagyszüleimből írtam a dip­lomamunkámat a főiskolán. - Induljunk el a kályhától! Ho­gyan kezdődön? B.: Nálam indult az egész. Ott­hon egyfolytában énekeltünk. A rádió gyermekkórusába jártam, majd az Operaház gyermekkóru­sában kötöttem ki, ahová az Orsit is felvették, így együtt ültünk a kó­ruspróbákon. Mondanom sem kell, ugyanabba az iskolába jár­tunk, reggel együtt mentünk, este együtt jöttünk. Aztán, mikor na­gyobb lettem, abbahagytam a kó­rusozást, s hosszas unszolásra el­mentem Toldy Marika nénihez. Nagyonként akartam énekelni ta­nulni, de anyukám­ erőltette. Egy idő után jött Orsi is... 15 éves vol­tam, mikor énekeltem egy reklá­mot és a stúdióban annyira meg­tetszett a hangom az ottani hang­mérnöknek, hogy két hét múlva felhívott, ennek és ennek a zene­karnak kéne vokálozni. Azelőtt so­ha nem vokáloztam, de mivel kó­rusba jártam, a kottát olvastam és hallás után is gyorsan tanultam, így kerültem a körforgásba, egyre több és egyre jobb helyekre hívtak. Közel 300 magyar CD-n és kazet­tán szerepeltem és a turnékat ak­kor még nem is említettük! Annak idején Szandi nővérével, Pintácsi Vikivel énekeltünk Demjén-tur­nén, majd Malek Andival és Ke­resztes Ildivel közreműködtünk a régi Tátrai Band-lemezeken. Ezek aztán az „ősidők”! Nagyon fiatal voltam, s ők már akkor gyakorlot­tabb vokalistáknak számítottak.­­ Megkérdezhetem: hány éve­sek? B.: Ne kérdezze meg, mert nem vagyok idős! Nem sokkal vagyok 20 fölött, annyit elárulok. Minden­esetre utána jöttek a Rapülők, és vittem magammal Orsit... O.: Ugyanúgy kezdődött ne­kem is, mint Bernadettnek. Már az oviban együtt énekeltünk, meg otthon, családi körben, szülinapokon. Egy napon van a születés- és a névnapunk, ugyan­is a névnapomon van Berni szü­letésnapja. Gyerekkorunkban az oviban át kellett mennem kiscso­portból a nagycsoportba, hogy énekeljünk dalokat, állandóan produkálni kellett magunkat. B.: Az óvó nénik tudták, hogy tudunk. Kiállítottak bennünket és műsoroznunk kellett. Pedig hogy utáltuk!... D.: így visszanézve persze szép emlék. Az Operaházban sok operában szerepeltünk. Kosztü­mökben énekeltünk, csupa kora­beli ruhákban. Játék volt, és mi szerettük. Igaz, hogy kemény volt, mert próbára kellet járni, de mellette lehetett lógni a suliból. Sokszor próbára mentünk iskola helyett. Nagyon jó időszak volt! - A popzene gondolom már nem volt annyim jó ürügy a lógásra. D.: Nem. Egy évet jártam én is Toldy Máriához, majd jött a vokálozás. Bernadett elvitt egy Tát­rai Band-próbára. Rettentően izgul­tam! B.: Valaki épp kiesett a bandá­ból a próbák alatt. Kérdezték a fi­úk, hogy tudnék-e embert, mire mondtam, hogy nekem van egy kishúgom, a tó nagyon édes... Egyből ment az „úristenezés”, de aztán ráálltak, hogy hallgassuk meg. Elvittem.­­ Úgy tudom, a papa éppen ak­kor jött haza külföldről, amikor ott­hon Bernadett sminkelgette Orsi ar­cát, az esti koncertre készülődve. Leesett az álla? B.: Furcsának találta, mert mind a ketten ki voltunk kenve. Nem csoda, hogy ájuldozott, Orsi volt akkor 15, én meg 17. O.: Apu sokat volt külföldön, vendéglátózott. Aznap este SO­TE- koncert volt a Tátraival, fes­tettük magunkat, ahogy az lenni szokott. Elkészültünk, kimen­tünk a szobából, az első mondata az volt: - Hogy néztek ki? Csodál­kozott, hova megyünk mi egyál­talán este 11-kor - a SOTE-kon­­certek elég későn kezdődtek már akkor is - miért nem vagyunk még ágyban. Mondta, hogy azon­nal mossuk le, és feküdjünk le, nem akarta megérteni, hogy dol­gozni megyünk. Anyu is puhítot­ta, hogy „ne hülyéskedj már Tunyókám”. B.: Anyu vitt és hozott is minket kocsival.­­A papa nem ment megnézni? B.: Nem, kétségbe volt esve, mondta, hogy az ő idejében a vokáloslányok csak egyre voltak jók... D.: Féltett minket. B.: Ebben tényleg igaza volt, ré­gen nem volt divat a vokálozás. Egy-két csaj esetleg riszálta magát, de ezzel be is fejeződött a színpadi produkció. Az akkori együttesek­ben nem nagyon hallottál vokálokat! - Főleg nem a P. Mobilban! B.: Nem tudta, hogy már más a trend. Énekelni megyünk és nem másért... O.: Iszonyúan izgultam, az volt az első koncertem. Hasmenésem volt, félóránként pisilni jártam, szó­val jó nagy traumát jelentett, de vé­gül is sikerült. Felvettek. - Többen valamilyen reklám fel­­éneklésével indítottak a vokalisták közül Önöknél is ez a trend? O.: Véletlen lehet. Én is azzal kezdtem! - Hogyan lehet egy üyet megcsíp­ni? Gondolom nem kis pénz... B.: Ez sem volt megszokott do­log, sőt akkoriban még jogvédés sem volt, úgyhogy nem járt érte sok pénz, de igazából nem is érde­kelt. A dicsőség volt fontos, hogy az ember a tévében lássa magát. Ta­nulni is lehetett belőle! - A mai világban már nem na­gyon alapozhatna a dicsőségre! B.: Nem tudom... Engem akkor még a tanulás érdekelt, elvállaltam mindent. Aztán később, talán két évvel ezelőtt egy nagyon nagy cég­nek énekeltem szintén nagyon nagy reklámját, ami akkora siker lett, hogy a gyerekek az óvodában azt dúdolták. Hogy lehet ilyet meg­csípni? Nehezen... SÁNDOR ANDRÁS A művész is ember - Nem ikrek a Tunyogi testvérek

Next