Nővér, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: A magyar ápolónőképzés fejlődése
EREDETI KÖZLEMÉNYEK A magyar ápolónőképzés fejlődése Dr. Kapronczay Károly orvostörténész A múlt század közepén, az orvostudomány szakosodása és fejlődése ösztönzőleg hatott az európai kórházügy átformálódására, új alapokra helyezte a kórházi gyógykezelést, háttérbe szorította az otthoni betegápolást és új követelményeket támasztott az orvosi gyógyító munka segítőivel - a mai értelemben vett egészségügyi szakdolgozókkal - szemben. Az új típusú a szegényházaktól elválasztott, osztályokra tagolt, az orvosok irányította és rendeletekkel szabályozott gyógyintézetekben (klinikák, városi és magánkórházak stb.) a férfi és a női betegápolókra már nemcsak az élelmezés és a tisztaság biztosítása hárult, hanem meg kellett felelniök az ápolás szakszerű követelményeinek és bizonyos esetekben - az orvosi utasításon felül - önállóan tevékenykedtek a betegágy mellett. Ez utóbbiak már szakszerű kiképzést, a megfelelő szintű orvosi és egészségügyi ismeretek elsajátítását feltételezték. Ezért is vált szükségessé a betegápolók szakszerű kiképzése, a képzési formák megteremtése és a folyamatban az orvosi irányító és oktató munka biztosítása. A betegápoló, mint szakképzett személy már legrégebbi orvostörténeti dokumentumainkban is feltűnik, aki emberbaráti szeretetből vagy elhivatottságból vezérelve kolostori betegszobákban vagy szegényházakban, ispotályokban betegápolást vagy gondozói munkát végzett. Pontosan ismerjük az első betegápoló szerzetesrendek (Johanniták, később Irgalmasok, Erzsébet-, Vincés-nővérek) beteggondozó intézményeikben végzett ápoló- és gondozó tevékenységét, amire a rendtagokat elsősorban a novicius-képzéssel összekötve gyakorlati munka során képezték ki. A korabeli viszonyokhoz képest ez a forma adta a betegápolás legmagasabb színvonalát, bár az előbbi szerzetesrendek csak a XVIII. század közepétől képeztettek ki soraikból világi egyetemeken - elsősorban az állami rendelkezések következtében - orvosokat és sebészeket, illetve gyógyszerészeket, akikre a gyógyintézeteik szakmai irányítását bízták, valamint már ők gondoskodtak az ápoló testvérek szakmai kiképzéséről is. [1.] A gyógyító rendek, hasonlóan a protestáns egyházak betegápoló közösségeihez, elévülhetetlen érdemeket szereztek a XVIII. században a kórházi betegápolási kultúra megteremtése területén, később pedig követendő példaként álltak a polgári ápoló- és ápolónőképzés megszervezése szempontjából. Az egyházi betegápoló intézmények mellett már a XVI/XVII. században mind több magyar városban létesültek világi kezelésű és alapítású betegházak (ispotályok), amelyeknek a fenntartásáról a helyi polgárság közössége vagy a helyhatóság alapítványok révén át gondoskodott, felügyeletét általában a város (vagy vármegye) orvosára vagy sebészére bízták. Itt helyezték el az adott terület egyedülálló idős szegényeit, az elesett csavargókat, így az ispotályok elsősorban szegényház jellegűek voltak, ennek következtében csak részben számítanak a mai kórházaink jogelődjeinek. Az ispotályok üzemeltetését a város általában bérbe adta, vagy fizetett alkalmazottal oldotta meg. A bérlő vagy fizetett alkalmazott gondoskodott a tisztaságról, az élelmezésről és bizonyos betegápolási feladatot is teljesített. Erre történő kiképzéséért a felügyelő orvos volt felelős, aki egyben a személyzet szakmai és fegyelmi elöljárója is volt. Ez a forma a világi betegápolóképzés egyik gyökere, bár a korabeli források a legrosszabb véleménnyel voltak ezekről a kiképzett betegápolóbérlőkről, gyakran szóltak sikkasztásaikról, kegyetlenkedéseikről és általában az ispotályok tisztátalan körülményeiről. Ahol tehették, a városok inkább a gyógyító szerzetesrendeknek adták át gyógyintézményeiket, hiszen a polgári betegápolók kereseti forrásnak és nem hivatásuknak tekintették a kórházi munkát. [2.] Az előbbi két betegápoló "típus" mellett a XVIII. században már megjelent a katonai betegápoló is, aki a hadsereg jól szervezett helyőrségi kórházaiban a katonaorvosok és sebészek segítőjeként - katonai fegyelem mellett - gondozta a sebesült vagy rokkant katonákat. Általában idős vagy korlátozot 10 NŐVÉR 1992. 5. ÉVF. 1. SZÁM