Nővér, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1992 / 1. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: A magyar ápolónőképzés fejlődése

EREDETI KÖZLEMÉNYEK A magyar ápolónőképzés fejlődése Dr. Kapronczay Károly orvostörténész A múlt század közepén, az orvostudomány szako­sodása és fejlődése ösztönzőleg hatott az európai kórházügy átformálódására, új alapokra helyezte a kórházi gyógykezelést, háttérbe szorította az ottho­ni betegápolást és új követelményeket támasztott az orvosi gyógyító munka segítőivel - a mai értelem­ben vett egészségügyi szakdolgozókkal - szemben. Az új típusú a szegényházaktól elválasztott, osztá­lyokra tagolt, az orvosok irányította és rendeletek­kel szabályozott­­ gyógyintézetekben (klinikák, vá­rosi és magánkórházak stb.) a férfi és a női beteg­ápolókra már nemcsak az élelmezés és a tisztaság biztosítása hárult, hanem meg kellett felelniök az ápolás szakszerű követelményeinek és bizonyos esetekben - az orvosi utasításon felül - önállóan tevékenykedtek a betegágy mellett. Ez utóbbiak már szakszerű kiképzést, a megfelelő szintű orvosi és egészségügyi ismeretek elsajátítását feltételez­ték. Ezért is vált szükségessé a betegápolók szak­szerű kiképzése, a képzési formák megteremtése és a folyamatban az orvosi irányító és oktató munka biztosítása. A betegápoló, mint szakképzett személy már legrégebbi orvostörténeti dokumentumainkban is feltűnik, aki emberbaráti szeretetből vagy elhiva­tottságból vezérelve kolostori betegszobákban vagy szegényházakban, ispotályokban betegápolást vagy gondozói munkát végzett. Pontosan ismerjük az első betegápoló szerzetesrendek (Johanniták, ké­sőbb Irgalmasok, Erzsébet-, Vincés-nővérek) be­teggondozó intézményeikben végzett ápoló- és gondozó tevékenységét, amire a rendtagokat első­sorban a novicius-képzéssel összekötve gyakorlati munka során képezték ki. A korabeli viszonyokhoz képest ez a forma adta a betegápolás legmagasabb színvonalát, bár az előbbi szerzetesrendek csak a XVIII. század közepétől képeztettek ki soraikból világi egyetemeken - elsősorban az állami rendelke­zések következtében - orvosokat és sebészeket, illetve gyógyszerészeket, akikre a gyógyintézeteik szakmai irányítását bízták, valamint már ők gondos­kodtak az ápoló testvérek szakmai kiképzéséről is. [1.] A gyógyító rendek, hasonlóan a protestáns egy­házak betegápoló közösségeihez, elévülhetetlen érdemeket szereztek a XVIII. században a kórházi betegápolási kultúra megteremtése területén, ké­sőbb pedig követendő példaként álltak a polgári ápoló- és ápolónőképzés megszervezése szempont­jából. Az egyházi betegápoló intézmények mellett már a XVI/XVII. században mind több magyar városban létesültek világi kezelésű és alapítású betegházak (ispotályok), amelyeknek a fenntartásáról a helyi polgárság közössége vagy a helyhatóság alapítvá­nyok révén át gondoskodott, felügyeletét általában a város (vagy vármegye) orvosára vagy sebészére bízták. Itt helyezték el az adott terület egyedülálló idős szegényeit, az elesett csavargókat, így az ispotályok elsősorban szegényház jellegűek voltak, ennek kö­vetkeztében csak részben számítanak a mai kórhá­zaink jogelődjeinek. Az ispotályok üzemeltetését a város általában bérbe adta, vagy fizetett alkalma­zottal oldotta meg. A bérlő vagy fizetett alkalmazott gondoskodott a tisztaságról, az élelmezésről és bi­zonyos betegápolási feladatot is teljesített. Erre történő kiképzéséért a felügyelő orvos volt felelős, aki egyben a személyzet szakmai és fegyelmi elöljá­rója is volt. Ez a forma a világi betegápolóképzés egyik gyö­kere, bár a korabeli források a legrosszabb véle­ménnyel voltak ezekről a kiképzett betegápoló­bérlőkről, gyakran szóltak sikkasztásaikról, kegyet­lenkedéseikről és általában az ispotályok tisztátalan körülményeiről. Ahol tehették, a városok inkább a gyógyító szerzetesrendeknek adták át gyógyintéz­­ményeiket, hiszen a polgári betegápolók kereseti forrásnak és nem hivatásuknak tekintették a kórhá­zi munkát. [2.] Az előbbi két betegápoló "típus" mellett a XVIII. században már megjelent a katonai betegápoló is, aki a hadsereg jól szervezett helyőrségi kórházai­ban a katonaorvosok és sebészek segítőjeként - katonai fegyelem mellett - gondozta a sebesült vagy rokkant katonákat. Általában idős vagy korlátozot­ 10 NŐVÉR 1992. 5. ÉVF. 1. SZÁM

Next