Nővilág, 1860. július-november (4. évfolyam, 27-48. szám)
1860-07-15 / 29. szám
var mit sem változtak,Domokos gazda még a napfelkelte előtt csak úgy mezőre vezette a fris munkás népet, mint máskor. Sára asszony pörölgetve önmagával csak olyan szertartással és ünnepélyességgel forralgatá a reggelire szánt tejet; a madarak a fán csak úgy csicseregtek, a virágok a kertben sem voltak se vidámabbak, se szomorúabbak, s Fekete Ferencz uram is csak olyan jó étvágygyal költötte el reggelijét mint máskor, — és mégis a kis Erzsikének úgy tetszett, hogy minden, minden megváltozott. Hogy az ég kékebb, hogy a rózsa illatosabb, hogy Sára asszony cseppet sem zsémbes, hogy az eperfákon csicsergő fakó veréb helyett csalogány énekel, hogy jó atyjának tulajdonképen cseppet sem szúrós a szakálla, s midőn az öreg a Büszkén a mezőre ballagott, épen nem találta hosszúnak és unalmasnak a napot a vén zsémbefészek , Sára asszony társaságában. Mit tudta a kis bohó, hogy a világon semmi sem változott, csak ő maga? Hogy az égnek kisebb gondja is nagyobb, mintsem gyarló emberek kedvéért kendőzgetné magát. Hogy a rózsa illata csak a szélcsend miatt tetszik erősebbnek. Hogy a méla énekű csalogány csak fogoly kalitkában tudja elviselni az emberek közellétét. Hogy világi sor úgy hozza magával, mikép az öreg Fekete szakálla selymesedés helyett időről-időre még szúrósabbá váljon, s hogy Sára asszony örökös zsémlejét bizony csak a megszokás teszi elviselhetővé ? Minden a régi volt, nem változott semmi, csupán csak egy pajkos tündérke űzi vele pajzán játékát, s lopta szemére észrevétlenül azon bűvös szemüveget, mely mindent oly csodálatos világításban tüntet fel előtte. Mert ha ez nem így lenne, ugyan mit nézhetett volna oly hosszan, mint valami vizi búvár a Szamos lusta folyásán. Nem voltak fehérebbek a habok, s énekük is csak oly egyhangú s értelmetlen volt mint tegnap, meg tegnapelőtt. Hát a láthatár végén ugyan miféle bámulatos égi tünemény ragadta meg ügyeimet, hogy mély tekintete oly hosszan egyetlen pontra van függesztve ? Hasztalan kutatjuk, nincs ott bizony sem üstökös, sem bolygó, s ha a pajzán tündér bűvös szemüvege mégis mutat valamit, azt bizonnyára csak szabadjára bocsátott képzelődése rajzolta oda. Hát a varrás mért pihen ölében ? Hisz a szép kék babos ruhának vasárnapra csak készen kell lenni ? A megkondult déli harangszó még ott találta őt a kisded gyepágyon, sőt még ez sem juttatta volna eszébe, hogy bizony itt már az ideje asztalt teriteni, ha Sára aszszony nagy sebbel lábbal be nem tör a kert ajtón, s torka szakadtából rá nem kiált, hogy : — Kisasszony, kisasszony, megjött már nagy uram. Sára asszony igazat mondott, mire a megriadt Erzsike a szobában termett, addig Fekete Ferencz uram már be is kötötte a Büszkét, s minthogy Domokos gazda a mezőn volt, még szénával is megrakta a vályút. Azután lassadan beballagott a házba. Egyenesen a nappaliba ment, mely egyszersmind ebédlőül is szolgált, mert bizony a mező meg a mozgás jó étvágyat adnak. A kis Erzsike már ekkorra készen volt a terítéssel s asztalon párolgott a hosszú levü zöldbab. Az öreg rendes szokásaként megcsókolta lyánya homlokát, s szótalan elfoglalta nagy karosszékét, mely csak úgy recsegett izmos termetének súlya alatt. De bármit sem szólt, volt valami arczán, mi azonnal elárulta, hogy valami különös mondanivalója lehet, s hogy ezt a kis Erzsiké, meg Sára asszony is azonnal észrevették, nyilván mutatja azon beszélő pillantás, mit egymással váltottak, amely néma kérdésre azonban természetesen egyik sem tudott feleletet adni. Az öreg ur mig kedvencz ételéből két tányérral egymás után fel nem kanalazott, mit sem szólt, ekkor azonban végre megszólalt , de ekkor is csak azt mondta, hogy „Jaj, de zökkenő egy meleg van!“ Erzsike csak szótalanul bólintott fejével annak jeléül, hogy az öreg úrral egy értelemben van, de Sára asszony, ki épen akkor hozta a második tálat, azon reményben, hogy ez általán belevezeti nagy urát a kíváncsiságát kielégítő beszélgetésbe, nem csak azt mondta ki, hogy meghiszi azt. ha■*