Nővilág, 1860. július-november (4. évfolyam, 27-48. szám)
1860-07-15 / 29. szám
csak szándékosan akarta volna piritgatni a kis Erzsikét, még tőle is megkérdezte, hogy hát igaz-e ? No bizony, jótól kérdezte. Mintha a bohó gyermeknek lett volna bátorsága őszintén felelni e kényes kérdésre. Hisz akkor azt kellett volna mondania, hogy még soha sem látott ő az életben ilyen szép fiatal embert. Hogy tüzes fekete szeme igazán úgy éget mint a parázs, s hogy aranyos szájú szent Jánosnak sem lehettek vékonyabb, pirosabb ajkai, s oly csodálatos szépségű pörge bajusza mint az uj tiszteletes uramnak. Ilyesmit pedig már ugyan, hogy mondjon ki egy szemérmetes félénk kis gyermek csak úgy könnyedén és pedig tulajdon apjának? Nem is mondta ki, s minthogy ezt nem mondhatta, hát nem is mondott semmit, hanem azzal ütötte el a dolgot, hogy Domokosra kiáltott, ki épen akkor ért közelükbe nagy büszkén a Büszkén, s megkérdezte tőle, hogy hát hová-hová? mintha nem tudta volna jól, mikép füröszteni viszi a jámbor állatot a nagy gát alá. Egész ebéd alatt, sőt még ebéd után is mindaddig, még csak szenderegni nem dúlt, nem beszélt egyébről az öreg Fekete mint az eklezsia uj kincséről s kifogyhatatlan volt dicséretében. De nem csak az öreg Fekete, hanem a félváros sem beszélt e napon egyébről, mint Rácz Gedeon ifjú tiszteletes uramról, az uj papról. A kis Erzsike alig győzte pirulgatással s elütés s vetéssel, s ha Sára asszony ott nincs, hogy az öreg ur minden szavára és kérdésére tiz uj kérdést tegyen, igazán nem tudom, nem vett volna-e észre valamit az öreg, s nem kérdezte volna-e meg ha csak önmagától is, hogy hát , váljon mi lelhette ezt a gyermeket ? Váljon mi lelhette ? Ezt bizony Sára asszony is bátran megkérdhette volna, midőn a kis Erzsiké ahelyett, hogy — mint más ünnep délutánonként szokta — mesével, meg a hintával kínozta volna őt, hát nagy szomorúan a kert végén levő lúgosba ballagottt, s nem hogy meghallgatta volna önként kínált, meséjét, hanem még arra kérte, hogy hallgasson el meséivel, mert — mert nagyon rosz kedve van. Megkérdhették volna a virágok is, mert egész hosszú délután egyikhez sem szólott csak egy árva szót is. Egyetlen rózsát szakított le mindössze is, s annak leveleit is mind letépdeste lassacskán. Megkérdhették volna a madarak is, mert bizony hasztalan hallgatóztak , hasztalan epekedtek, Erzsike dalától e napon nem csendült meg a jég; meg kellett elégedniük Sára asszony siralmas panaszaival, ki unalmában, hogy nincs kinek elbeszélnie sem Argyrus királyfi, sem szép Tündér Ilona történetét, Csokonai Vitéz Mihálynak nagy egekre apelláló panaszait dúdolgatta a konyha küszöbén, recsegő elkeseredéssel. Megkérdhették volna az ég, a hold, a csillagok is eddig nem tapasztalt sóvárgó pillantásaitól. Megkérdhette volna az éjfél is, hogy hát mi dolog kis húgom, hogy még ébren talállak ?s az álmok félénk tündére is, ki estéli 10 órától kezdve ott ólálkodik a fehér fodros párnák mellett, lesve a pillanatot, hogy — mitől eddig óvakodott — hamis pajzán képeivel lángba borítsa a bohó gyermek szűz arczát, kényszerítve őt, hogy még éjszakának idején is templomba menjen praedikácziót hallgatni. Megkérdhette volna végre saját szivecskéje is, hogy hát mért kellett neki ma egész napon át oly hangosan és sebesen verni, épen mintha folytonosan cziczázott volna ? Megkérdhették volna, de nem kérdezték jó is, hogy nem kérdezték, mert a kis Erzsike nem tudott volna rá mit felelni. Hogy is tudott volna, mikor még maga sem tudta, hogy e naptól kezdve már nem gyermek többé, s hogy szegényke ott, hova mások nyugalmat mennek keresni, ott ő a magáét elvesztette. Istenem, istenem, hát már templomba sem járhatnak a szegény leányok veszedelem nélkül! III. Tiz esztendő óta az első vendég. Az a hétfő, melyre Kis Erzsike a nevezetes vasárnap után felvirradott, mit sem különbözött a többi hétfőtől: ház, kert, ud-