Nyelvünk és Kultúránk - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóirata, 109. szám (2000)

Örökség - Pomogáts Béla: Petőfi ünnepén

Pomogáts Béla Petőfi ünnepén Már kétezerben vagyunk, és Petőfi Sándor szülőháza előtt állva azzal kell számot vetnünk, vajon mit viszünk magunkkal az új évszázadba, az új évezredbe mindabból, amit Petőfi neve és sorsa, eszmevilága és költészete, rövidebben szólva: szellemi öröksége jelent. Feltehetném így is a szigorú kérdést: vajon Petőfi egyáltalán átlépi-e velünk ezt a mitikus naptári küszöböt, és szellemi öröksége velünk marad-e kétezer után? Annak az emberi, szellemi és erkölcsi jelenségnek, amelyet Petőfi Sándor neve megjelöl, mindig is kettős értelme, kettős dimenziója volt. Létezett ugyanis a valóságos költő, aki a ma­ga történelmi korának medrében élte le rövid, mégis gazdag életét, és halt hősi halált huszon­hat évesen a Fehéregyháza melletti csatamezőn. És létezik egy ember, egy költő, akinek sze­mélyes sorsa és írói életműve a nemzeti jelképek magasába emelkedett. Petőfinek, az embernek és költőnek a valóságos története, költészetének gondozása az isko­lára és a tudományra, a nemzet emlékezetére és hűségére van bízva. Most, a kétezredik eszten­dő első óráiban azonban nem a valóságos Petőfi további sorsán kell töprengenünk, bár talán ez is feladataink közé tartozhatna, hanem a Petőfi Sándor személye, emberi sorsa és írói életmű­ve által az utókorra, miránk is hagyományozott, jelképes értelmű szellemi és erkölcsi örökség további sorsán, mondhatnám, az örökség és a jelkép jövőjén. Ez a jelkép ugyanis a nemzet szakrális szimbólumai közé tartozik, hasonlóan a piros-fehér­­zöld lobogóhoz, a magyar Szent Koronához, a Himnuszhoz és a Szózathoz, Szent István, Má­tyás király, Kossuth Lajos, az aradi vértanúk, gróf Teleki Pál és Nagy Imre miniszterelnökök emlékéhez vagy éppen a budai királyi várhoz, az esztergomi bazilikához, Pozsony, Kassa, Ko­lozsvár és Brassó középkori katedrálisaihoz. Ezek a szakrális szimbólumok alkotják azt az ima­­ginárius „csillagképet”, amely magyar identitásunk fölött őrködik. Ha ezt a „csillagképet” sze­münk elől veszítjük, nemzeti voltunk, közösségi karakterünk is csonkává válik. Petőfi Sándor szellemi örökségének határozott és egyértelmű jelképes értelme van. Valójá­ban az ő sorsa testesíti meg azt, ami a magyarságban becsülni és szeretni való, amire büszkén gondolhatunk, mint jobbik önmagunkra. A feltétlen őszinteséget, az erkölcsi tisztaságot, az egyéni áldozatkészséget — összhangban a tizenkilencedik század romantikus szellemiségével. Erre a többszörösen is magunk mögött hagyott évszázadra­­ a huszadik század kíméletlensége és erkölcsi züllöttsége után - valóban úgy tekinthetünk, mint a nemzetnek máig történelmi és morális példát adó korszakára. Kivált Petőfi korára, a magyar reformkorra és az 1848-1849-es szabadságharc időszakára. Ennek közösségi méltóságához és erkölcsi tisztaságához azóta csak egyetlen alkalommal, 1956 forradalmas őszén tudott felemelkedni nemzetünk. Petőfi egy tisztultabb, hősiesebb és őszintébb történelmi korszak fia volt, ennek ellenére sa­ját korával is szüntelenül harcban kellett állnia. Költészetének igen sok híve akadt - közöttük a kor másik két nagy költője: Vörösmarty és Arany —, mégis kicsinyes gáncsoskodásokkal kel­ ÖRÖKSÉG 12

Next