Minorita Főgimnázium, Nyirbátor, 1926

MÁRTON NÁNDOR 1875—1926. Egy becsületes, önfeláldozó, munkás tanárral kisebbedett az a gárda, melyik átélte a világháború minden szenvedését. Mikor azt hitte, hogy a háború végével enyhülni fog az általános szenvedés, újabb megpróbáltatás várt reá: kiüldözték otthoná­ból, földönfutóvá tették 5 kiskorú gyermekével. Vándorbotot kellett fognia, koldustarisznyát vennie a nyakába s otthagynia azt a házat, melyhez annyi édes emlék fűzte, azt a saját fész­ket, ahol gyermekei megpillantották Isten gyönyörű világát. Otthagyta s jött, jött a magyar Alföld felé, mert magyar, igaz magyar akart maradni haláláig. Debrecenben állapodott meg, ahol előbb vágón­, később barakklakó lett. Itt küzdött 1921. szeptemberéig, amikor a nm. V. K. Min. intézetünkhöz osztotta be és megbízta az intézet igazgatásával. Becsületes lélekkel állott a vajúdó intézet élére s dolgozott legjobb tudása szerint s hogy nem koronázta siker idegölő és fizikumörlő munkáját, nem rajta múlott. Az azonban bizonyos, hogy gyorsan bekövetkezett halálában nem kevés része volt annak az örökös izgalomnak, melyet az intézet bizonytalan­sága miatt évről-évre átélt. 1925. augusztusában máról-holnapra súlyos betegség tört ki rajta s ettől a perctől kezdve élete szenvedés volt. Pihenésre, kellő gyógykezeltetésre gondolnia sem lehetett az anyagiak hiánya miatt. Helyét sem hagyhatta el, szükség volt reá, hiszen kartársai így is túlterhelten dolgoztak. Állott a vártán az utolsó percig. Tanársors. . . magyar tanársors. 1926. szeptember 4-én utazott fel Pestre az Újszent­ János­­kórházba, hogy szenvedésére enyhülést keressen. Már késő volt. Az orvosi tudomány nem segíthetett rajta — 7-én délután szen­vedése, fájdalma teljesen megszűnt s az az ifjúságért rajongó szív megszűnt dobogni. Életküzdelménél, szenvedésénél és megpróbáltatásánál csak egy volt nagyobb: lelki jósága.

Next