Minorita Főgimnázium, Nyirbátor, 1926
MÁRTON NÁNDOR 1875—1926. Egy becsületes, önfeláldozó, munkás tanárral kisebbedett az a gárda, melyik átélte a világháború minden szenvedését. Mikor azt hitte, hogy a háború végével enyhülni fog az általános szenvedés, újabb megpróbáltatás várt reá: kiüldözték otthonából, földönfutóvá tették 5 kiskorú gyermekével. Vándorbotot kellett fognia, koldustarisznyát vennie a nyakába s otthagynia azt a házat, melyhez annyi édes emlék fűzte, azt a saját fészket, ahol gyermekei megpillantották Isten gyönyörű világát. Otthagyta s jött, jött a magyar Alföld felé, mert magyar, igaz magyar akart maradni haláláig. Debrecenben állapodott meg, ahol előbb vágón, később barakklakó lett. Itt küzdött 1921. szeptemberéig, amikor a nm. V. K. Min. intézetünkhöz osztotta be és megbízta az intézet igazgatásával. Becsületes lélekkel állott a vajúdó intézet élére s dolgozott legjobb tudása szerint s hogy nem koronázta siker idegölő és fizikumörlő munkáját, nem rajta múlott. Az azonban bizonyos, hogy gyorsan bekövetkezett halálában nem kevés része volt annak az örökös izgalomnak, melyet az intézet bizonytalansága miatt évről-évre átélt. 1925. augusztusában máról-holnapra súlyos betegség tört ki rajta s ettől a perctől kezdve élete szenvedés volt. Pihenésre, kellő gyógykezeltetésre gondolnia sem lehetett az anyagiak hiánya miatt. Helyét sem hagyhatta el, szükség volt reá, hiszen kartársai így is túlterhelten dolgoztak. Állott a vártán az utolsó percig. Tanársors. . . magyar tanársors. 1926. szeptember 4-én utazott fel Pestre az Újszent Jánoskórházba, hogy szenvedésére enyhülést keressen. Már késő volt. Az orvosi tudomány nem segíthetett rajta — 7-én délután szenvedése, fájdalma teljesen megszűnt s az az ifjúságért rajongó szív megszűnt dobogni. Életküzdelménél, szenvedésénél és megpróbáltatásánál csak egy volt nagyobb: lelki jósága.