Nyugat, 1908. január-augusztus (1. évfolyam, 1-15. szám)
1908 / 2. szám - FIGYELŐ - IGNOTUS: Petőfi-leletek
108 Monumentális érzésének azonban, hogy nagyot cselekedjék, nincs szüksége nagy méretekre. Duzzadó erő, nagy lendület és költői elmerülés minden lapjában. Magános útján a tető felé közeledik, az utat egyedül, segítség nélkül töri és a csúcson eredmény gyanánt a maga stílusa várja. A maga külön nyelve és külön mondani valója. LENGYEL GÉZA: Petőfi-leletek. Hogy az ember, közel a negyvenhez, Petőfitől valót primeurnek olvashasson, ahhoz érdemes e kellemetlen közelségbe jutni. Az értéken s az érdekességen felül, mely örökre benne van Petőfinek minden sorában, a mi nemzedékünk számára még külön nagy érték és érdekesség, hogy, a Kéry Gyula szerencsés felfedezése révén, csak most ismerkedünk meg két versével s egy prózában írt előszavával, melyet huszonnégy éves korában, nagykorúsága elértének napján, szánt költeményei elé. A mai magyar ezzel a fenséges lélekkel már gyerekkorában megismerkedik, nemcsak mert klasszikus költő, de még inkább, mert egyszerű, népies és népszerű, akit a gyerek is megért vagy nem veszi észre, ha nem érti meg. Én — azt hiszem, ebben típusnak említhetem magamat — kilenc éves voltam, mikor verseinek első olcsó kiadása megjelent; az apróbetűs testes kötetet egyházamban elolvastam elejétől végig, s még akkortól tudom máig szinte betéve az egészet. Ami így gyerekelménkbe vésődött bele, azt megtett elmével nem jut eszünkbe, s ha eszünkbe is jutna, nem igen tudnak már revideálni. A gyerek számára mindenki felnőtt ember, aki idősebb nála, mi soha sem néztük, szemléltük és próbáltuk ki Petőfit felülről lefelé nézve, ahogy a meglett legközönségesebb embernek is joga van néznie a nálánál fiatalabb még oly geniálisat is — s így vész el számunkra, akik Petőfin nevekedtünk s nem tudjuk mai szemünkkel nézni, mert már gyerekkori szemünkbe bevésődött, e drága emberünk munkájának legfőbb bája és különössége : a fiatalosság, sőt, sokban, a gyerekesség. Az egész ember huszonhét éves volt, mikor meghalt. Egész költői virágzása hét rövid esztendő. Három évvel élte túl nagykorúságát, melyre oly büszke volt, s melynek hegyére érve, idején valónak ítélte összefoglaló szemmel nézni vissza egész addigi életére s költészetére. Megható és bájos fontoskodás, az ifjú ember, a gyerekember fontoskodása. S ez végig vonul az egész előszón, ezen a gyönyörű számadásán egy büszke és erkölcsös léleknek, akinek ez önérzetében és tisztaságában is van valami naivság. Leginkább, hogy amit minden hájjal megkent franciák és németek előtte deklamáltak és pózoltak, az ő lelkének tiszta márványívei alatt templomi viszhanggal verődött vissza. Templomival, mert ő hitt abban, amit Victor Hugóék csak szavaltak, hogy „a költészet szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni". S hitt, szeretett hinni abban, a fiatal embernek az imádott mintákhoz való hasonlító vágyával, amit ugyancsak a minták kritikusaihoz való hasonlító vágygyal foghattak rá a kritikusai, hogy ő „szaggatott". Ezt ma már alig tudjuk, micsoda, s talán inkább úgy mondanék, hogy meghasonlott, s Petőfi épen ez nem volt; remekül harmonikus lélek volt, teljesen híján annak a Zerrissenheit-nak, mely a Heine lelkében is egy kicsit a Byron hatása alatt tátongott oly érdekesen s oly érdekes korrespondenciában a világgal, melyen, mondja valahol Heine, szakadás fut végig s épen az ő szívén keresztül. . . „E szaggatottság, mondja Petőfi is, nem is egészen az én hibám, hanem a századé . . . lehetek-e én másforma ? én, századom hű gyermeke ?" (L’enfant de mon stécle!) Ily