Nyugat, 1916. július-december (9. évfolyam, 13-23. szám)
1916 / 22. szám - Schöpflin Aladár: Vargha Gyula
VARGHA GYULA 1871-ből van keltezve Vargha Gyula első verse. Arany János akkor az Akadémia főtitkári szobájában dolgozgatott, szivében az apai fájdalom még be nem hegedt sebével, elvágyva a fővárosból az ősi rögre. Eötvös József a magyar kultúra vezérlő helyén állott. Jókai ereje bőségében virágzott. Gyulai Pál harcos szelleme legszebb alkotó korát élte. A politikában Deák Ferenc még állott, mint a magyar ész és a magyar jog szimbóluma, gróf Andrássy Gyula geniális szelleme Európát reprezentálta Magyarországban, Magyarországot Európában. Kossuth szelleme a messzeségből világított be határainkon. Aki ekkor lépett a magyar irodalomba és közéletbe, úgy érezhette magát, mintha a héroszok csarnokában járna. Mindenfelől már életükben történelmi fontosságra jutott nagy emberek fogadták. Ha volt kor, amelyben csak oldott saruval lehetett belépni a nyilvánosságba, ez volt az. Soha olyan pléjádja a szellemnek, tehetségnek és erkölcsi erőnek. A belépőnek mindig fölfelé kellett emelni tekintetét: a fény, ha kigyuladt szemében, a nagy szellemek visszfénye volt. Az ifjút, aki ekkor tette meg pályáján az első lépéseket, szerénységre intette minden. Gyermekkora az abszolutizmus nyomott levegőjében kelt, mikor még a láthatár mélyén ott cikáztak az alig elmúlt forradalom vonagló emlékei, egy tragikus, roppant képben látta maga előtt az erőn felül való erőfeszítés végzetességét. Éredése éveiben átélte a jobb fordulat sarjadozó reménységeit s ezek kivirágzását. Látta, hogy a nagy válságon azok a nagy szellemek vezették keresztül a magyarságot, akiknek körébe lépni óhajt, akiknek nagysága mint elérhetetlen ideál állott előtte. A kor levegőjében benne volt az emberi nagyság iránti hódolat, a hero*worship szelleme. A nagyok nyomdokába lépni, példájukra mint zsinórmértékre nézni, a nagy örökség hű megőrzését élete feladatává tenni — csak ez lehetett az akkori fiatal generáció elszánása. Ennek a fogadalomnak a korlátaiba szorult az ifjúi erőérzet, ez fékezte életvágyát s ez determinálta munkája módját. Ez a generáció csak konzervatív lehetett, a még fiatal, de máris történelmivé vált hagyomány tiszteletteljes őrzője — semmi sem lehetett tőle távolabb, mint a forradalmi gesztus, az újítás romboló vágya, az originalitás mindenek felett való kultusza. Azok ellen akart volna lázadni, akiknek alkotása már akkor, életükben nemzeti kincsesé vált, akiknek érvénye és dicsősége örök időre megdönthetetlen volt ? Ez a generáció csak a fiúk generációja lehetett az apákkal, a tanítványoké a mesterekkel szemben, — utódok nemzedéke, amelynek büszkeség az, hogy közvetlen örököse lehet a nagy elődöknek. Éreznie kellett, hogy ilyen szellemeknek csak epigonja lehet.