Nyugat, 1918. július-december (11. évfolyam, 13-24. szám)
1918 / 21-22. szám - Braun Róbert: Magyarország területi egysége és a nemzetiségek
666 (Braun Róbert: Magyarország területi egysége és a nemzetiségek) két is oly férfiak és oly szellem vezesse, mely lemond az aggresszív nacionalizmusról. A kulturális autonómia, vagyis az az elv, hogy minden nemzet közművelődési intézményei csakis saját járulékaiból fedeztessenek, továbbá a közigazgatási egységeknek oly nemzetiség szerinti kikerekítése volna az a határ, melyen túl nem terjedhet oly nemzetiségi programm, melynek elve: sem elnyomni, sem elnyomatni. Ezzel szemben a territoriális megoldás nem megoldását, hanem perpetuálását jelentené a nemzetiségi kérdésnek. Nem az következnék be, hogy a nemzetiségek fölszabadulván e nyomorúságos, őket minden egyéb szellemi haladás iránt érzéketlenekké tevő nemzeti élet-halál harc tompító hatása alól, teljes erővel a nyugati világ szellemi, erkölcsi és gazdasági színvonala felé haladnának, hanem arra kényszerülnének, hogy legjobb szellemi erőiket egy számban, vagyonban és műveltségben nagy súllyal bíró kisebbséget, a magyarokat és németeket, erőszakkal bírják rá annak az államrendnek elismerésére, melynek híveivé ezek még sokkal kevésbé válhatnának, mint a nemzetiségek a háború előtti magyar államnak. Erdélynek mintegy 40, a Felvidéknek pedig 30% magyar-német nyelvű kisebbsége van. Ezeket nemzetiségileg elnyomni olyanféle megoldás volna, mintha 48-ban a jobbágykérdést úgy akarták volna megoldani, hogy az eddigi földesurakat tették volna jobbágyokká, a jobbágyokat pedig földesurakká. A nemzetiségi kérdésnek ilyféle megoldása ép oly akadálya volna a nemzetiségek kulturális haladásának, mint volt 67 óta a magyarságnak. Csak közbevetőleg említem, hogy az a nagy szellemi esés 67 óta, mely sokaknak, pl. Vadnay Tibornak és a történetírásban Szekfű Gyulának úgy feltűnt, kétségkívül a magyar nemzeti állammal függ össze. Kossuth, Széchenyi, Deák, Eötvös a politikában, Petőfi, Arany, Eötvös, Jókai, Kemény, Madách az irodalomban oly nevek, aminekhöz hasonlókat a 67 után Magyarország nem tud fölmutatni. Nem csoda, ha egy idegen író úgy véli, hogy a magyar irodalom nem váltotta be azokat a nagy reményeket, melyeket a 40—50-es években kellett. De vegyük csak a publicisztákat. A rutin fejlett azóta, de mi szükség lett volna többé Eötvös és Kemély súlyos és magvas érveire akkor, mikor a magyar állameszme védelmét a Tiszák csendőrei és Polónyi ügyészei teljes eredménnyel vállalták. Azt akarom mondani, hogy 67 előtt a magyar kultúra a maga erejéből élt, 67 után a magyar kultúra államosíttatott. De nemcsak a kultúra, hanem többé-kevésbé a gazdasági élet is. Az egységes fejlődés alapföltétele: menekülni ennek az üvegházi kultúrának mesterséges légköréből. Ha a nemzetiségek megkapnák a kulturális autonómiát, a közigazgatási egységeknek lehetőleg nyelvileg egységes területekre való kikerekítését a kisebbségek védelmével és ha teljesen biztosak volnának, hogy ennek végrehajtása megbízható szerveknek, megbízható embereknek kezeibe