Nyugat, 1925. január-június (18. évfolyam, 1-11. szám)
1925 / 5-6. szám - Buday Dezső: Jókai lelke
S21 . JÓKAI LELKE Könnyű volt Newtonnak hét színére bontani a szivárványt, de nehéz a dolga annak, aki a Jókai lelkének ezer színét akarja a tudatalattiságból napvilágra hozni. Ez a kísérlet nem irodalmi recenzió akar lenni a világ egyik legnagyobb írója felett. Hadd végezzék ezt a recenziót hivatott mesteremberek, akiknek megvannak hozzá a mesterségnek gyakorlásához szükséges eszközeik, a technikai formák mérőlécei és az analízis mikroszkópjai, valamint a hagyományok zsinórmértékei, hadd végezzék a hivatalos irodalomtörténeti kutatók, akiknek számára, csodálom, miért nem tűzött ki még pályadijat egy tökéletes és a Mikszáthénál tudományosabb Jókai-monográfiára az Akadémia. Csakugyan, Gyulai Pálnak a Budapesti Szemlében megjelent igazságtalanul haragos pár megjegyzésén kívül (Budapesti Szemle 1873. I. 224 — 246. lap) és a szépirodalmi Figyelőben egy név nélkül megjelent s a Szegény gazdagokat csupa dicsérettel illető kritikán kívül ((1861. 31-ik szám 486. lap), egészen Péterffy Jenőig nem akadt Jókainak igazi kritikusa. Péterffy azután tudományosan megállapítja Jókaiban a jó és rossz dualizmusát és párhuzamba vonja regényeit a francia és angol regényekkel (Budapesti Szemle, 1881. I. 1—28. lap). Ez az első igazán tudományos kísérlet Jókai regényének az analizésére, amely azonban mindössze négy-öt idézeten épül. Az újabb irodalomban Kunfi Zsigmond a Huszadik Században foglalkozott érdekesen, de kevés példával Jókai regényhőseivel, azonkívül közkinccsé lett Ignotusnak ama tudományos megállapítása, hogy Jókai a szuperlativuszoknak mennyire mestere: ez már pszichoanalitikus megállapítás. Mikszáthra bízták Jókai életének és regényeinek szintetikus megírását, de a nagy író ezt a feladatot túlságosan közelről fogta meg: Jókait, az embert, fotográfus-pontossággal lerajzolta, de a regényeiben csak a papirost látta meg és nem akarta Jókait sohasem a regényein keresztül nézni. Különben is kissé kicsinylő és úgynevezett konzseniális hangon ír Jókairól az egykáron tökéletesen játszó Mikszáth olyanféle ez, mikor a brácsás kritizálja a szimfonikus zenekart. Ez a tanulmány megvallottan és kimondottan pszichoanalitikus tanulmány akar lenni. Nem célunk az összehasonlítás már írókkal és így az értékelés (Jókait ugyan a világ egyik legnagyobb írójának tartjuk) és nem célunk az irodalmi formák kereteinek az iskolás feszegetése. De ha rámutattunk, hogy az ő aktív hősei többnyire mérnökök, vagy legalább is kincskereső szolgabírák, vagy a legrosszabb esetben kriminalista ügyvédek, ha rámutattunk az események közepén álló hősökre és a hanyatló jellemek mester rajzában Jókai lelkének vibrálására, ha rámutattunk a sokszor megrajzolt piros arcú és fekete bajuszú dandyben a férjnek született, szőke és kék szemű Jókai örökké kísértő gyermekkort vetélytársaira, ha láttuk, hogy milyenek nála mindig az arisztokraták és a bankárok és az iparosok és a parasztok és a zsidók és a cigányok és a betyárok, — ha végigélveztük az ő magas, szőke, karcsú, boldogtalan, szerelmes grófnőit, akik mindig ilyenek és a pici, alacsony, fekete ördögöket, akik a lányok másik végletét hámozzák ki az író tudatalattiságából, és ha még rámutatunk egy pár ilyen kicsiségre, akkor talán mi sem írunk hiába. A sok száz regénynek minden sorában egy dolgot keresünk, magát az írót, B a b i t s M i h á I y. * E tanulmány szerzője unokabátyám, dr. Buday Dezső egyetemi magántanár, kecskeméti jogakadémiai tanár (ki 1910-ben tragikus halált halt), jogtudományi művei mellett a szépirodalommal is foglalkozott. Sokan lesznek még, akik emlékeznek Hungaricus néven kiadott regényére(A Szenvedő Ember) s a Nyugatban megjelent nagy költeményére (Orgonazúgás). Jókai-cikkét a forradalom alatt juttatta a Nyugat szerkesztőségéhez s abban az időben technikai és egyéb okok gátolták kiadását. Kegyeletes kötelességet vélünk teljesíteni, mikor a Jókai-jubileum alkalmával közzétesszük.