Nyugat, 1928. január-június (21. évfolyam, 1-12. szám)

1928 / 7. szám - SZINI GYULA: JÓKAI Egy élet regénye (Befejező közl., 12)

524 Színi Gyula: Jókai kényelmes íróasztalon ki van készítve a sima fehér papír, jó toll és lila tinta, mint Laborfalvy Róza korában. Ha kedve tartja, lemehet a földszintre, hol Fesztyék vendégei ünn­nepnek érzik, mikor köztük megjelenik. Ha unja a vendégeskedést és mégis beszélgetni akar egy drága, őszinte kis lélekkel, akkor felhozat­­hatja «unokáját», a pici Feszty Masát. Ha elunja a fővárost, Balatonfüredre menekülhet. Ha idegen nyelv zengésére, más tájak varázsára vágyik, elutazhat Itáliába vagy akár a Spitzbergákra. (Hiszen oly olcsó akkor az utazás!) A bölcs, boldog rózsák atyja hálát adhat a sorsnak. Mire vágyik még? Mi az, amit eddig még mindig megtagadott tőle jó sorsa? Mindjárt meg fogjuk tudni. A rózsák atyja már hetvennégy éves. Két évvel túlhaladta azt a kort, ameddig a magyar szójáték szerint a férfi még mindig lehet a hetvenkedő. És egyszerre — maga se tudja, hogyan — rabja lesz ... egy hangnak. Ez a hang örökké ott zsong fülében. Lágyan simogatja vagy lelke mélyéig megrázza. Szerelmes ebbe a hangba. A hang egy fiatal lányé. Szavalt előtte, mint mások, más ifjú, kezdő színésznők, akik pártfogását keresték. És elment ez a leány is, mint a többiek, akik szívükben tele reménységgel távoztak a rózsák atyjától, mert hisz megdicsérte őket. Jó szó, vigasztalás, tanács nélkül senki se hagyhatta el a rózsák atyjának küszöbét, ő maga volt a jóság és bizo­­nyára csak azt sajnálta, hogy nincs rendelkezésére annyi állás, mint amennyiért jelentkeznek nála. Épp azok tudnak talán legkevésbé segí­­teni, akik a legszívesebben tennének valamit. Az életnek e ridegségével szemben mit tehet mást a bölcs, mint amit ilyenkor szokás tenni: beles nyugodni, elfelejteni. És amint a kérvényező levette kezét a kilincsről és lépései elhangzottak a Bajza utcai villa kavicsos homokján, a rózsák atyja talán már meg is feledkezett róla. A leány tehát, akit Bellának hívtak, elment. És a hangja mégis ott maradt. Mi volt ez? Varázslat? Van-e oly bölcs vagy bolond, aki meg tudná mondani, hogy olyan röpke, könnyed, meg nem fogható valami, mint a hang, hogyan lesz min­­den szilárd testnél tömörebbé és maradandóbbá? Maga a rózsák atyja is töprengett ezen és eszébe jutott az a szép görög mithosz, hogy valaki beleszeretett egy hangba, Echóba és elindult, ment utána, de hiába, nem tudta utolérni. Echo folyton előtte volt, de soha egy pillanatra nem vált láthatóvá. Echo, a visszhang menekül az elől, aki utol akarja érni. Épúgy nem lehet megfogni, mint ahogy a gyer­­mek nem tudja soha elérni a Szivárvány hídját. És a bölcs aggastyán mégis utol akarta érni ezt a hangot. A hetven­­négyéves rózsák atyjából így lett szivárványt kergető gyermek.

Next