Nyugat, 1929. július-december (22. évfolyam, 13-24. szám)
1929 / 14. szám - IGNOTUS: REGÉNYTÁRGY
69 Ignotus: Regénytárgy minden változatban érdekli, minden helyzetben izgatja, ezzel vele él, ebben benne él. Nos, tizedik éve a magyar olyan válságon megy át, mint soha Szent István óta. Soha a magyar ekkora lélekszám nem volt, de soha rémítőbb sebből nem vérzett, s ami problémája ezer év rendjén lehetett, ma mind egyszerre sűrűi eléje. Nincs az a legnagyobbja s legkisebbje, hogy személyes bőrén ne érezné az időket, nincs az a rejtett magánélet, hová az uj sors be ne hatolna. Minden egyes magyar ember úgyis mint ember, úgyis mint magyar ma regényhős vagy drámahős, vagy komédiának aktora aktívan avagy passzívan. Ki is futja formáját, de meg is változik, uraságában kevély vagy megcsalatott, próbálkozásokban megáll vagy elbukik, értékese küszködik, selejtese élősködik — mindezt nézni lehet rossz, lehet jó, de meg nem látni nem lehet. Nem lehet a vaknak sem, hát még a leglátóbb szemnek, mely ezenfelül külön szerkezet, mert külön megszállottság magyar látásra. Nem lehet, hogy ez a szem meg ne lássa, mint lett a mágnásból kisgazda, Budapest« ből vidék s Habsburgból nemzeti eszme. Nem lehet, hogy ezt a mai gyárt ne érdekelje az a magyar, ki a boltos zsidó helyébe be akar ülni boltosnak, ki Széchenyitől Tisza Istvánig minden törzsökös vezéreit hibáztatja, de válogatás nélkül követ fajvezér gyanánt bármely svábot vagy tótot s akinek füttyére egy Móricz Zsigmondot évekig letiltottak a nemzet színpadáról. Nem lehet, hogy ez a megfigyelő meg ne figyelje, mint szakad a magyar száz év múlva megint pápistára s Kálvinistára, nem lehet, hogy erre a tollra rá ne kívánkozzék a forgalmi ellenőr, kit ráeresztenek az emberekre, hogy belőlük éljen, hogy ebbe a szívbe bele ne kapjon a nép, melynek a hazája nem tud földje lenni. A magyar, ki kiselejtezi magából leghívebb neveltjeit, hogy munkájukkal idegen világokat gyarapítsanak, a magyar, akinek, kilökétve egy zárt birodalom biztonságából, egy közömbös vagy ellenséges földtekén kell megvetnie lábát... mennyi válság, mennyi változat, mennyi régiség, mely kiütközik, mennyi újság, mely ráül a régire! S ennek, ennek a legdagadóbb magyar életnek nincs megírója, ugyanakkor, mikor itt látja maga előtt az, ki még a háromszáz év előtti magyar életet is újjá tudta álmodni, mikor önnön sorsa gyanánt éli át az, ki mindeddig legteremtőbben tudott beleélekezni zsellérbe, papba, úrba, katonába, mindenfajta magyarba. Minő lidérc az, mely erre a mellre ráfekszik, minő végzet, mely ezt a kezet lefogja? Itt van, itt él frissen, munkabíróan a magyarnak az a magyarja, kinél jobban senki nem ismerte, kinél mélyebben senki bele nem látott s kinek az ő dolga szívbéli dolga. S ekkor ez a legviharzóbb magyar idő későbbi valakire várjon, aki megírja, akiknek majd újságokból, levéltárakból, emlékiratokból, holt csontokból és porokból kelljen összeképzelnie, holott ma tanúja és sorsosa az a Móricz Zsigmond, ki amit megélt, még egyszer meg tudja teremteni? Nem számonkérés ez, számon csak azt lehet kérni, aminek az ember ura. De ha éppen Móricz Zsigmond nem ura annak, hogy a legtanulságosabb magyar korszak az ő lélekzetétől öröködjék meg, akkor ez is egyik tanulsága e korszaknak. Móricz Zsigmond ma ötvenéves és itt a nagy regénytárgy: az a Móricz Zsigmond, ki nem írja meg a mai magyar regényt. IGNOTUS