Nyugat, 1929. július-december (22. évfolyam, 13-24. szám)
1929 / 14. szám - IGNOTUS: REGÉNYTÁRGY
MKPP 68 Ignotus: Regénytárgy nem volt, mint ennél a kettőnél. Nem csupán a költő s az író erejé* nél fogva, hanem más egyéb miatt. Ami politika Kölcseynél s Vörös*martynál felcsendült: nem állt magában s volt olyan államférfi*hang* adója, mint Széchenyi István. Arany meg Jókai, de még Petőfi sem jelenthetett annyit, mint Kossuth Lajos. Eötvös József az író, a költő, a tudós, mikor politizált, rátámaszkodhatott önmagára, mint státusú emberre, rá Deák Ferencre, rá, egy darabig, idősb Andrássy Gyulára. Amit Ady vallott, amit Móricz jelentett, annak sehol nem volt képviselete a befogadott magyar politikában. Akiben e hivatalosság testet öltött, azzal a Tisza Istvánnal szöges ellentétben álltak. Ami ellenzék az országgyűlésen szóhoz jutott, annak sem volt, majd szinte az össze omlásig, sok köze hozzájuk. Az a magyar nemzeti politika, mit Ady követelt, az a magyar népmegváltás, ébresztés és helyfoglalás, mely a Móricz festéséből mint politika következzék, a kávéházak s némely szerkesztőségek katakombáiban rejtezkedett, s ahol főt és szót emelt, ott eleve rá volt sütve a nemzetrontás bélyege. Ady és Móricz tehát, mi*kor olyan elhivatottságok gyanánt, kikről alig hogy feltűntek, nyilván* valós rövid ellentállás után hamar közátlátás lett, hogy íme megint van* nak nemzeti klasszikusaink — mikor, mondom, ezek az eleven klasszi* kusok olyan politikát vallottak, vagy mint Móricz, legalább is jelképez* tek, melynek befogadott Széchenyije s Kossuthja nem volt, akkor ők, költő létükre, maguk lettek a háború előtti s alatti rövid időnek Széchenyije és Kossuthja. Senki sem követelte vagy követelhette tőlük, hogy azok legyenek, költőkül s művészekül enélkül is azok lettek volna, akik, s e hitet tévő alkalommal újra megmondom, ha mégoly rossz néven veszik, hogy én teszem az Ady nem politikai lyráját s írásait hatalmasabbaknak ítélem a politikaiaknál. De való, hogy Adynak, mint Móricznak, volt politikája s hogy e politika, helyzeti értéké* nél fogva, kétszeresen becses volt. Iassalle szerint a politika abban áll, hogy az ember megmondja azt, ami van, — s mikor Móricz Zsigmond látomásosan meglátta és leírta, hogy, körülbelül 1918-ig, a magyar mi* lyen volt és milyen, a legmagasabbrendű politikát mívelte. Ezek után, amin én most eltűnődöm s magam felelni rá nem tudok, az az, hogy e meglátás és leírás mért állott meg s mint tudott megállani körülbelül 1918-nál? Nem egyenes politika, ami iránt az ötven könyve után még mindig csak ötven éves, tehát írónak s embernek javakorabeli s nyarát, gyümölcsöset, élő Móricz Zsigmondnál kereskedem s kivált nem jobboldali vagy baloldali politika. Politikája tán akkor sem volt készakart, mikor legjelentősebb volt, s ha máma minden politikán kedve szegett volna, azt megérteném, még ha nem is vallanám, hogy tolakodás a költőnél politika után szaglálódzni. Ám Móricz Zsigmondról kettőt tudok , hogy úgy mondjam: jelen voltam nála. Az egyik az a szent betegsége, hogy nem tudja élni az életet, mert szakadatlan följegyzi, betű szerint: a papiros ki nem kerül kezéből, a ceruza meg nem áll benne, s jártában, keltében, ha sétálsz vele, ha beszélget, ha asztalhoz ültök, közben folyton jártatja szemét, szaglász, szimatol s mindent följegyez, amit meglát, amit hall, ami eszébe jut. A másik, hogy minden szerelme fölött egy nagy szerelme van, a magyar. Ez