Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)

1939 / 7. szám - Justh Zsigmond: Magyarországi naplójából (Közli: Halász Gábor)

JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL Az író hazatért Párisból és a lélekben műveltek módjára nem fölényt hozott magával, csak éleslátást, de a megtérés kirobbanó páto­szát sem, hanem egyensúlyérzéket. Európainak lenni az ő szemében annyit jelent, mint otthonosan viselkedni — még idehaza is. Két évet vár párizsi naplóírása után, míg (1889-ben) elérkezettnek látja az időt, hogy itthoni életéből is kiragadjon és megrajzoljon egy tudatosan kike­rekített részletet. Három hónapját mutatja fel, pesti írók közt forgoló­­dását, vidéki kastélylátogatásait, feltáruló kollégákat és zárkózott, befelé élő barátokat, feltörő egyéneket és elfáradt családokat; már nemcsak érdekességeket gyűjt, hanem tanulságokat is. Gyorsan érett meg, nyugtalan lelkén kívül az egyre betegebb test hajszolja és az egyre erősebb hivatástudat­ elemzése alá fogni, a maga higgadt ítéletével közelíteni meg a hibákat, amelyekhez addig szenvedély nyúlt és hirtelenkedés. A társadalom izgatja, de az egyéni arcokon keresztül, művészi, játékos ösztönét nem sorvasztja el a meglátott feladat. Kritikája meg­lesett személyes gyöngéken épül fel, apró torzításokkal tapogatja ki a lényeget, hálás jeleneteket dolgoz ki; csak annyira igazságtalan, hogy hatásosabb legyen belső igazsága. Árnyéka sincs benne a pamfletírónak; elfogultsága nem a rontó kortársé, hanem a formáló művészé. Az ő lírája is, egy-egy mozgalmas napján átütköző belső bágyadása, ernyedt gyönyörködése az élet sokféle látványában. Minden perce betöltve és szívében a céltalanság érzése, mulatságból megy mulatságba finom fájdalmat hurcolva. Tettrekész és szemlélődő, makacs és akarat­gyenge, ironikus és szomorkodó. Századvégi? Az örök művész. A BOHÉMEK Március 22. péntek Néhányan jönnek: Hubay Jenő, Flesch (Feledi) Tivadar, Burger Lajos, Géza, Hubay Jenő. Aki felületesen ismeri, az csak azt a Hubay Jenőt látja meg, amelyet az élet és a­­ hangversenyterem mintáztak. Bele kell látni a lelkébe, hogy az ember megismerje a telivér művészt. Igen csinált és igen igaz. Az előbbi vonást a struggle of life (amelyet praktikus fivére magya­ráz neki) és a nagy publikum hozta be egyéniségébe. Túlságosan vir­tuóz, bár nem eléggé arra, hogy a nagy művészt elfedje. Sokat áldoz a publikumnak, de még mindig elég anyag marad­t a kiválasztottaknak. Fiatom éven keresztül minden évben találkoztam vele Párisban, első évben antipathikus volt, másodikban közönyös, harmadikon (tavaly) ezt írom róla párisi jegyzeteimben: «Egyike az érdekesebb magyar művészeknek. Egészen német, s tán ezért minden ízében mű­vész. Felületesen ismerve nem rokonszenves, túlságosan virtuóz az allure-jeiben, jobban belelátva lelkébe, megszereti az ember. Első látásra képzelődőnek, elbizakodottnak hinné az ember. Miért? Mert minálunk nem apreciálják érdemei szerint, így aztán mértant és kissé keserű lett. Il voudrait être à la place laquelle lui est due. Alapjában azonban csupa szív, ez már a zenéjéből is érzik.» Ezt írtam róla tavaly. Nos, ma is aláírom. Német? — igen. Pesti német, de csak külsőségeiben. Zenéje francia zene wagneri formákban. Kár, hogy külsőleg sok a csinált rajta. Szőke hosszú hegyes

Next