Nyugat, 1940 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 6. szám - Ortutay Gyula: Csokonai Fedics Mihály meséje
ORTUTAY GYULA: CSOKONAI (FEDICS MIHÁLY MESÉJE) 289 hát két emberalak állott fel a díványról, lép az asztalhoz. Mingyán az eggyik botozza a gyufát, gyújtya a gyertyát. Akkor kihúzzák a széket az asztal alól, leül mind a kettő. Ez, aki a gyertyát gyútotta, ez húzza maga elibe a tiszta papírt. És a tintát, pennát. A másik osztán elkezdi diktálni az időjárást, meg mindent. Mikor beírta a papírt, akkor a hejére taszította a tintát, pennát, a gyertyát elfújta. Széket aládugták az asztal alá, elléptek a díványhoz. Dívánra, úgy vette észre, mintha leültek vóla, de le nem ültek, két galamb képibe az ablakra repült, ott oszt kinéztek, akkor oszt elcsördült a szárnyuk. Elment a oszt, elment nyugvóra, becsukta az irodát. Reggel felkelt takarítani. Akkor nézte meg az írást, lemásolta, azt is a zsebbe tette. Itt nem szállott semmit se, többet nem is haltott. Csak a reggel ment mindig, a vót az első, nézte a papírt, de vót írva, lemásolta, zsebre tette. Awa takarított. Estére szinte készített a pápa, mert is eltette mindig a beírt papírt. Hova tette, hova nem, a többet nem látta, mikor lemásolta. Ő mindig lemásolta reggel egyenesen darab ideig, csakhogy utólagosan úgy fordult, a pápa beteggé esett. Nem is sokáig betegeskedett, meg is halt. Ü osztán sok papírokat lemásolt ezalatt az üdő alatt. Majd osztányrá nem lett szükség, hogy más pápa jött, mer avval nem jött jóba. Ü meg oszt kapta magát, elment a nyomdába és ezt a papírokat lekönyveltette, így osztány evvel megindult országolni-világolni, jöttment, de mindenkinek a nevét tutta, kivel tanálkozott. Mindenkit megkérdezett, hova utazik? Kösségekbe, ha bement, megtutták a papok, hogy ott van, oszt ha halott vót a kösségbe, már akkor a pap felé se ment. Ő jelent meg a halottas háznak. Akarmék meghótt, nővérül szólította, a hóttat is, az elevent is. «No, — azt mongya, — majd eltemetem én!» Rámonta osztán. «Nincs eggy kis pájinkád?» Mer az italt nagyon szerette. Zsebjébe hordozta magának eggy lapos üveget. «Na, nesze, csak tőccsel ebbe!» Eljött a temetésnek az ideje, mint szokták a háttat kivinni az udvarra. Szólította hozzátartozóját. «Nesze csak ez az üveg, — azt monta, — tőccs eggy kis pájinkát, mer én megszomjazok, amíg kimegyünk is.» Eltakarították, akkor osztány megint ment tovább, idébb-odább az országba, vásárrul-vásárra, mikor hogy, kösségrül kösségre. Ahon esteledett, meghalt, ahol érkezett, készletbe vót früstökre, ahová délre ért, elöggye. Neki hiánysága sehol se vót az országba. Ahol hiánysága vót, kikérte magának. Majd eccel úgy történt a dóga, mintha esetleg itt hált vóna a Ligeten. Csötörtöki nap virradóra Bátorka vásár van, ő is elindul a vásárra. Tanálkozik eggy emberrel, avval mengyen, nővérül szólítja. «Hova mensz?» — azt mondja. «Hát megyek a vásárra.» Mennek beszélgetve. «Mit akarsz venni?» «Akarni akarnék én sok mindent, sokra is van a szükségem, de nincsen pézem.» «Na, ne busulj pénzzül, ád az isten, ha jól imádkozunk.» Hát mint szokott lenni kazal szalmák fére az uradalomtól, úgy van arra is eggy kazal szalma. Azt mondja neki, mikor odaközelednek: «Gyere csak, mennyünk ehhez a kazalhoz.» Az ember gondolóra vette a dógot. «Mit is csinálhatunk ennél a kazalnál, minek híj ez ingem ide?» Megállnak a kazalnál, azt mongya néki, kihúz eggy csutak szalmát, mongya néki: «Húzzál ki tésis!» Ana elkezdi előtte göngyölni össze csutakba. «Tésis így csinád, ahogy én.» Megcsináta. «Na, most hajttsd keresztül a fejeden a hátadba. De ne nézz utánna. Mán most csak sza 21