Nyugat, 1940 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 6. szám - Ortutay Gyula: Csokonai Fedics Mihály meséje

ORTUTAY GYULA: CSOKONAI (FEDICS MIHÁLY MESÉJE) 289 hát két emberalak állott fel a díványról, lép az asztalhoz. Mingyán az eggyik botozza a gyufát, gyújtya a gyertyát. Akkor kihúzzák a széket az asztal alól, leül mind a kettő. Ez, aki a gyertyát gyútotta, ez húzza maga elibe a tiszta papírt. És a tintát, pennát. A másik osztán elkezdi diktálni az időjárást, meg mindent. Mikor beírta a papírt, akkor a hejére taszította a tintát, pennát, a gyertyát elfújta. Széket aládugták az asztal alá, elléptek a díványhoz. Dívánra, úgy vette észre, mintha leültek vóla, de le nem ültek, két galamb képibe az ablakra repült, ott oszt kinéztek, akkor oszt elcsördült a szárnyuk. Elment a oszt, elment nyugvóra, becsukta az irodát. Reggel felkelt takarítani. Akkor nézte meg az írást, lemásolta, azt is a zsebbe tette. Itt­­ nem szállott semmit se, többet nem is halt­ott. Csak a reggel ment mindig, a vót az első, nézte a papírt, de vót írva, lemásolta, zsebre tette. Awa takarított. Estére szinte készített a pápa, mer­t is eltette mindig a beírt papírt. Hova tette, hova nem, a többet nem látta, mikor lemá­solta. Ő mindig lemásolta reggel egyenesen darab ideig, csakhogy utóla­gosan úgy fordult, a pápa beteggé esett. Nem is sokáig betegeskedett, meg is halt. Ü osztán sok papírokat lemásolt ezalatt az üdő alatt. Majd osztán­yrá nem lett szükség, hogy más pápa jött, mer avval nem jött jóba. Ü meg oszt kapta magát, elment a nyomdába és ezt a papírokat lekönyveltette, így osztán­y evvel megindult országolni-világolni, jött­­ment, de mindenkinek a nevét tutta, kivel tanálkozott. Mindenkit meg­kérdezett, hova utazik? Kösségekbe, ha bement, megtutták a papok, hogy ott van, oszt ha halott vót a kösségbe, már akkor a pap felé se ment. Ő jelent meg a halottas háznak. Akarmék meghótt, nővérül szó­lította, a hóttat is, az elevent is. «No, — azt mongya, — majd eltemetem én!» Rámonta osztán. «Nincs eggy kis pájinkád?» Mer az italt nagyon szerette. Zsebjébe hordozta magának eggy lapos üveget. «Na, nesze, csak tőccsel ebbe!» Eljött a temetésnek az ideje, mint szokták a háttat kivinni az ud­varra. Szólította hozzátartozóját. «Nesze csak ez az üveg, — azt monta, — tőccs eggy kis pájinkát, mer én megszomjazok, amíg kimegyünk is.» Eltakarították, akkor osztán­y megint ment tovább, idébb-odább az országba, vásárrul-vásárra, mikor hogy, kösségrül kösségre. Ahon este­ledett, meghalt, ahol érkezett, készletbe vót früstökre, ahová délre ért, elöggye. Neki hiánysága sehol se vót az országba. Ahol hiánysága vót, kikérte magának. Majd eccel úgy történt a dóga, mintha esetleg itt hált vóna a Lige­ten. Csötörtöki nap virradóra Bátorka vásár van, ő is elindul a vásárra. Tanálkozik eggy emberrel, avval mengyen, nővérül szólí­tja. «Hova mensz?» — azt mondja. «Hát megyek a vásárra.» Mennek beszélgetve. «Mit akarsz venni?» «Akarni akarnék én sok mindent, sokra is van a szükségem, de nincsen pézem.» «Na, ne busulj pénzzül, ád az isten, ha jól imádkozunk.» Hát mint szokott lenni kazal szalmák fére az urada­­lomtól, úgy van arra is eggy kazal szalma. Azt mondja neki, mikor oda­közelednek: «Gyere csak, mennyünk ehhez a kazalhoz.» Az ember gon­­dolóra vette a dógot. «Mit is csinálhatunk ennél a kazalnál, minek híj ez ingem ide?» Megállnak a kazalnál, azt mongya néki, kihúz eggy csutak szalmát, mongya néki: «Húzzál ki tésis!» Ana elkezdi előtte göngyölni össze csutakba. «Tésis így csinád, ahogy én.» Megcsináta. «Na, most hajttsd keresztül a fejeden a hátadba. De ne nézz utánna. Mán most csak sza­ 21

Next