Magyar Csillag, 1944 (4. évfolyam, 1-7. szám)

1944-03-01 / 5. szám

FIGYELŐ elégítésére. Élükön az öreg­asszony egyik unokája, az élelmes és erőszakos vendéglős buzgólkodik, neki hozhat legtöbb hasznot az ünnep. Ünneplés zöm­e alatt ide-oda ráncigálják­ szegény öreget, csoda, hogy bírja a fáradságot. A nagy hűhó függönye mögött érzel­mes idill szövődik a család fiatal leánytagja, egyetlen tisztalelkű alakja, a fiatal Marie-Jo és a véletlenül a vi­déki városba vetődött cirkusz csinos fiatal állatszelídítője között. Itt nyílik alkalma az öreg­asszonynak a közbe­lépésre. Valamikor fiatal asszony ko­rában neki is volt hasonló szerelme egy cirkuszi bilincstörővel, de a családi konvenció, a társadalmi kényszer nyo­mása alatt lemondott róla. Ez a régi szerelem azonban most is él még benne, mint szomorú­ édes emlék, amely végig kísérte hosszú életén és kielégületlenné tette a világgal és ön­magával. Legalább a dédunoka legyen boldog, ezért segíteni akar a fiatalo­kon, annyival inkább, mert megtudja, hogy a csinos állatszelídítő unokája az ő egykori bilincstörőjének. Szembe­száll az ünneplő családdal, bosszút akar állni elromlott életéért. Szemükbe vágja állítólagos titkát: ő annak ide­jén sokakkal megcsalta a férjét, a csa­ládjukra sokat tartó Mamouret-k­­egyike sem igazi Mamouret, mindnek más az apja, mint akit annak tartott. Ezzel az öreg­asszony rákényszeríti a nyilvános botránytól irtózó családot, hogy fanyalogva belenyugodjanak Ma­rie-re és az állatszelídítő házasságába. Az öreg­asszony most már nyugodtan meghalhat, de előbb megteszi az író­nak azt a szívességet, hogy alkalmat áld neki a polgári erkölcs egyensúlyba hozatalára: a darab végén megvallja fiának, a nyolcvan éves ezredesnek, hogy hazudott, amit házasságtöréseiről elmondott, az mind mese, a kislány ér­­­dekében találta ki. Mindebből kilátszik, hogy az egész darab tulajdonképp csak egyetlen sze­rep, csak ez van részletesen kidol­gozva, a többi szokatlan nagyszámú­­ szereplő csak arra való, hogy mozgal­mat és tarka színeket hozzon a cse­lekménybe. Ebben Sarment nagy ügyességet mutat, majd minden sze­replőnek ad legalább egy-két színt vagy vonást, amiről meg lehet a töb­biektől különböztetni, úgy hogy a színpadot betöltő nagy nyüzsgés nem válik sem unalmassá, sem zavarossá. Az öreg­asszony szerepe apró rész­letekig ki van dolgozva, tele jellemző vonásokkal, kis travailleokkal, lélek­tani finomságokkal. A színésznőnek, aki játssza, nagyszerű alkalmakat ad gazdag és érdekes játékra. Ez alkal­mak közül Gobbi Hilda nem szalaszt el egyet sem. Biztos kézzel fogta meg a szerep velejét: az ő öreg asszonya testileg csupa totyogó szenilitás, szel­lemileg is gyönge már, de a művésznő el tudja hitetni, hogy még mindig okos és bátor, van ereje és bátorsága szem­beszállni az egész gyönyörűséges csa­láddal és rajta keresztül azzal az egész világgal, melyben élt és rosszul érezte magát, a leszármazottjaival, kiknek értékével tisztában van. Gobbi Hilda el tudja hitetni az egykori nagy erő romjaiban is imponáló jelenlétét. Az a Mamouret anyó, aki késő öregkorá­ban is ilyen tud lenni, nem lehetett akármilyen asszony fiatal korában sem. Külön ki kell emelni a művésznő maszkját, amely a színpadi maszk mesterművek öregasszonyos, totyogó mozdulatait, arcjátékát, a folytonos rágcsáló szájmozdulatokkal, azt a hiánytalanul éreztetett távolságot, amelyben környezetétől áll, az öreges szórakozottság apró jellegzetes jeleit. Érdemes volna ezt a játékot részletes tanulmányban elemezni. Csak egy jele­netben lép kissé túl a művésznő saját koncepciója keretén, amikor éjjel té­vedésből az ablakon át betoppan szo­bájába a fiatal állatszelídítő. Ebben a hosszú jelenetben az öreg­asszony néha fiatalabbnak tűnik fel koránál, — de ennek is inkább az író az oka, aki túl hosszú mondókát adott a szájába. Gobbi Hilda játéka megérdemel min­den színészi sikert. Ö reá építették fel az egész előadást, alighanem őbenne bízva vették egyáltalán műsorra a da­rabot s ő a bizalomnak a legteljesebb mértékben megfelelt, nyilvánvalóan nagy sikerre vitte az előadást. Major Tamás rendezése ellen sem lehet ko­moly kifogás, csak talán kelleténél va­lamivel lassúbb a tempó. A cirkusz­­udvarban lejátszódó jelenetet azonban jobb lett volna kihagyni. Nincs be­ágyazva a cselekménybe és fölöslegesen nyújtja az előadást. A színészek közül ki kell még emelni Pethes Sándor ki­tűnően megformált agg ezredesét és Biajczy Lajos karakterisztikus vendég­lősét. Schöpflin Aladár

Next