Muszter örökmozgóképújság, 2006 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2006-08-01 / 8. szám

Tévé 3 augusztus MUSZTER Történelmi dokumentumfilmek és műsorok a köztévékben 2006. május 4. Duna/23.35 Magyarok és az első világháború - Rabló béke, 1997, r: Gulyás Gyula és Gulyás János, 62 perc 5. 02/22.00 Miért? Műsor a történelemről 15., 1953. július 17.­­ Az ÁVH megszüntetése, felelős szerkesztő: Szakály István, 80 perc 8. Duna/22.15 Kitelepítettek - Nagykovácsi 1946-2006, r: Nádasy László, 55 perc 12. m2/21.55 Miért? Műsor a történelemről 16.: 899-970. A kalandozások kora, fel. szerk: Szakály István, 80 perc 15. m2/21.00 Filmidő: Emigráció, fel. szerk: Péterffy András, 60 perc 15. Duna/22.15 A menekülő egyetem, 2005, r: Papp Gábor Zsigmond, 52 perc 15. Duna/23.10 Harminckét sor - 1956, 2005, r: Katona Zsuzsa, Mérei Anna, 56 perc 17-18. m2/21.00 Az elvándorolt alma mater, 1. A nagy utazás, 2. Életutak, 2002-2004, r: Novobáczky Sándor, 53+53 perc 19. m2/21.00 Határeset, 2005, r: Szalay Péter, 32 perc 19. m2/21.40 Miért? Műsor a történelemről 17., 1921. december 14-16. Népszavazás Sopronban, fel. szerk: Szakály István, 80 perc 22. m2/21.00 Filmidő: Rockerek és beatnikek, fel. szerk: Péterffy András, 52 perc 24-25. m2/21.00 Elszállt egy hajó a szélben - Rex, 1., 2., 1998, r: Kisfaludy András, 62+59 perc 26. m2/21.00 Scampolo, 2005, r: Kisfaludy András, 60 perc 26. m2/22.05 Miért? Műsor a történelemről 18., 1873. május 9.: „Fekete péntek" a bécsi tőzsdén, fel. szerk: Szakály István, 80 perc 29. m2/21.00 Filmidő: Évadzáró, fel. szerk: Péterffy András, 52 perc 30. Duna/22.30 A szürke eminenciás - Portréfilm O'sváth Györgyről, r: Ordódy György, 47 perc 2006. június 2. m2/21.35 Miért? Műsor a történelemről 19., 1301. január 14.: Az Árpád-ház kihalása, felelős szerkesztő: Szakály István, 80 perc 9. m2/21.00 Miért? Műsor a történelemről 20., 1945. április 5.: A kassai kormányprogram, fel. szerk: Szakály István, 80 perc 12. Duna/19.00 Memento, 2006, r: Sára Sándor, 55 perc 12. Duna/22.40 Előszó a Hangoskönyvhöz, 2006, r: Mertz Loránd, 5 perc 12/19. Duna/22.45/22.20 Hangoskönyv - Gondolatok, emlékezések, 1., 2., 2006, r: Ember Judit, 114+60 perc 16. 02/21.00 Miért? Műsor a történelemről 21., 1956. június 27.: Sajtóvita a Petőfi Körben, fel. szerk: Szakály István, 80 perc 19. Duna/23.20 Egy házasság első napja - Ablak a Corvin-közre, 2005, r: Zsigmond Dezső, 55 perc 23. 02/21.00 Miért? Műsor a történelemről 22., 1614. augusztus 21.: Báthory Erzsébet halála, fel. szerk: Szakály István, 80 perc 26. Duna/22.15 Ismeretlenek - Az Inconnu csoport (A 301-es parcella), 2005, r: Gulyás János, 76 perc 30. 02/21.00 Miért? Műsor a történelemről 23.: 1456. július 22., Nándorfehérvár, fel. szerk: Szakály István, 80 perc két, de az nem fordul elő­­ mint más né­peknél hogy ellenséges hadseregekben, egymás ellen harcolnának” (egyik szakér­tő). A megszólaló diákok többsége úgy véli, hogy a Lech mezején, 955-ben el­szenvedett súlyos csapás nem volt vere­ség, legfeljebb elődeink a szokásosnál „gyorsabb iramban hagyták el a csatate­ret”. A vereség el nem ismerése, eltusso­­lása, elkenése, külső okokra hárítása, a magyarázkodás, vagy a vereség győze­lemként való beállítása - szélesen elter­jedt a mai magyar közéletben, a politiká­tól a sportig. A másik műsorban - a tör­ténelmi körülmények alapos taglalása mellett - a ’miért éppen Sopron?’, és a ’miért sikerülhetett Sopronnak?’ kérdé­sekre két érdekes, elgondolkoztató válasz is születik. Ormos Mária szerint „két gyenge állam állt egymással szemben, és ilyenkor érvényesülhet a jog”. Tóth Imre pedig azt hangsúlyozza, hogy az osztrák kormány - kimondatlanul - „a városról való lemondásának legalizálását látta a népszavazásban”. • Egyre kevesebben vannak életben azok közül, akik 1944-45-ös, valamint 1956-os „élményeiket” elmesélhetnék. A történel­mi dokumentumfilmezés eddig is sokat tett, hogy a két korszak előtérben zajló eseményeit minél alaposabban megis­merjük. Most már inkább azoknak a tör­ténéseknek a feltérképezése van soron, melyek nem a fősodorban zajlottak, ha­nem attól jóval távolabb, s valójában csak egyes meghatározott, kisebb közös­ségeket érintettek, és a széles nyilvános­ság alig tudott róluk. Ilyen volt a buda­pesti műegyetem harmad- és negyedéves diákjainak és tanáraiknak kitelepítése­ Breslauba 1944 végén (Papp Gábor Zsig­mond: A menekülő egyetem), vagy a sop­roni erdészeti egyetem (akkor még főis­kola) diák- és tanárkollektívájának ön­kéntes, együttes távozása, szökése 1956 novemberében (Novobáczky Sándor: Az elvándorolt alma mater i-ll.). A műegye­temisták esetében beigazolódik, hogy nemcsak a tanulás kinti befejezése és munkába állításuk volt a cél, hanem adott esetben katonai emberanyagként való bevetésük a közeledő ellenséggel szemben. A diákok azonban inkább meg­szöknek, Halle felé veszik az irányt, ahol ebédjegy-hamisításba keverednek, bör­tönbe kerülnek, átélik a város bombázá­sát, majd szétválnak útjaik: vannak, akik északnak indulnak, Dánia irányába, má­sok délre, hazafelé. Végül az elbeszélők kis csoportjából tizenöten maradnak Dá­niában, és huszonöten érkeznek haza. A másik filmben a soproni diákok és taná­rok abbeli félelmükben menekülnek el, hogy komoly retorziók érhetik őket a for­radalom leverése után, mivel készen áll­tak az orosz tankok feltartóztatására, igaz, tényleges összeütközésre nem került sor, s mint később kiderül, fegyvereik is használhatatlanok voltak. A Roller dékán vezette erdészeti csoport befogadását ki­zárólag Kanada ajánlja fel, így a mintegy 300 fős társaság kettéválik, kisebb részük Európában marad, néhányan hazajön­nek, míg nagy részük nekivág a titokzatos ismeretlennek, a hosszadalmas és fárasz­tó utazásnak (Liverpool - St.John - Van­couver). A kanadaiak barátságosan, ugyanakkor fenntartásokkal fogadják őket. Idegen létükre sokkal jobban és sokkal többet kell bizonyítaniuk, mint a helybelieknek, de megállják a helyüket. Tanulmányaik befejezése után többségük fakitermelő, útépítő vállalatoknál helyez­kedik el, s fokozatosan lépeget előre a munkahelyi hierarchiában, míg néhányan tanári, kutatói állást kapnak. Ma már szinte elképzelhetetlen úgy el­készíteni egy „elbeszélő” dokumentum­filmet, hogy a szereplők egy szobában ül­dögélnek, miközben közeli vagy félközeli plánokban látjuk őket. A rendezőnek és operatőrének végig kell járnia a helyszí­neket a szereplőkkel együtt, hogy az egy­kori történések résztvevői az adott he­lyen, annak inspirációjától hajtva hívják elő emlékeiket. Ettől a dokumentumfil­mezés megdrágul, de képi világa is gaz­dagodik. A táj, a környezet metaforikus ellenpontként vagy kiegészítőként jelen­het meg. Ennek szép példáit láthatjuk mindkét „menekülő”-filmben. A Halle fe­lé igyekvő egyetemisták egy gyönyörű szálfaerdőn haladnak át. Akkor hóban, szánkókká átalakított rajztábláikat húzva maguk után, most a varázslatos, vörhe­­nyes erdő előterében mendegélve. A drá­ma a múltba vetítve, a néző elméjében re­alizálódik. A természet időtlen szépségű képébe kopírozódik a menekülők túlélé­sért folytatott napi küzdelme. A soproni diákokról szóló film operatőre (Nádorfi Lajos) valósággal lubickol a lehetőségek­ben. A soproni erdő ködös-párás, bi­zonytalanságot sugalló képe, a kanadai vadregényes táj fennkölt, gőgös, titokza­tos, inkább elutasító, mint befogadó lát­ványa szervesen beépül a történetbe. Az egyéni visszaemlékezések - szinte már fil­mes kánonként - láncszerűen kapcsolód­nak egymáshoz, kiegészítik, módosítják, árnyalják egymást, és mindenképpen to­vábbviszik az elbeszélés fonalát. Szólnak az emberi fájdalmakról is, a személyiség érzelmi, szellemi, mentális veszteségeiről. Mindkét film azt bizonyítja, hogy csak az összetartás, a közösségi erő biztosíthatja a túlélést az egyik oldalon, és a beilleszke­dés sikerét a másikon. • A kollektív bűnösség elvét alkalmazó po­litika mindig a legegyszerűbb utat vá­lasztja, így aztán kíméletlen, egyenlősítő és igazságtalan. Nem fáradozik emberi sorsokkal, különbségjegyekkel, sőt pro­­pagandisztikusan meghamisítja azt is, ami nyilvánvaló. Címkéz és stigmatizál - nagyon súlyos következményekkel. Pél­dául ezen elv alkalmazásával a magyaror­szági sváboknak Németországba kellett távozniuk, míg helyükre a Felvidékről kényszerrel áttelepített magyarok érkez­tek. Nádasy László filmje, a Kitelepítettek Nagykovácsi történetét vázolja fel, benne kiemelten a legszomorúbb időszakot, az 1946. május eleji könyörtelen bevagoní­­rozást. Arcokat, egyéni sorsokat hoz hét­köznapi közelségbe - legyenek azok (né­mi szerencsével) itthon maradottak vagy kényszerűen külföldre távozók. A szavak­ban nincs már elkeseredettség, csak a végzet elfogadása, olykor némi humorral fűszerezve. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy a Németországban idegenekként megjelenők teljesen beilleszkedjenek, és ne kérdezze senki, ki a magyar, ki a sváb. Mondhatnánk, a történelmi traumák és sebek egyetlen gyógyítója az idő. De a szülőföld táplálta érzelmeket - szerencsé­re - még az idő sem tudja elfojtani vagy elhalványítani. A Nagykovácsiban, fehér asztal mellett gyülekező egykori itteniek a honvágyukról dalolnak, végezetül pedig a Himnuszt éneklik el. • Elszállt egy hajó a szélben­­ Házunktól nem messze megállt / Kiszólt egy hang /Hogy én menjek/Sietnek, nem várnak tovább/Óriási házakat láttam / Hallottam vonatok zaját / Felhők közt madarak szálltak / Utánuk repü­lök tovább / Mondjad, ki vagyok / Mondjad, ki vagyok/ Mondjad, ki vagyok én! A dalszöveg a Kex együttes egyetlen megjelent (kis)lemezén hangzott el. Alig­ha lehetne ennél tömörebben és ponto­sabban összefoglalni a zenészcsoport ér­telmi vezetőjének, Baksa Soós Jánosnak különös karakterét, szellemi arcvonásait. Benne van a szürreáliák iránti vonzódás, a lebegés tudati és társadalmi állapota, a kiválasztottság érzése, az elvágyódás tet­tekre való átválthatósága, a szabadság vonzásának mindent átható és legyőző ereje, az önmeghatározás igénye. És amint Kisfaludy András filmjéből kiderül, ez a gyakran performance-okban, gesztu­sokban, improvizációkban megnyilvánuló önmeghatározás nehezen tudott egy zárt társadalom szürke és monolit intézmé­nyeivel szemben szóhoz jutni. Míg a többi együttes a rendszer irányítóinak és szak­mai potentátjainak tűréshatárán belül működött és működhetett, mert új kifeje­zőeszközeikkel csupán többlettartalma­kat csempésztek a dalokba (melyeket, ha akarom, észreveszem, ha akarom, nem), addig Baksáék az egész intézményi rend­szerrel, az elfogadott és elfogadtatott normákkal, ha úgy tetszik, a szent-szocia­lista tabukkal mentek szembe. És rendre beverték a fejüket (képletesen és valósá­gosan). A politikai tartalmú gúnyt, szatí­rát, iróniát és a művészi, dadaista-anar­­chista ihletésű abszurdot vitték fel a szín­padra. Ezért mondja jogosan az egyik megszólaló, Pauer Gyula, hogy tevékeny­ségük a neoavantgarde művészekével volt rokon, s ez a csoportosulás szinte a saját zenekarának tekintette a Kexet. A jelen­ség egy irányba mutató értelmezései mellett a film jelentős részét a Baksáék megfigyelésével kapcsolatos ügynöki je­lentések, a felelevenedő színpadi perfor­­mance-ok (Hobo, Vető János) teszik ki, valamint a koncerteket körülölelő, felfo­kozott és indokolatlan erőszak-megnyil­vánulások bemutatása. Hozzáteszem, a gazdasági életben ekkor indul egy korlá­tozott reformhullám (új gazdasági me­chanizmus néven). A korabeli vicc szerint egyes kedvezményezett nagyvállalatoknak - közlekedési hasonlattal - megengedték a bal oldali közlekedést, míg a többiek maradtak a jobb oldalon. Az összeütkö­zés rövid időn belül elkerülhetetlenné vált. Az irányítók irtóztak attól, hogy a duális gondolkodás a társadalmi élet más terü­leteire is kiterjedjék. Az ifjúsági művészeti kultúra azonban több teret, alternatív megjelenési formákat és lehetőségeket követelt magának. A Kex tagjai rövid há­rom év múltán, megunva az értelmetlen

Next