Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-11 / 15. szám
HAITITŐL HOIMIG Mr. Whelan és a moszkitó-indiánok Az a megtiszteltetés ért tehát, hogy maga az amerikai követ bökött mutatóujjával a hasamba. Ez tehát Whelan, a dakotai krumplimágnás, akiről már olyan sokat meséltek nekem. Éppen ilyennek is képzeltem: nehézkes, otromba, mindig »praktikus vicceken« jár az esze. Tíz éve nevezték ki követnek, s ezt annak köszönhette, hogy részt vett valamelyik választási hadjárat finanszírozásában. Azóta a Somozák a legjobb barátai — és az ő kezében van Nicaragua sorsa. Miért utálják a Jenkiket? — Hát nem pompásak ezek a kadétok? — kérdi tőlem a követ. — Pont úgy lépkednek, mint a mieink West Pointban. — Nem csoda, hiszen a Panama-csatornaövezetben képezték ki őket — vetem közbe. Nem is hallgat rám. — Meg tudná mondani, hogy hívják azt az amerikai újságírónőt, aki a hondurasi elnök kíséretével érkezett? — kérdi. — Tudnom kell a nevét. — Hát kérdezze meg tőle — javasolom. — Not so stupid — nem vagyok olyan ostoba — súgja és eltávozik. Semmit sem értek az egészből. Azt sem tudom, ki az újságírónő. Egyet azonban határozottan tudok: Nicaraguában gyűlölik ezt az embert, ezt a követeit, s vele együtt az Egyesült Államokat és minden amerikait. Ő az Egyesült Államok hagyományos középamerikai politikájának a legtipikusabb képviselője Ennek a hagyománynak pedig mélyek a gyökerei, olyannyira, hogy Kennedy »új vonala« is aligha tépheti ki ezeket a gyökereket. A nicaraguaiak számára ugyanis nem »kommunista legenda« az amerikai imperializmus, minthogy alaposan belekóstoltak. 1912-től 1932-ig amerikai tengerészgyalogosok tartották megszállva az országot. Kezükben tartották a vámot, irányították a rendőrséget és a hadsereget, ellenőrizték a választásokat, amelyeken természetesen mindig az amerikabarát jelöltek győztek. Mielőtt távoztak volna az országból, Somozát nevezték ki a nemzeti gárda parancsnokává, fegyvert adtak a kezébe, aminek segítségével Somoza 1936-ban diktátorrá nevezte ki magát. A saját hatalmas magánvállalkozásának tekintette az országot, 117 üzletet és gyárat szerzett. A Fehér Ház pompás fogadásokat rendezett a tiszteletére, ellátta a szükséges fegyverekkel és kitüntetésekkel. Somozát 1956-ban agyonlőtte egy liberális diák. Azóta egy másik Somoza, a régi fia, Luiz vezeti a családi boltot — Whelan követ, no meg az amerikai katonai misszió felbecsülhetetlen támogatásával. Sandino képe Kennedy elnök azóta — ottjártam után — leváltotta Whelant, de vajon elfeledtetheti-e ez a gesztus az előző ötven esztendő történetét? Elfeledhetik-e a munkások és diákok, a parasztok és indiánok, hogy élt egyszer a nicaraguai hegyekben egy olyan ember, mint Castro — Sandinónak hívták — aki hét évig harcolt az amerikai csapatok ellen, rendületlenül küzdött hazája felszabadításáért? Sandinót az amerikaiak — szent fogadkozásaik ellenére — meggyilkoltatták. Most Nicaragua nemzeti hőse és Fidel Castro képével együtt rejtegetik az övét is. Az amerikai követ ismét mellettem áll. — Pompásan haladnak a tárgyalások — mondja. — Békésen elsimítják a viszályt. Egészen megfeledkeztem róla, hogy itt most a Rio Coco mentén elterülő őserdei vidékről alkudoznak és megkérdem Whelantól: — Mikor adják át ezt a területet Hondurasnak ? — Miután a lakosságot evakuálták Nicaraguába. — ön tréfál. Nicaraguába akarnak hurcolni 20 000 indiánt, aki semmit sem tud a nemzetiségről vagy állampolgárságról? Ez évekig tarthat. — Clever — okos szó — mondja vigyorogva. — Hát akkor a hondurasiaknak éppenséggel várniuk kell. — És ki tudja, mi történhet időközben? Whelan azonban már odébbállt, s most a rá jellemző bájos közvetlenséggel egy tábornok fülébe nyomja vaskos mutatóujját ... Két lábon járó vadállat Egy hét múlva megállunk a Rio Coco partján. Az őserdei folyók távolról sem olyanok, mint amilyeneknek a filmek alapján képzeljük. Az őserdők még kevésbé. Hatvan kilométert hajózunk a folyón, s egyetlen krokodilt sem látunk. Keresztül-kasul bejárjuk az erdőt és egyetlen állatra sem bukkanunk, hacsak a rengeteg szúnyogot nem számítjuk annak. Itt mindössze egyfajta vadállatot tanulmányozhatunk a maga tiszta, őserdei mivoltában, s ez a vadállat is a gazdasági élet faunáját képviseli. »Telepesnek« hívják, két lábon jár és más kétlátjúakból tartja fenn magát. Svéd telepesekről van szó, bár a nemzetiség itt nem játszik különösebb szerepet. Ez a svéd család hatvan esztendővel ezelőtt érkezett Waspanba, a felső Rio Coco legnagyobb helységébe. Mivel ők voltak az egyetlen írástudók, csak nekik volt kapcsolatuk a külvilággal, automatikusan az ő kezükben összpontosult a kereskedelem. Felvásárolták az indiánok áruit és rágógumit meg cipőt, Coca Colát, nadrágot adtak el nekik. Ideáig minden normálisnak tűnik, de hallgassuk csak, mit szólnak ehhez a moszkitó-indiánok, akik a folyó két partján épült cölöpházakban élnek. Egy falusi öreg elmondja nekünk: így szól hozzánk a svéd: »Sok rizst kell termelnetek. Megveszek minden mennyiséget. Egy mázsa rizsért 50 cordobát (150 forint) kaptok.« Egész éven át dolgozunk. Kenuinkat megtöltjük rizzsel, megérkezünk Waspanba és ek- A FORRONGÓ KÖZÉPAMERIKÁBAN “ Amerikai mintára rendezik meg a katonai parádékat 14