Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-11 / 15. szám
kor így szól a svéd: »Sajnos, csak 5 cordobát adhatok egy mázsa rizsért.« Senor, ez tizedrésze annak, amit megígért! Mihez kezdjünk? Vigyük haza a rizst, hogy otthon dohosodjék meg? Senki más nem veszi meg tőlünk, mindenki nagyon fél a svédtől. El kellett fogadnunk tehát azt az árat, amit kínált. És mivel nagyon szomorúak voltunk, pálinkát vásároltunk tőle és leittuk magunkat. A svéd többször is becsapott bennünket. Most már csak nagyon kevés rizst termelünk. És tudja, mit mond a svéd, mit mondanak a spanyolok? Azt, hogy lusták vagyunk ... Így sugít a tanító ... — Hát nincs olyan hivatalnok, aki segíthetne nektek? — Azok is éppen olyanok, mint a svéd, ugyanazt csinálják az állatainkkal, a babunkkal, a fáinkkal, amelyeknek nedvéből a rágógumi készül. Ha egy spanyol (minden nicaraguai fehér embert spanyolnak neveznek az indiánok) két évet tölt a Rio Cocánál — megszedi magát és hazamegy. Elhaladunk egy kunyhó mellett, rajta az »Iskola« felirat. — Talán a tanító segíthetne nektek? — mondom. Az öreg indián szomorúan mosolyog: — A tanító évente csak néhány hetet tölt itt. Utána megnő a lányaink hasa, de egyik sem tanul meg olvasni. Nem hagyom magam: — Tíz nappal ezelőtt itt járt az elnök, hogy megszemlélje azt a területet, amelyet átadnak Hondurasnak. Miért nem beszéltetek vele? ... és az elnök úr Az öreg indián harsogva nevet: — Az volt ám a nagy cirkusz! Már hetekkel azelőtt be kellett tanulnunk a nemzeti himnuszt. Hirtelen megjelentek a tanítók, még egy zászlót is kaptunk. Amikor megérkezett az elnök, csak énekelnünk volt szabad. Azután az elnök elé lépett egy spanyol és ezt mondta: »Elnök úr, a moszkító indiánok hűséges alattvalók. Nem akarnak idegen uralom alatt élni. Elnök úr, segítse hazájának bátor gyermekeit!« — És most el kell hagynotok földjeiteket, át kell költöznétek a túlpartra? — Igen. Nekünk nem tetszett ez, s a falum megbízott azzal, hogy mondjam meg az elnöknek. Ki is léptem a sorból, de az egyik katona visszalökött és a liszt ránk kiáltott: — Énekelni! Hasonló történeteket hallunk az egész Rio Coco mentén. Most tovább kell mennünk. Csónakunk a folyóparton áll, benne a revolver, amelyet egyik aggódó managuai barátunk kölcsönzött, amikor megtudta, hogy az őserdőbe készülünk. Mivel az erdő felé tartunk, a revolverért akarok menni, de az öreg indián viszszatart: — Senor, itt nincs szüksége fegyverre. A fegyver hasznos dolog az ország belsejében, Managuábam, Leónban és Granadában. Ahol spanyolok vannak, ott az embernek féltenie kell az életét Itt, a Rio Cocánál nincsenek rossz emberek... (Következik: „Un momentito” — csak egy pillanatocska) Moszkitó-indián lány A csacsacsa az ország nemzeti tánca, csak nem egészen úgy lárják, mint nálunk