Ország-Világ, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1964-09-02 / 36. szám

KIKÜLDÖTT MUNKATÁRSAINK RIPORTJA: H­a megkérdezünk egy ham­burgit, mi a város legfőbb idegenforgalmi nevezetessége, habozás nélkül a kikötőről ára­dozik. A külföldi és honi turis­ták zömét azonban mégsem any­­nyira a kikötő, mint inkább a kikötő környékének látnivalói érdeklik elsősorban. Itt terül el ugyanis a város egyik híres — pontosabban hírhedt — negyede, a St. Pauli, mely a statisztikák tanúsága szerint több turistát vonz Hamburgba, mint a Louvre Párizsba. Ha valaki a késő esti órák­ban megy végig a Reeper­­bahnon, érdekes látvány tárul a szeme elé. A neonfények ezer­nyi árny­alatában csillogó sztrip­­tíz­bárok úgy sorakoznak egy­más mellett, mint másutt a di­vatüzletek. Kirakataikban dí­szes fényképtablókon reklámoz­zák a vetkőzőhölgyeket, csupán dekoratív célokat szolgáló te­nyérnyi ruhadarabokban, külön­böző csábos pózokban. S a táb­lákon feliratok: „Ez még mind semmi ahhoz képest, ami oda­bent látható”. Akire pedig ez a „szemléltető agitáció” nem hat kellőképpen, hamarosan a ven­dégszerzés más, meglepő módjá­val is találkozik. Ismeretes, hogy a leghirhed­tebb matrózkocsmákban a rend­bontók megfékezésére úgyneve­zett „kidobó-embereket” alkal­maznak. A Reeperbahn élelmes bártulajdonosai éppen ellentétes célú státusokat szerveztek: „be­­dobó-embereket” állítottak munkába. Ezek a díjbirkózó kül­sejű legények a lokálok bejárata előtt sétálgatva hangos szóval ecsetelik a vendégekre odabent váró gyönyörűségeket. „Csak egy percre jöjjön be, s ha nem tet­szik egyetlen fillér kiadása nél­kül távozhat" — biztatják a gya­nútlan járókelőt, egyúttal azon­ban már karon is ragadják ál­dozatukat s mielőtt az tiltakoz­hatna, már be is gyömöszölik valamelyik páholyba. Ember le­gyen a talpán, aki innen ki tud szabadulni, mielőtt derekasan megkopasztották voln. Barátaink minderre jó előre figyelmeztettek. Ezért, amikor a nevezetes városnegyed éjszakai életének megörökítésére készül­tünk, mindenütt nagy ívben igyekeztünk elkerülni ezeket a „bedobó­ embereket”. Fotóripor­ter kollégám, óvatosságból, még a gépét is felöltője alá rejtette, sőt — minden eshetőségre ké­szen — erős bőrszíjjal a dere­kára is erősítette. Ez az elővi­gyázatosság, mint később kidé- íme, az egyik sztriptíz-bár becsalogató tablója: »Figyelem, mi hiányosan öltözött személyeket mutatunk be, akiből ez ellenérzést vált ki, kérjük, ne lépjen be ebbe a lokálba. Az Igazgatóság«

Next