Ország-Világ, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1964-09-02 / 36. szám
rült, nem is volt felesleges. Az egyik lokál „bedobó-embere” ugyanis minden óvatosságunk ellenére észrevette, hogy a tablókat fényképezzük. Dühödten nekünk rontott. — Itt tilos a fényképezés! — ordította magából kikelve, majd pedig, mielőtt egy szót is szólhattunk volna, benyúlt kollégám felöltője alá, hogy erőszakkal ragadja el tőle a fényképezőgépet. A meglepetéstől szinte kővé meredtünk. Hogy egy szórakozóhely hivatalos alkalmazottja a nyílt utcán csakúgyegyszerűen benyúljon valakinek a felöltője alá!. .. Hát ez valóban csak a hamburgi St. Pauliban lehetséges. Magyaráztuk, hogy külföldi újságírók vagyunk s a fénykéképezéshez a Reeperbahnon nincs szükség engedélyre. Mindez nem érdekelte a fiatalembert. — Verboten! Verboten! — hajtogatta makacsul a hatalmas rántásokkal igyekezett magához ragadni a fényképezőgépet. A hangos szóváltásra kétes külsejű alakok kezdtek körénk gyülekezni, s a helyzet egyre melegebb lett. Más mentség nem lévén, rendőrért kiáltottunk s ez — úgy látszik — megtette hatását. Támadónk minden erejét beadva még egy utolsó kísérletet tett a gép megszerzésére. Valamelyik kiálló alkatrész azonban felsérthette ujjait, mert vérző kézzel, hangos üvöltéssel rohant be a lokálba. Mi pedig — szó nélkül, de ugyancsak szaporán — igyekeztünk eltűnni az ellenkező irányban. Egyikünknek sem hiányzott, hogy a lokáltulajdonos ránk uszítsa galeriját. Ahogy a különböző zeg-zugos mellékutcákon kanyarogva próbáltunk egérutat nyerni, a kirakatokban füzérekben lógó, olasz gyártmányú rugós bicskákon akadt meg a szemünk. Egy gombnyomásra 15 centiméter hosszú, 3 centiméter széles penge ugrik ki a nyélből — nyilván nem ceruzahegyezés céljaira. A városrészt keresztül-kasul szelő csatornák közt bolyongva nem volt kellemes arra gondolnunk: itt aztán úgy megkéselhetik az embert, hogy hozzátartozói még a hírét sem hallják többé. Közismert dolog, hogy Hamburgban naponta 3—4 ismeretlen holttestet találnak a csatornákban, s a rendőrség az áldozatoknak az újságokban meghirdetett személyleírása alapján próbál nyomra jutni. Legtöbbjük személyazonosságát azonban sohasem sikerült megállapítani. Azt már korábban is tapasztaltuk, hogy Nyugat-Németországban nem sokat bajlódnak az emberek nyilvántartásával. Attól kezdve, hogy Majna-Frankfurtban beleütöttek egy bélyegzőt útlevelünkbe, a fél országon át utaztunk anélkül, hogy bárki is hivatalos igazolást kért volna tőlünk. Ez a „nagyvonalúság” eleinte rendkívül imponált. Itt aztán nincs bürokrácia! Szidtuk, hordtuk az otthoni bejelentőlapokat, a megszámlálhatatlan rubrikáival együtt. Hanem aztán amikor a Reeperbahn-i kalandot ép bőrrel megúsztuk, arra gondoltunk: ha itt valami bajunk esett volna, odahaza nagyon nehezen tudták volna megállapítani mi lett velünk. Amikor ugyanis a hamburgi szállodában — a hazai szokásoknak megfelelően — a bejelentkezés módja iránt érdeklődtünk, csak a nevünket kérdezték. Mi bemondtuk: — Farkas Tibor, Lukács Tibor. A tisztviselő mindentértően bólintott és már írta is: zwei Tibor (két Tibor). (Folytatjuk) Lukács Tibor A Reeperbahn könyvesboltjaiban még a lexikon isszexuál»Útjelző tábla» turisták számára, akiket Róma helyett inkább a Reeperbahn látnivalói csábítanak A véletlen érdekes játéka: a Reeperbahn a »Nagy Szabadság« utcába torkollik