Ország-Világ, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-13 / 11. szám

MRA KÉNYES KÉRDÉSEK gyerekük legyen és olyanokról akik mindent megmozgatnak, hogy ne maradjon meg magzatuk. Szemes Marianne számára nincsenek kényes kérdések. Vallja, hogy a problémákat fel kell tárni és fáradhatatlanul keresni kell a kiutat belőlük. A tíz évvel ezelőtt nagy sikert aratott „Dani” című játékfilm forgatókönyvírója, hogyan lett dokumentumfilm-rendező? — teszem fel az első kérdést. — Inkább azt lehetne kérdezni, hogyan lettem akkor forgatókönyvíró. — Hadd kezdjem akkor még előbbről, hogyan lett filmes? — A háború előtt fotó-tanuló voltam, Zinner Erzsébet tanítványa. Kiváló mesterem volt, ma is érzem az alapokat, amit tőle kaptam, de engem állandóan izgatott, hogy a fotózással végeredményben mégis megállítom a mozgásokat. 1945-ben jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskola filmoperatöri szakára. Amíg a felvételire vártam, egy kifüggesztett táblán észrevettem, hogy filmrendező szakosoknak kötelező az operatőri vizsga is, fordítva viszont nem. Mire bekerültem a bizottság elé már eldöntöttem, a rendező szakra kérem magam. Szerencsére, mert fizikumilag soha nem bírtam volna a nehéz felvevőgépet cipelni. A főiskolán Balázs Béla is tanárom volt. Intenciói értelmében az első perctől kezdve részt vettünk a gyakorlati munkában. Ott voltam a „Valahol Európában” felvételeinél is, amelynek ő volt a forgatókönyvírója. Igaz, hogy néha csak a kávét hordoztuk a rendezőnek, de láttuk, éreztük, figyelhettük a munkát. Bizony abban az időben nem úgy kezdtük, mint a mostaniak. Nekünk a filmkészítés minden lépcsőfokát végig kellett járni, amíg az első önálló munkához jutottunk. És ez nem is volt baj. — Úgy emlékszem, első filmjét férjével, Szemes Mihállyal közösen készítette még főiskolás korában. — Nem, dehogy. Amikor én a főiskolába jártam Szemes Mihály, a kisfilmosztály vezetője volt. Közelebbi ismerettségünk úgy kezdődött, hogy én egy alkalommal engedélyt kértem tőle, hadd menjek le a bányába segíteni egy dokumentumfilm készítésénél. Az engedélyt megkaptam. A nagy lelkesedésben 36 órát töltöttünk egyfolytában lent a vájatokban az operatőrrel együtt. Amikor hullafáradtan visszaérkeztünk a filmgyárba, izgatottan testük mi lesz a filmszalagon. Ma sem tudom, hogyan történt — nem volt rajta semmi. Ez volt az első dokumentumfilmem. Annyi erőm sem volt, hogy hazamenjek. A kisfilmosztály vezetője nagyon megsajnált... Így kezdődött. Ebből lett később a házasság. Amikor a diplomák kiosztására került sor már a férjem volt. Ott ült mellettem.Rettenetesen izgultam, hogy amikor felmegyek a dobogóra átvenni a hatalmas borítékot, amely a rendezői diplomát rejti, hasra fogok esni a lépcsőn. De nem történt semmi ilyesmi. Szerencsésen visszatértem Misi mellé és remegő kézzel bontottam ki a borítékot. Egy kis cédula volt benne a következő szöveggel: Tandíjhátralék miatt a diplomáját nem tudjuk kiadni. — ELSŐ FILMEMET Móra Ferenc „Szánkó” című novellájából valóban a férjemmel közösen készítettük, ő volt a rendező és én az asszisztens. De ez már a főiskola befejezése után történt. Ez a kisfilm három nyugati díjat hozott haza a velencei gyermekfilm-fesztiválról. Ezt követően született a „Dani” című játékfilm, amelynek én készítettem a forgatókönyvét és ő rendezte. — A Dani után megkértem, üljön le velem, hogy megbeszéljünk valamit. Én nem szeretnék úgy dolgozni tovább, mint a feleséged — mondtam. Én is rendező vagyok és rendezni akarok. A munkában váljanak ketté az útjaink". És ő megértett. — Közben két gyermekünk született és hogy többet lehessék velük, hat évig le kellett mondanom a nagyobb lélegzetű vállalkozásokról. Később, amikor már megint teljesértékű szakmai munkát végezhettem átkerültem a dokumentumfilmhez. (Tudom, hogy Szemes Mariann akkor úgy érezte, hogy lezárult előtte a nagy lehetőségek kapuja. És aztán bebizonyította, hogy mindenhol lehet nagyot, úttörő jellegűt, országos sikerűt alkotni. Akarattal, szívóssággal ki lehet bontakoztatni a tehetséget. A tehetséget, amit ő a közösség szolgálatába állított. — Minden filmem témáját még mindig a „Dani” forgatókönyvének születése közben szerzett benyomásaim inspirálják. Dani egy leányanya gyermeke. Örökbefogadja egy özvegy, akinek évek múlva lehetősége adódik a férjhezmenésre, ha megszabadul az idegen gyerektől. Az asszony megkeresi a kisfiú édesanyját, aki közben szintén férjhezment, gyermekei születtek és az ő ura ugyancsak tiltakozik az idegen poronty ellen. Dani megtudja, hogy mindenkinek az útjában van ... A film anyagának összeszedése idején sokat jártam a gyámhatóságoknál, a fiatalkorúak bíróságán és válóperes tárgyalásokon, mert megtudtam, hogy a legtöbb szomorúsorsú gyermeknek a szülei rosszul éltek, elváltak. — Amikor a válásokról szóló dokumentumfilmemet készítettem, nem az a cél lebegett előttem, hogy indiszkrét sztorikat mutassak a nézőknek, hanem hogy egyben feleletet adjak minden emberben benne élő konkrét kérdésekre, esetleges saját problémáikra. Én nagyon szélsőséges álláspontot képviselek a ma divatos vitában. Közérthetőnek kell lenni, természetesen modernül, új módon. De még ez sem elég. Szükséges az életben felhasználható igazságokat elmondani az embereknek. Balázs Béla tanítványának vallom magam, aki nagyon határozottan a társadalmi problémákra irányította a figyelmünket. „Mi vagyunk a kor krónikásai” — mondotta, a dokumentumfilm jelentőségét hangsúlyozva — fel kell tárnunk a problémákat, hogy megoldhassuk azokat.” — Hogyan készül egy dokumentumfilm? — Én általában rövid ideig forgatok, de nagyon hosszú ideig készítem elő, nagyon sokáig tanulmányozom előtte az anyagot. Felmérem az igényt, amely a közönségben létezik az adott problémával, a bennem vajúdó témával kapcsolatban. Például most, hogy a fiatalokról készítek filmet — van bennem egy elképzelés —, hiszen gyakorló anya vagyok, mégis amikor elkezdtem a témával foglalkozni, megkérdeztem a fiatalokat (és ezt minden esetben megteszem) — ők mit tartanak a legfontosabbnak, mit kellene elmondani filmünkkel. — Az öngyilkos fiúról szóló filmmel mi a célja? — Azt a divatos mentalitást akarom támadni, hogy az életnek nincsen célja. És felébreszteni a közönyöseket. A filmnek az a kicsengése, hogy a társadalomnak mindent el kell követnie az egyének érdekében, de az egyén se lehet passzív. A mi társadalmunkban minden lehetőséget megkap és végeredményben mindenki, önmaga felelős a saját életéért. — Most min dolgozik? — A tv szociológiai vizsgálódásokat folytató sorozatában forgatok egy filmet arról, hogyan befolyásolja a XX. század technikai fejlődése következtében szükségszerű három műszakos munka az életformát a nők életében. A film vége felszólítja majd azokat, akik valamiféle könnyítést tudnak javasolni a három műszakos munkában, hívjanak bennünket, kimegyünk hozzájuk riportot készíteni. Szemes Mariannenak búcsúzni kell. Oltásra megy. Algírba utazik, a nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválra. Somlyó Zsuzsa Szemes Marianne rendez (Ács Irén felvétele) .