Ország-Világ, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-24 / 30. szám
Ami talán ennél is figyelemre méltóbb, hogy a mentővel behozott vagy kórházból beutaltakon kívül száznál többen önkéntesen jöttek ide és kérték felvételüket az intézetbe hosszabb kezelésre. D. Sándort erőszakkal hozták az intézetbe. Az otthoniak szerint minden előzmény nélkül (?) kezdett el dühöngeni, amikor pedig a mentők érte jöttek, kést ragadott, és a padlásra menekült. Előbb tűzoltók próbálták leszedni, majd amikor halállal fenyegette meg, aki hozzányúl, rendőrök jöttek érte. Végül is könnyfakasztó gázzal tették ártalmatlanná (!), és kényszerzubbonyban szállították zárt osztályra. Onnan került ide másfél éve. A mázsás súlyú férfi most mackósan dörmögve beszél arról, hogy ezen a héten is „ötöst” kapott munkájára, és legmagasabb fizetést a szép teljesítményéért. Azt már az ápolójától tudom, többször kapott rövidebb szabadságot, és amikor visszajött, nem a „rabságot”, hanem a gyógyulást választotta. Országos kivétel Senki se higgye, hogy ebben a nagyszerűen vezetett munkaterápiás intézetben is csupa derű leng körül mindent. Óráról órára, újra és újra meg kell küzdeniük az orvosoknak, az ápolóknak, az intézet minden dolgozójának, hogy egy-egy napot teljes nyugalommal fejezhessenek be. Eredményt csak úgy érhetnek el, hogy akceptálják az ápoltak betegségét, és annak figyelembevételével segítik őket beilleszkedni előbb az intézeti közösségbe, majd vissza a falakon kívüli „idegen” világba. A légkörre mi sem jellemzőbb, hogy miközben az ország különböző egészségügyi intézményeiben sok ezer ápolónői állás betöltetlen, mert nincs jelentkező — az intapusztai intézetben tíz érettségizett lány kérte felvételét ápolónőnek. Közülük nyolc ma is ott dolgozik, és szereti a munkáját. (Pedig ebben az intézetben azután igazán nincs borravaló.) „bolondnak" is legyen vasárnapja Az intézetben fegyelem van. Elmebetegekkel betartatható fegyelem. Az intézetnek házirendje van, amely elsősorban az ápoltak gyógyulását kívánja szolgálni. A dolgozók a házi- és munkarendet szigorúan betartják és szigorúan betartatják a betegekkel. Szigorúan, de nem mereven és nem erőszakosan. Sőt, ha az élet úgy kívánja, az igazgató szívesen változtat akár a hoszszú évek alatt kialakult kötelező szokásokon is. Nemrégen például megszüntették a vasárnapi ébresztőt. Történt pedig, hogy egyik vasárnap jelentették az igazgatónak: K. Tibor ápolt nem hajlandó felkelni. Azt kiabálja: „Bolond lesz vasárnap is ébresztőre kibújni az ágyból, amikor úgysem kell dolgozni menni.” Mit csináljanak vele? — Hagyják feküdni — válaszolta az igazgató az ámuló ápolónak. — A betegnek igaza van. Azóta nincs ébresztő vasárnap Intapusztán. És azóta minden beteg nyugodt hangulatban, vasárnapi derűvel, de nagyjából pontosan megérkezik a vasárnapi reggelihez is. Türelmetlen külvilág i tagadás, szorongó érzéssel indultam erre a riportra Hiába nyugtattam magam. Munkaterápiás betegfoglalkoztató intézetbe megyek, mégis csak lehangolónak éreztem, hogy elmebetegek vesznek majd körül. Utólag sem szeretném azt állítani, hogy lélekemelő környezet volt ez az „aranykalicka”. (Semmi esetre sem aranyketrec!) Ha az intézet falain belül megnyugtató is a légkör az ápoltak számára, nem pótolhatja semmi sem a családi közösséget. A legtöbb ápolt számára éppen az a lehangoló, hogy jogosan érzi: az otthoniak nem úgy néznek rájuk, mint a gyógyulni akaró betegre, hanem csak mint a terhet jelentő, veszélyes őrültre, aki nem várhatja el, hogy a mai rohanó világban legközelebbi családtagjai is türelemmel foglalkozzanak vele. Befejezésül hadd idézzek minden kommentár nélkül egy ápoló pályázatából, aki évek óta figyeli az intézeti betegekhez érkező látogatókat. „A viszontlátás, ahány beteg, annyi féle. Sokszor kitörő öröm, sokszor a legnagyobb közöny, néha szemrehányás, hogy miért csak most és miért csak látogatóba és miért nem azzal, hogy végleg hazaviszi. Nehéz ezekre a kérdésekre felelni a szülőnek, a gyereknek, de még a távolabbi hozzátartozónak is. A tapasztaltak alapján négy csoportba oszthatnám a hozzátartozókat. Az elsőbe tartoznak azok, akik mindent megtesznek: csomagot küldenek, levelet írnak, rendszeresen jönnek látogatóba, csak éppen együtt élni nem akarnak a beteggel. A másik csoportba azokat sorolnám, akik orvostól orvoshoz viszik a beteget, egyik kórházból a másikba hurcolják, sokszor az orvosi tanács és a beteg kedve ellenére. Sajnos, a legritkább a harmadik fajta, aki tudomásul veszi, hogy hozzátartozója beteg. Hajlandó rendszeresen meglátogatni, sőt időnként hazavinni a családhoz is. Aki mindent megtesz, hogy visszavezesse az életbe a gyógyuló beteget, aki hajlandó tűrni a beteg nehéz perceit vagy óráit, mert bízik abban, hogy az megtalálja helyét újra az életben. És méginkább sajnos, hogy a legtöbben mindent elkövetnek, hogy hozzátartozójukat, aki talán ha nehezen is, de már megállná a helyét az intézeten kívüli életben , örökre bedugja a kórházba, hogy a család megszabaduljon az ápolás gondjától. Mindent megmozgat, protekciót szerez, csak haza ne engedjék soha többé az általuk számkivetett családtagot. Orvosi igazolást szerez, hogy neki otthon nyugalomra van szüksége, tehát nem fogadhatja be a szerencsétlen beteget, aki egy otthoni környezetben hamarabb lehetne ismét egészséges, mint a legjobb gyógykezelést nyújtó intézetben.” Pólós Miklós Ezeket a kedves állatfigurákat Egy ápolt rajza D. Sándor készítette az intézet folyosóján S. Teri, akit 12 éves korában négy évig zárt intézetben tartottak Kotnyek Antal felvételei 23