Ország-Világ, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-19 / 12. szám
— kiáltott föl az egyik útitársam, s kimutatott az ablakon. A folyó holdfényben csillogott. — Menjünk a fedélzetre! — Nem megyek. — Gyönyörű csillagos éj van. — Nem megyek. — Nem akarja látni? — Nem. Elmentek, otthagytak. Azután én is elindultam, s bejártam a hajót. A hajó orrán szegény emberek összebújva, bús dalokat énekeltek. Lenéztem a szikrázó vízre. Röpültünk. Haragos hullámok a víz gonosz erejével fenyegettek. Megvillant az eszemben , ha talán a hullámok közé vetném magam. Fölrohantam az első fedélzetre. Rongyokba takart testek pihentek a padokon. Megálltam, s fájtak a lelkemnek a sötét partok. Egy fekete alak lépett elém. Szörnyűség, az ismerősöm volt. Közelemben ragyogott az arca. Újra szavalt, mintha a régit folytatta volna: — Felséges éjszaka! — Igen. — Mily gyönyörűen süt a telihold. — Süt. — A csillagok ragyognak. — Hagyjon, uram! Megdöbbent és elhallgatott. Szemben álltunk. A hajó úszott, buzgón, száguldva, ki, ki innen. Meg kellett mondanom ennek a szörnyű embernek, merthogy úgy ragyogott az arca: — Nézze! Nem látja? Én látom! Az ég egy roppant fal, benne hideg szög óriási feje a hold, s a holdon egy akasztott ember lóg! Villámló gyűlölet tekintetét vetette rám. Én sarkon fordultam, és lesiettem a fülkémbe. Lefeküdtem, s mély álomba merültem. Tizenkét órát aludtam egyfolytában, s arra ébredtem, hogy útitársaim a fülkém ajtaján dörömböltek: — Mi van magával? Keljen már föl! Bújjon elő, hiszen már délutáni két óra. Két óra múlva Bécsben leszünk. A födélzeten várjuk. Mint a mennyei kinyilatkoztatás! Ó, ó! Fölugrottam, néhány perc alatt fölöltöztem. Rohantam föl a födélzetre. Az ég kéken ragyogott, a nap jóságosan sütött. A szürke víz édesen terült el a hajó körül. A parton erdő zöldelli, nyúlánk fákkal. Ó, ég, ó nap. ó, fák! Mily kedves fák! Mily nagyszerűek, szépek és szelídek, mintha még soha nem láttam volna fákat. Fölfedeztem a fákat, a viruló füvet, lágyan hulló vizet, az eget és a mennyet. Ó, mily régóta nem néztem föl a napra, a jóságos, áldást osztó tűzgolyó... Kirántottam a zsebkendőmet, s üdvözletül a fák felé lobogtattam. Apró emberkék baktattak egy erdei úton. — Emberek! Testvéreim! Üdvözöllek benneteket az élet hajnalán ! 1920 Vincze Lajos rajta lentkező betegségek vizsgálatával és a geriátriával, amely ezek megelőzésével és gyógyításával foglalkozik. Miután szociális és egészségügyi helyzetünk javulásával együtt nő az átlagosan elérhető életkor, az e téren folytatott tudományos kutatások megismerése s az eredmények alkalmazása segítséget nyújt a kellemesebb, nyugodtabb öregkorhoz. A szerző jelszava: az öregedés természetes jelenségeinek önmagunk általi felismerése könnyebbé teszi a jelentkező változások, nehézségek elviselését. Foglalkozik a többi között az érzékszervek öregkori elváltozásaival, a látás, hallás gyengülésével, felteszi a kérdést: „Betegség-e a klimax?’, és meg is válaszolja. Amit eme hibájául róhatunk fel, hogy túl sokat markol, itt-ott eltér a lényegtől, kevesebb talán több lett volna — szélesebb körben teszi népszerűvé e hasznos könyvecskét. Mindenesetre dicséret illeti a Mezőgazdasági Könyvkiadót a kiadásért, bár nem egészen értem, miért éppen ők, vagy csak ők vállalkoztak a mű megjelentetésére. S. Zs. KORNER ÉVA: PICASSO A nevét mindenki ismeri, őt magát, az embert és a művészt kevesen. Ezért is hézagpótló Körner Éva tömör tanulmánya. Nemcsak Picasso művészi fejlődésének nagy és a század festészetére kiható korszakait elemzi-magyarázza, hanem e korszakváltások belső logikáját, összefüggéseit is világos vonalakkal rajzolja fel. Tanulmánya nemcsak egy nagy, a századot művészi vonatkozásban meghatározó egyéniséget mutat be, hanem erős világításban elénk állítja a társadalommal s annak eseményeivel szoros kapcsolatot tartó, lázadó és humanisztikus indulatú nagy embert is. S egyben kitűnő, világos fogalmazással juttat el bennünket a picassói művészet s a kubizmusban fogant picassói látásmód megértéséhez; ahhoz, hogy korunk nagy művészének folytonosan megújhodó, újat adó és a század művészetét átható életművét megértsük. (Corvina) (b. e.) Édesapa „Hat éve már, hogy elváltam az uramtól. Hogy miért? Hosszú volna azt elmondani. Van egy fiunk, az én drága Ferikém, tizennégy éves. Nálam él, az apjához, megegyezés szerint, havonként egyszer megy, vasárnap. Persze, az uram megnősült újra, az új asszony a gyereket elég kelletlenül fogadja. Ferike hamar megérezte ezt, de apjához ragaszkodik, nagyon szereti, boldog és izgatott, amikor közeledik az a vasárnap. Ilyenkor hosszan, gondosan öltözködik, csinosítja magát — ... Ne valljon velem szégyent apuka, ha esetleg elvisz valahová. — Esetleg... bizony, ez elég ritkán fordul elő. A fiam legtöbbször egyedül üldögél szép lakásukban, ebéd után — meg kell adni, finom vasárnapi ebéd. Az asszony nemegyszer megkérdi Ferikét: — Anyádnál, ugye, sohasem kapsz ilyen ebédet? — A fiam nem felel, lehajtja a fejét. (Bizony, mi nem élünk túl bőségesen.) De egyszer így válaszolt, dacosan: — Az anyukám csuda jól főz! Bizony! — Ugyan mit főz olyan csodásan? A krumplipaprikást? De hát nem erről akartam beszélni. Nemrég beteg lettem, be kellett feküdnöm a kórházba, egy hétre, kivizsgálásra. Telefonáltam a férjemnek, arra kértem, vegyék magukhoz addig Ferikét. Ez a beszélgetés zajlott le köztünk: — Egy egész hétre? — Igen. Addig maradok bent. — Hogy képzeled ezt! Egy teljes hétre? — De hát miért ne, hiszen az édesapja vagy. — Nem olyan egyszerű. Ez nem csekély megterhelés. — Megterhelés?! Jó állásod van, sokat keresel amellett is, és egy hétig nem tarthatod el a fiadat? Fél percnyi csend, aztán: — Ezt énnekem .. . meg kell beszélnem a feleségemmel. — Meg kell beszélned, hogy a fiadat odavehesd? A háromszobás lakásodba! — Igen, most már kiabáltam. — Ha akarod, megfizetem a kosztját! Apa vagy te?! — Ilyen hangon nem tárgyalok veled. Vegyél be idegcsillapítót. És letette a kagylót. Hát igen, egy kicsit kiborultam. Sajnálom, de nem tudtam uralkodni magamon. Aznap találkoztam a szomszéd asszonnyal, férje üzemben dolgozik, van egy kisfiúk. Elmondtam neki, hogy kórházba kell vonulnom. Erre ő gondolkodás nélkül rávágta. — Ferike addig nálunk lesz. Ellátjuk, vigyázunk rá. Ne féljen. Csak gyógyuljon meg, kedvesem. Régen nem sírtam, de akkor ... Most már minden rendben van. Kijöttem a kórházból, a gyerek úgy volt ott a szomszédoknál, mintha sajátjuk lett volna Csak azt nem tudom, hogy mit mondjak neki- Hogy mivel magyarázzam meg: miért nem mehetett az apjához?! Hiszen annyira szereti, annyira becsüli... Feljegyezte: KOMJÁT ALADÁR:Hitvalló dac Testvérek! kiket egybeontott a százszor jóság, törvénytevőre a mi testünkkel igazul az élet. Inak vagyunk a szörnyű szakadatban. Építő plazma. S erősek, mint a megmásíthatatlan. Bujdoklás? ... Börtönfal? ... Halál? Mi kitörünk: dús mindenütt-levők, a földből és a vérből! Szénnel és sóval. Rögök kezén a fölütődő fűvel. Minden leheletben. Minden moccanásban. Újra! Meg újra! Mégis és mégis! (1919)