Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-26 / 21. szám

V. Pribitkov *35 nem válaszol­t. HÍVATLAN VENDÉGEK ^Az asszony leszedte az asztalt, kivitte az edényeket a konyhába. A gázrezsón már forrt a víz a fazékban. A gáz szaporán emelgette a fedőt. Inga kisebbre vette a lángot, leemelte a vizes fazekat. Az ebédlőben Kari bekapcsolta a rádiót. A „Tannhäuser” nyitányát közvetítették. Igen, gondolta az asszony. Wagner még mindig megfogja az embert. Ha Erwin itt volna, bizonyára Platont idézné. Elmosolyodott, leemelte a szögről az alu­mínium mosogatótálat, belerakta a szen­­­nyes tányérokat, hogy rájuk öntse a forró vizet. Éppen felemelte a fazekat, amikor csön­gettek. Megdermedt, moccanás nélkül állt kezé­ben a fazékkal. Szombat volt. Új címüket nem adták meg senkinek, nem vártak senkit, és most mégis csönget valaki. Határozottan. Magabiztosan. Követelő­zőn. Letette a fazekat az asztalra, leoldozta kötényét, ledobta a konyhai székre, meg­igazította a haját. Az ebédlő ajtajában megjelent Kari. Az inge gallérját próbálta begombolni. Újból csengettek. Hosszan, feltépően. Mintha azok, akik az ajtón kívül álltak, látták volna, milyen tanácstalanul néznek egymásra. Amióta a „Francia” eltűnt, s ennek öt hónapja már, folyton ezt a csengetést vár­ta. De ki gondolhatta volna, hogy nappal jönnek? Inga intett Karinak, hogy ne nyisson még ajtót, besietett a szobába, kihúzta az íróasztal felső fiókját, magához vette az utóbbi napokban készült jegyzeteit. A csengő most már egyfolytában szólt. Inga visszament az előszobába, ráborult Kari vállára, aki még mindig a gombbal babrált, s a fülébe súgta: — Tartsd magad ahhoz, hogy te semmi­ sem tudtál! Az asszony ezután a vécébe ment, hogy eltüntesse a jegyzeteket. Idegességében alig tudta eltépni az összefogott vastag papír­lapokat. A csengő egyre szólt. A hívatlan vendé­gek a vállukkal kifeszítették az ajtót. Letartóztatás Az asszony végre összetépte a jegyzete­ket. A fehér papírszeletekkel megtelt a vé­cékagyló. A víz előbb megemelkedett a kagylóban, de aztán megiramodott, és levit­te a papírokat. Sisteregve ömlött a víz a kiürült tartályba. A csobogó víz zajától az asszony nem hallotta, hogy betörték az ajtót, csak arra lett figyelmes, hogy egy ismeretlen hang erélyesen kérdez valamit. Kiment az előszobába. Karton és a félelemtől reszkető háziúron kívül még négy férfi volt az előszobában. Mind egyforma ragián kabátban. Az arcuk is egyformának látszott: feszült várakozás, éber tettrekészség ült rajta. Az egyik ragiánkabátos rögtön a vécé­be sietett. Két másik szorosan az asszony elé állt. Egyikük megmutatta a titkosrendőrség jel­vényét. — Inga Strauch? — Mit óhajtanak? — Letartóztatom önt. — Uraim, itt valami félreértés történt! Kari! — Csend legyen! — mondta az egyik, disznószemű ügynök, s elállta az asszony útját. A vécéből is visszajött a nyomozó. — Már lehúzta! — mondta. Nem hallatszott bosszúság a hangjából. Csak megállapította a tényt. — Uraim, tiltakozom! — mondta az as­­­szony. — Jöjjön velem — ragadta meg az as­­­szony karját a könyöke fölött a disznósze­mű, és bevezette az ebédlőbe. — Üljön le. És ne mozduljon. Karit az ablak mellett ültették le egy székre. — Kezdjétek — mondta a disznószemű az embereinek. Elkezdték a házkutatást. Hiába minden tiltakozás A háziúrnak állandóan tátva volt a szá­ja. Észbekapott, becsukta, de néhány pil­lanat múlva megint leesett az álla. — Ez erőszak, önöknek erre nincs joguk, panaszt fogok tenni! — tiltakozott az as­­­szony. Az ügynök azonban ügyet sem vetett rá. — Állami tisztviselő vagyok! — hallotta Inga most Kari izgalomtól rekedt hang­ját. — Újságíró vagyok! Önöknek nincs joguk... őt sem méltatták válaszra. Úgy tettek, mintha ők ketten nem is lé­teznének. Az ügynökök egy óra múlva végeztek a házkutatással. Gondosan átvizsgáltak mindent: az író­asztalt, a szekrényeket, Kari ruháinak zse­beit, még a konyhaszekrényt is. Nem csináltak rendetlenséget, mindent gondosan visszatettek a helyére. Kari aktatáskáját, a leveleket és a jegy­zetfüzeteket berakták egy bőröndbe. Nagyon hosszan turkáltak a könyvek kö­zött. — Semmi — jelentette az egyik gestapós a disznószeműnek. — Mindent megnézett? — Mindent. De nincs semmi. — Rendben van — mondta a disznószemű. — Vezessék le őket! — Szeretnék átöltözni — szólalt meg Inga. — Ebben a ruhában mégsem ... — Fölösleges — intette le a disznószemű. — Vegyen kabátot. — Önök szörnyű hibát követnek el, uraim! — próbálta még menteni a helyze­tet Inga. — Ne jártassa a száját! A lépcsőházban nem volt egy lélek sem. Egy emelettel feljebb ajtó nyílott, valaki áthajolt a korláton, de rögtön vissza is hú­zódott. Kari ment elöl. A lépcsőfordulókban a fejét forgatta, úgy nézelődött, mintha igye­kezett volna jól emlékezetébe vésni a he­lyet. A feje tartásából, imbolygó járásából érződött a kétségbeesés. Inga megpróbált Kari nyomába szegődni, de nem engedték. — Teremtőm, ki hitte volna... — mo­tyogta Inga háta mögött a háziúr. Annyira meg volt ijedve, hogy a hang­ját alig lehetett hallani. Az ügynökök nem szóltak hozzá. A kapu előtt két fekete „Citroen” vára­kozott. A férfit betuszkolták az egyikbe, Ingát a másikba. A túloldalon néhány kíváncsi járókelő ácsorgott mozdulatlanul. A kocsiban két-két ügynök szorosan köz­refogta őket. A két gépkocsi egyszerre indult el a ház elől. Következik: A Gestapo karmai között 11

Next