Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-26 / 21. szám

ú ŐRI­AN A FANLACI:______________ A TALÁLKOZÓ délelőtt tízre volt kitűzve Loan délután kettőkor érkezett meg. A lakta­nya egyszerre remegni kez­dett, a rendőrök ide-oda futkos­tak, kemény, ideges parancssza­vakat vetettek oda egymásnak, aztán a zűrzavarban alázatos tisztek kíséretében egyenruhás kis emberke bukkant fel. Gyors, rugalmas léptekkel járt. Keresz­tülvágott az udvaron, fölment a lépcsőn, bezárkózott az irodájá­ba, félóra múlva fölpattant a szoba ajtaja. Bevezettek. Az emberke íróasztalánál ült, há­rom rózsát simogatott egy vázá­ban. A legrondább kis volt, akit valaha láttam. ember kes­keny vállába apró, ferde fejet csavartak, arcából csak a szája látszott, annyira széles volt. Aj­­c­­a egyenesen a nyakára kanya­rodott, mert az álla olyan hirte­len tűnt el, hogy kétséges volt még a létezése is. És a szeme, hát, a szeme nem is volt szem, csak szemhéj, semmi más, leg­feljebb egy rés nyílt rajta. Or­ra ugyan orr volt, de olyan la­pos, hogy beleveszett az arcába, mely szintén lapos volt. Ros­­­szullét környékezett, ahogy el­néztem. sú Az emberke lágy, nagyon sas­mozdulatokkal vált meg a rózsáktól. Félig fölemelkedett, két ujját nyújtotta, úgy csúszott ki a kezemből ez a két ujj, mint egy selyemszalag. Semmi bocsá­natkérés, mentegetőzés a nem mindennapos késés miatt. Csak annyit lehelt felém, hogy „Bon­jour’. Aztán megint nekilátott a rózsáknak. Szirmonként fino­man végigsimította őket. Végre megt­öl­te a csöndet, s a hangja hallatán rosszullétem aggoda­lomba csapott át. Mert a hang­ja nem is hang volt. Fájdalmas suttogás, a szél hoz ilyen dalla­mokat, haldoklóból szakadnak ki ilyen síri hangok. Hihetetlen­nek tűnt, hogy ebből a szájból ilyen hang jöjjön ki. És a sza­vakat se úgy ejtette ki, mint más, egyiket a másik után. Lus­tán elválasztotta őket egymás­tól, a következő sehogy se akar­ta utolérni az előtte járót. — Ó, Madame! Hát nem szé­pek a rózsák? Imádom a rózsá­kat. Mindig tartok frisseket eb­ben a vázában, mindegyiken egy harmatcsepp van. Egyetlen­egy ... Je suis un romantique, voyez-vous? A rózsa, a muzsi­ka... Éjjelente zenét hallgatok. Brahmsot, Chopint. . . Zongorá­zom is, komponálással szórako­zom . . . Szája fintorba torzult — mo­soly akart lenni — Rien d’extraordinaire, bien sur. Kedves kis dolgok. Je suis un romantique . Képtelen va­gyok szépség, báj nélkül élni. És ha arra gondolok, hogy há­borúval kell foglalkoznom, hogy katona vagyok . Moi, un mili­­taire! Madame, moi je déteste les militaires... Fegyelmezett vadállatok, semmi egyebek. Ma­dame voulez-vous beire quelque chose. Oui ? Trés bien .. . Whis­kyt vagy sört? Én whiskyt iszom — Köszönöm, sört. A whisky megjött. A sör nem. Mert nem is kérte. Elfelejtette, gondoltam. — Vous étes Florentine, d’aprés ce qu’on me dit... Á, Firenze! Velence! Jobban isme­rem, mint Saigont, úgy szere­tem, mint a rózsákat. Emlékeze­temben minden utcáját, minden palotáját végigsimítom ... Ami­kor Franciaországban tanultam, beutaztam az én szép Európá­mat, gyakran jártam Firenzé­ben . . . Velencében . . . Francia­­országban tanultam egy katoli­kus egyetemen, tudja? Ott lenn szereztem a diplomáimat. A ter­mészettudományi egyetemen, a gyógyszerészetin meg a műsza­kin ... És ugyan minek ? Nyelvével csettintve fölhaj­totta a whiskyt. — Ezért, Madame. Hogy rend­őrfőnök legyek. Madame ... ti­zenegy gyerek közül a legidő­sebb vagyok, és a leghülyébb ... Három húgom orvos, két öcsém szintén, másik három gyógysze­rész, kettő meg mérnök. Et moi? Moi, quelle horreur. . . Har­minchét éves koromra mind­össze tábornok vagyok, rendőr­főnök. Megrágalmazott, agyon­sértegetett tábornok, nagyivó, ilyesmit mesélhettek önnek. Nagy nőcsábász. Miket mond­tak önnek. Madame, árulja el. — Sok mindent, tábornok úr. De főleg azt, hogy nagyon ke­gyetlen. — Madame! Én, kegyetlen?!? Mit mond? Lehet valaki kegyet­len, aki a rózsákat szereti? Ma­dame! Ha ezt elmondja a rend­őreimnek, tüstént letartóztat­ják, őrültnek nézik. Egyre azt hajtogatják: ön túlságosan jó ehhez a nyelbnek, mesterséghez, kemé­irgalmatlanabbnak kellene lennie. De én azt fele­lem: jó modor, fiúk, jó modor. Ennél a mesterségnél semmit se ér a kegyetlenség, csak a jó mo­dor. — Tábornok úr, a kínzás is a jó modorhoz tartozik? —■ Ö, Madame! Valljuk be, néha szigorúnak is kell lenni Il faut, oh, il faut. . . De a kínzás csak akkor kínzás, ha nyomot hagy, Madame. A mi foglyain­kon nem marad nyom. Legfel­jebb néhány ökölcsapást. .. pár pofont eresztünk meg... ez az­tán nem kínzás. Apróság, apró­ság. — Tábornok úr, és a villamos ütések a nemiszervre? Apróság? És a vizes törülköző? Apróság? Egy ideig hallgatott. Majd megint fölajánlotta, hogy igyak valamit . Voulez-vous bőire quelque chose, Madame? Oui? Trés bien. Sört vagy whiskyt. Én whiskyt iszom. — Köszönöm, sört. A whisky most is megjött. A sör nem. Mert nem is kérte. — Hisz istenben, tábornok úr? — Nem, Madame. — Miben hisz, tábornok úr? — A végzetben, Madame. Á, micsoda fájdalom! Quelle dou­­leur! ARCRA IGAZÁN NEM EM­LÉKEZTETŐ ar­ca hirtelen em­beri kifejezést öltött, a fájdalom­tól megrándult a szája, és tel­jes, szemérmetlen nagyságában feltárult, s megláttam zöldes, ritka fogsorát. M­a: A ROMANTIKUS HOHER Saigon, 1967 december 1i­ RUZICSKAY V­­TESSEDIK ALBUM^J&Ók. Ttefalkotó elme: a forradalmi gon­­dolkozású, népe felemelkedéséért küzdő humanista tudós-tanító és a rokonlelkű művész nagyszerű talál­kozása Ruzicskay György Tessedik Sámuel életét újjáálmodó műve. „Ez a rajzsorozat — írja a festőművész — egy nagy ember, egy nagy újító szellem küzdelmeiről szól. Egy igaz alkotó harcát, tetteit, bukását és új­ra nekilendülését szeretné kifejez­ni.** Ruzicskay szándéka, a rövid zár­szó tanúsága szerint, hogy a kréta tónusaiban keltse életre a jövő nem­zedéke számára Tessedik tevékeny­ségét, aki ott élt és alkotott, ahol ő is született, az Alföldön, Szarva­son. Az alkotás túlnőtt a művész célkitűzésén. Az album fekete-fehér rajzkompozíciói nemcsak hősének küzdelmeit elevenítik fel az elma­radott, gyakran ellenséges környe­zetben, de magát a kort s a Vihar­sarok parasztságának sorsát, har­cait is drámai erővel varázsolják elénk. Ha az ember végére jutott a szuggesztív erejű albumnak, szinte hihetetlennek tűnik, hogy mindös­­­sze 70 rajzzal és Tessedik „önélet­­leírás””-ából kiválogatott rövid kép­aláírásokkal sikerült megeleveníte­nie egy nagy ember életét, munkás­ságát és a kort, amelyben nehéz har­cokat kellett vívnia igazságáért. A tartalomhoz méltó formában megjelent album kiadója Szarvas város tanácsa és a Békés megyei ta­nács művelődési osztálya, előállító­ja Békés megye gyulai Nyomda­ipari Vállalata. (f. 1.) T­­ LLIN­N—SZOLNOK (Egy eltéphetetlen barátság­­ dokumentumai) “ A magyar és az észt nép barátsá­gának alapját az MSZBT és az SZMBT észt szakosztálya tíz eszten­dővel ezelőtt teremtette meg. E rö­vid évtized alatt bontakozott ki az észt köztársaság fővárosa, Tallinn és Szolnok megye testvéri kapcsolatai­nak mozgalma. Barátságuk sajátos, szinte filmszerűen pergő krónikája ez­ a színvonalas gyűjtemény, amely­ből kirajzolódik, mit jelent az együttműködés az új társadalmat építő népek között. A kiadványban az észt párt- és állami vezetők, tu­dósok beszélnek a két nép kapcsola­táról, barátságáról. Megismertetnek az észt főváros történelmi múltjá­val, gazdag jelenével és perspektí­váival. Érdekesek azok az írások, amelyek a magyar küldöttségek — üzemek, intézmények — észtországi tapasztalatairól, vagy észt szakem­berek Szolnok megyei üzemekben, intézményekben tett látogatásairól számolnak b­e. A szolnoki Lapkiadó Vállalatot csak elismerés illeti e ki­adványért, amelynek ünnepi jellegét Arnold Green, az észt SZSZK Minisz­tertanácsának elnökhelyettese, SZMBT észt tagozata elnökének lexi­­­kális tömörségű s minden lényeges nézőpontot felölelő bevezetője is kiemeli. (t. e.) FEHÉR FERENC: HAZATÉRŐ CSILLAGOK A novai- jugoszláviai m­agyar köl­tő 1958-tól 1970-ig papírra vetett nap­­lójegyzeteit tartalmazza ez a külső köntösében is szép, vaskos kötet. A jegyzetekből — ha töredékesen is — megismerjük a jugoszláviai magyar irodalmi (és nemcsak irodalmi) élet eredményeit és problémáit, a ma­gyar irodalom ösvényeit, útjait a szerb és horvát olvasókhoz, a költő mindennapjait és gondolatait. E gon­dolatok és töprengések néha vitára­­ ösztönzőek. Fehért a civilizáció jó szemmel meglátott, érzékletesen le­írt ellentmondásai a civilizáció előt­ti és nélküli világ iránti nosztalgiára ihletik ... Irodalmi ízlése sem men­tes egyoldalúságoktól. De Fehér Fe­rencet — és művei között ezt a köny­vet is — a magyar olvasónak feltétle­nül számon kell tartania. Nemcsak verseinek, hanem prózájának is hitele van. Ami azonban — hogy az álta­la is becsült Veres Pétert idézzük — „nem kötelezhet senkit arra, hogy mindenben egyetértsen a hitelesnek talált alkotóval**. (Fórum Könyvki­adó, Újvidék). A. G. 12

Next