Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-26 / 21. szám
ú ŐRIAN A FANLACI:______________ A TALÁLKOZÓ délelőtt tízre volt kitűzve Loan délután kettőkor érkezett meg. A laktanya egyszerre remegni kezdett, a rendőrök ide-oda futkostak, kemény, ideges parancsszavakat vetettek oda egymásnak, aztán a zűrzavarban alázatos tisztek kíséretében egyenruhás kis emberke bukkant fel. Gyors, rugalmas léptekkel járt. Keresztülvágott az udvaron, fölment a lépcsőn, bezárkózott az irodájába, félóra múlva fölpattant a szoba ajtaja. Bevezettek. Az emberke íróasztalánál ült, három rózsát simogatott egy vázában. A legrondább kis volt, akit valaha láttam. ember keskeny vállába apró, ferde fejet csavartak, arcából csak a szája látszott, annyira széles volt. Ajca egyenesen a nyakára kanyarodott, mert az álla olyan hirtelen tűnt el, hogy kétséges volt még a létezése is. És a szeme, hát, a szeme nem is volt szem, csak szemhéj, semmi más, legfeljebb egy rés nyílt rajta. Orra ugyan orr volt, de olyan lapos, hogy beleveszett az arcába, mely szintén lapos volt. Rosszullét környékezett, ahogy elnéztem. sú Az emberke lágy, nagyon sasmozdulatokkal vált meg a rózsáktól. Félig fölemelkedett, két ujját nyújtotta, úgy csúszott ki a kezemből ez a két ujj, mint egy selyemszalag. Semmi bocsánatkérés, mentegetőzés a nem mindennapos késés miatt. Csak annyit lehelt felém, hogy „Bonjour’. Aztán megint nekilátott a rózsáknak. Szirmonként finoman végigsimította őket. Végre megtölte a csöndet, s a hangja hallatán rosszullétem aggodalomba csapott át. Mert a hangja nem is hang volt. Fájdalmas suttogás, a szél hoz ilyen dallamokat, haldoklóból szakadnak ki ilyen síri hangok. Hihetetlennek tűnt, hogy ebből a szájból ilyen hang jöjjön ki. És a szavakat se úgy ejtette ki, mint más, egyiket a másik után. Lustán elválasztotta őket egymástól, a következő sehogy se akarta utolérni az előtte járót. — Ó, Madame! Hát nem szépek a rózsák? Imádom a rózsákat. Mindig tartok frisseket ebben a vázában, mindegyiken egy harmatcsepp van. Egyetlenegy ... Je suis un romantique, voyez-vous? A rózsa, a muzsika... Éjjelente zenét hallgatok. Brahmsot, Chopint. . . Zongorázom is, komponálással szórakozom . . . Szája fintorba torzult — mosoly akart lenni — Rien d’extraordinaire, bien sur. Kedves kis dolgok. Je suis un romantique . Képtelen vagyok szépség, báj nélkül élni. És ha arra gondolok, hogy háborúval kell foglalkoznom, hogy katona vagyok . Moi, un militaire! Madame, moi je déteste les militaires... Fegyelmezett vadállatok, semmi egyebek. Madame voulez-vous beire quelque chose. Oui ? Trés bien .. . Whiskyt vagy sört? Én whiskyt iszom — Köszönöm, sört. A whisky megjött. A sör nem. Mert nem is kérte. Elfelejtette, gondoltam. — Vous étes Florentine, d’aprés ce qu’on me dit... Á, Firenze! Velence! Jobban ismerem, mint Saigont, úgy szeretem, mint a rózsákat. Emlékezetemben minden utcáját, minden palotáját végigsimítom ... Amikor Franciaországban tanultam, beutaztam az én szép Európámat, gyakran jártam Firenzében . . . Velencében . . . Franciaországban tanultam egy katolikus egyetemen, tudja? Ott lenn szereztem a diplomáimat. A természettudományi egyetemen, a gyógyszerészetin meg a műszakin ... És ugyan minek ? Nyelvével csettintve fölhajtotta a whiskyt. — Ezért, Madame. Hogy rendőrfőnök legyek. Madame ... tizenegy gyerek közül a legidősebb vagyok, és a leghülyébb ... Három húgom orvos, két öcsém szintén, másik három gyógyszerész, kettő meg mérnök. Et moi? Moi, quelle horreur. . . Harminchét éves koromra mindössze tábornok vagyok, rendőrfőnök. Megrágalmazott, agyonsértegetett tábornok, nagyivó, ilyesmit mesélhettek önnek. Nagy nőcsábász. Miket mondtak önnek. Madame, árulja el. — Sok mindent, tábornok úr. De főleg azt, hogy nagyon kegyetlen. — Madame! Én, kegyetlen?!? Mit mond? Lehet valaki kegyetlen, aki a rózsákat szereti? Madame! Ha ezt elmondja a rendőreimnek, tüstént letartóztatják, őrültnek nézik. Egyre azt hajtogatják: ön túlságosan jó ehhez a nyelbnek, mesterséghez, keméirgalmatlanabbnak kellene lennie. De én azt felelem: jó modor, fiúk, jó modor. Ennél a mesterségnél semmit se ér a kegyetlenség, csak a jó modor. — Tábornok úr, a kínzás is a jó modorhoz tartozik? —■ Ö, Madame! Valljuk be, néha szigorúnak is kell lenni Il faut, oh, il faut. . . De a kínzás csak akkor kínzás, ha nyomot hagy, Madame. A mi foglyainkon nem marad nyom. Legfeljebb néhány ökölcsapást. .. pár pofont eresztünk meg... ez aztán nem kínzás. Apróság, apróság. — Tábornok úr, és a villamos ütések a nemiszervre? Apróság? És a vizes törülköző? Apróság? Egy ideig hallgatott. Majd megint fölajánlotta, hogy igyak valamit . Voulez-vous bőire quelque chose, Madame? Oui? Trés bien. Sört vagy whiskyt. Én whiskyt iszom. — Köszönöm, sört. A whisky most is megjött. A sör nem. Mert nem is kérte. — Hisz istenben, tábornok úr? — Nem, Madame. — Miben hisz, tábornok úr? — A végzetben, Madame. Á, micsoda fájdalom! Quelle douleur! ARCRA IGAZÁN NEM EMLÉKEZTETŐ arca hirtelen emberi kifejezést öltött, a fájdalomtól megrándult a szája, és teljes, szemérmetlen nagyságában feltárult, s megláttam zöldes, ritka fogsorát. Ma: A ROMANTIKUS HOHER Saigon, 1967 december 1i RUZICSKAY VTESSEDIK ALBUM^J&Ók. Ttefalkotó elme: a forradalmi gondolkozású, népe felemelkedéséért küzdő humanista tudós-tanító és a rokonlelkű művész nagyszerű találkozása Ruzicskay György Tessedik Sámuel életét újjáálmodó műve. „Ez a rajzsorozat — írja a festőművész — egy nagy ember, egy nagy újító szellem küzdelmeiről szól. Egy igaz alkotó harcát, tetteit, bukását és újra nekilendülését szeretné kifejezni.** Ruzicskay szándéka, a rövid zárszó tanúsága szerint, hogy a kréta tónusaiban keltse életre a jövő nemzedéke számára Tessedik tevékenységét, aki ott élt és alkotott, ahol ő is született, az Alföldön, Szarvason. Az alkotás túlnőtt a művész célkitűzésén. Az album fekete-fehér rajzkompozíciói nemcsak hősének küzdelmeit elevenítik fel az elmaradott, gyakran ellenséges környezetben, de magát a kort s a Viharsarok parasztságának sorsát, harcait is drámai erővel varázsolják elénk. Ha az ember végére jutott a szuggesztív erejű albumnak, szinte hihetetlennek tűnik, hogy mindössze 70 rajzzal és Tessedik „önéletleírás””-ából kiválogatott rövid képaláírásokkal sikerült megelevenítenie egy nagy ember életét, munkásságát és a kort, amelyben nehéz harcokat kellett vívnia igazságáért. A tartalomhoz méltó formában megjelent album kiadója Szarvas város tanácsa és a Békés megyei tanács művelődési osztálya, előállítója Békés megye gyulai Nyomdaipari Vállalata. (f. 1.) T LLINN—SZOLNOK (Egy eltéphetetlen barátság dokumentumai) “ A magyar és az észt nép barátságának alapját az MSZBT és az SZMBT észt szakosztálya tíz esztendővel ezelőtt teremtette meg. E rövid évtized alatt bontakozott ki az észt köztársaság fővárosa, Tallinn és Szolnok megye testvéri kapcsolatainak mozgalma. Barátságuk sajátos, szinte filmszerűen pergő krónikája ez a színvonalas gyűjtemény, amelyből kirajzolódik, mit jelent az együttműködés az új társadalmat építő népek között. A kiadványban az észt párt- és állami vezetők, tudósok beszélnek a két nép kapcsolatáról, barátságáról. Megismertetnek az észt főváros történelmi múltjával, gazdag jelenével és perspektíváival. Érdekesek azok az írások, amelyek a magyar küldöttségek — üzemek, intézmények — észtországi tapasztalatairól, vagy észt szakemberek Szolnok megyei üzemekben, intézményekben tett látogatásairól számolnak be. A szolnoki Lapkiadó Vállalatot csak elismerés illeti e kiadványért, amelynek ünnepi jellegét Arnold Green, az észt SZSZK Minisztertanácsának elnökhelyettese, SZMBT észt tagozata elnökének lexikális tömörségű s minden lényeges nézőpontot felölelő bevezetője is kiemeli. (t. e.) FEHÉR FERENC: HAZATÉRŐ CSILLAGOK A novai- jugoszláviai magyar költő 1958-tól 1970-ig papírra vetett naplójegyzeteit tartalmazza ez a külső köntösében is szép, vaskos kötet. A jegyzetekből — ha töredékesen is — megismerjük a jugoszláviai magyar irodalmi (és nemcsak irodalmi) élet eredményeit és problémáit, a magyar irodalom ösvényeit, útjait a szerb és horvát olvasókhoz, a költő mindennapjait és gondolatait. E gondolatok és töprengések néha vitára ösztönzőek. Fehért a civilizáció jó szemmel meglátott, érzékletesen leírt ellentmondásai a civilizáció előtti és nélküli világ iránti nosztalgiára ihletik ... Irodalmi ízlése sem mentes egyoldalúságoktól. De Fehér Ferencet — és művei között ezt a könyvet is — a magyar olvasónak feltétlenül számon kell tartania. Nemcsak verseinek, hanem prózájának is hitele van. Ami azonban — hogy az általa is becsült Veres Pétert idézzük — „nem kötelezhet senkit arra, hogy mindenben egyetértsen a hitelesnek talált alkotóval**. (Fórum Könyvkiadó, Újvidék). A. G. 12